Szabival délelőtt 10-re beszéltük meg a találkát a Raffles hotel előtt, na igen ám, de a hotel 4 utcára néz és mindegyikre van bejárata. Én a főbejáratnál, a Beach roadon, a kanapéban ülve vártam, míg ő a túloldalon.
2011
Hála a modern technikának 10 óra után pár perccel jött az SMS:
Itt vagyok a North Bridge roadnál.
Hamarosan én is ott lettem.
Elsőként felugrottunk az erődhöz, ahol 7 éve Oszival csöveztem, egyből elő is törtek a régi emlékek. Hát igen, akkor még más idők voltak, pénz nélkül sátorral jártuk Ázsiát. Mára sincsenek nagy igényeim, de azért nem árt, ha tető van a fejem felett.
Tettünk egy kört a színvonalasan kialakított parkban, és figyeltük a minket körülvevő miliőt, itt egy kis dzsungel, ott egy bunker ajtaja, amott meg a város látképe. Ahogy így mentünk-mendegéltünk, még mintha a régi a sátorhelyünket is felfedeztem volna.
Majd miután megbeszéltük a karácsonyi és szilveszteri élményeket, visszatértünk a felhőkarcolók közé. Ebédre indiait ettünk és jóllakottan sétáltunk végig a korzón, ahol szinte minden étteremnek saját akváriuma van, ezekből tudod kiválasztani a számodra, friss és szimpatikus halat, rákot, kagylót, homárt vagy bármilyen más egyéb ínyencséget. Mi inkább magashegyi levegőre vágytunk, ezért fellifteztünk a közeli felhőkarcoló tetejére. 235 méter magasan vagyunk a város legmagasabb éttermében, de mivel nem óhajtottunk fogyasztani, ezért csak a kilátás töredékét élvezhetjük. Sajnos eléggé borongós, esős idő volt, de azért így is beláttuk a környéket, kivéve a tenger felőli részt. A Fülöp-szigeteki pincér szíve megenyhült, miután meglátta a koboldmakis, boholi pólómat és beengedett minket az étterem, tök üres, VIP termébe. Na innen premier plánban láttuk Szingapúr legújabb csodáját a Marina Bay Sand Hotelt.
Nem gyenge.
Opera (2003)
Előttünk 3db felhőkarcoló, de ez önmagában nem nagyszám Szingapúrban, na igen ám, de ezek tetejére, nagyjából velünk egy magasságban, valami őrült feltette a világ leghosszabb (250 méter) szabadtéri medencéjét.
- Tegnap este voltam fent. – közölte Szabi, mintha csak a sarki pizzériában járt volna.
- De jól megy.
- 20 szingapúri dollárért, te is felmehetsz.
- Na és milyen a kilátás a medencéből?
- Sajnos nem lehet úszkálni, az csak a szállóvendégeknek jár. A tetőről szuper a kilátás, de a medence közelébe se engednek. Egyébként jól néz ki, hangulatvilágítás, pálmafák, meg amit akarsz. Itt vannak a képek nézd meg.
És tényleg.
- Na majd, ha legközelebb erre járok, akkor én is felugrom 1 koktélra, viszont lassan mennünk kéne a reptérre.
- Oké. Kapjuk fel a cuccunkat és menjünk.
Természetesen itt már évtizedek óta van metró a reptérre. Szingapúr nem nagyobb, mint Budapest, de van vagy 5metrójuk, ebből hármat mi is kipróbáltunk, de ők továbbiak építését tervezik. Én még dugót sem láttam Szingapúrban, de már épül a város alatti autópálya, szerintem mire legközelebb erre járok, már kész is lesz.
Ja és kik építik?
Hát persze, hogy magyar mérnökök.
A metrón ellenőrre nincs szükség. Odaállsz az automata elé, a kijelzőn kiválasztod a célállomást, ő megmondja mennyibe fog ez fájni, beteszed a pénzt (akár papírt is) és már kapod is a jegyet, ami inkább bankkártyára emlékeztet. Persze, ha ott élsz vagy csak többet akarsz utazni, akkor a bankkártyádról, annyi pénzzel töltöd fel, amennyivel szeretnéd. Ezáltal megúszod a találkát a zsíros hajú, cigiszagú, hajléktalan külsejű mogorva ellenőrökkel.
Pár perc alatt kiérünk a reptérre, ami szintén élmény, ha még nem jártál itt. Bármerre nézel orchideák, akad ingyen net és amit máshol még nem láttam, az a lepkepark. Kilépsz az üvegajtón és újra élvezheted a jó kis fülledt, trópusi meleget és körülötted repdeső lepkék látványát. Viszont mi idővel nem voltunk túl jól eleresztve, ezért a lepkéket kihagytuk és szapora tempóban mentünk a gépünk felé.
Ezúttal Malukut vagy más néven az indonéz, fűszerszigeteket céloztuk meg. Az a hír járja erről a vidékről hogy rengeteg a vulkán, kristálytiszta a tenger és nincsenek turisták.
2 órás repülés után landolunk Jakartában, beállunk a sorba vízumért, kifizetjük a 25 USD-t a pénztárnál, aztán riportolunk a bevándorlásiakkal. Szokásos mosoly.
Indonézül üdvözlöm a tagot, kéri a visszaútra szóló repjegyünket. Mivel ilyennel nem rendelkeztünk pár nappal korábban kellett hamisítani. A tag alaposan megnézi a foglalást és már ragasztja is be a vízumot. Nyújtja az útlevelet és odaszól:
- Borravaló?
Én meg csak lesek, ilyet se hallottam még, főként nem Indonéziában. Mutatom is neki a 25 dolláros vízumcsekket, jót röhög és int, hogy tovább.
Várjuk a buszt, ami átvisz a belföldi terminálba, de csak nem akar jönni, ezért inkább 1 BKV jegy áráért áttaxizunk. A gépindulásig van még idő, meg hát Indonéziában az összes gép késik. Kaja, sör és már el is jött a beszállás ideje.
És csodák csodája a madarunk késés nélkül indul. 3,5 óra repülés után kissé zombiként érünk Ambonba. Az én cuccom már érkezik is, de Szabié csak nem akar. Várunk-várunk, de csak nem jön.
Folyt köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése