Hajnali kelés, ojekkel a kikötőbe, 1,5 óra kompolás és máris megérkeztünk Halmaherára. Itt ismerkedtünk meg a bentorral. A kikötőből átvitettük magunkat a buszállomásra, de nagy meglepésre egy darab busz se parkolt.
Hamar tudatosult bennünk, hogy a szigeten sehol nincs tömegközlekedés csak 7 személyes iránytaxik és ők hiénáznak az állomáson. Kiröhögtük az áraikat, kisétáltunk a falu szélére és nekiláttunk stoppolni. Hamarosan fel is vettek és a második járművel jutottunk Sofifibe. Itt a paradicsommadarak (Burung Bidadari) megtalálása a célunk, persze szokás szerint senki nem tud semmit. Biztos, ami biztos, együnk egyet, aztán majd lesz valahogy. Ebéd után feltűnt a közeli SZTK és a kertjében néhány ember.
- Na, ők a mi embereink! – kiáltottam fel.
Illendően rájuk köszönök és előállok a farbával. Az egyikük megvakarja a fejét, majd így szól:
- A madarak innen legalább 60 kilométernyire laknak Lolobataban, de a Nemzeti Park központja, itt van a falu szélén, ha akarjátok szívesen elviszünk benneteket.
Persze, hogy akartuk.
Felszálltunk két ápoló mögé és már hajtottunk is az info center felé.
- Megérkeztünk! – közli a sofőröm.
Előttünk töküresnek látszó böszme nagy épület a semmi közepén. Kinyitjuk a kaput, körbejárjuk a portát és tényleg sehol senki. Viszont az egyik tag leírja nekünk a település nevét és kivisznek a busz (taxi) állomásra. Persze a kövér pocakos taxisok itt sem tagadják meg önmagukat és vastagon fog a ceruza.
- Hát igen, messze van, és az út is nagyon rossz. – és már dörzsölgeti is a markát.
Gondoltuk, azért annyira nem lehet messze, hogy többe kerüljön, mint a repjegyünk és tojunk a fejükre. Ojekkel visszavitetjük a magunkat a falu túlfelire, ahonnan már könnyedén foghatunk stoppot észak felé. Gyors tanácskozás után úgy döntünk, a madarakat majd legközelebb abszorváljuk. Elsőként homokszállító teherautó platóján zötyögünk és bámuljuk a tájat. Üde zöld őserdők, rengeteg virág, hegyek-völgyek és töménytelen mennyiségű kanyar. Helyenként olyan hidakon kelünk át, amik csak pár centivel szélesebbek, mint a teherautónk és jócskán áll rajtuk a csapadék. Legalább ¾ óra zötyögés után érünk az elágazáshoz, ahol lepattanunk és fájú búcsút veszünk a srácoktól. A kanyarból már látszik a rendőrségi ellenőrzőpont.
- Ez ideális lesz stoppolni. –közlöm Szabival.
- Úgy legyen.
Egyből hellyel kínálnak a tiszt urak, amit mi örömmel elfogadunk és mivel kicsit elpilledtünk, ezért így szólok hozzájuk:
- Ihatnánk egy kávét?
Nyilván a hazai rendőrök páros lábbal rúgtak volna seggbe, de itt szerencsére teljesen más világ van.
- Mindjárt utánanézek, mit tehetek. – feleli a közeg.
Pár perces diskurálás és már szólnak is.
- Rendben, mindjárt főzünk nektek.
- Ha lehetne az egyiket cukor nélkül a másikat pedig kevés cukorral.
- Egyébként hovamentek?
- Tobeloba, és stoppal.
- Stoppal?
- Aha az ingyen van. Hol tudok megmosakodni?
- Ott hátul, gyere megmutatom.
Elhaladunk a tábori ágyak mellett és a bázis mögött felfedezem a vizes hordót.
Lemosom magamról az izzadságot, kimosom a kalapom és mire visszaérek, épp jön egy személyautó. Gyanúsan Kijang, de próbáljuk meg.
Mint kiderül az utasa biliárd versenyről tart haza és ő rendezi a fuvart. Persze a rendőrök is szólnak:
- Hamarosan kész a kávé.
- Sajnos nem tudjuk megvárni, ki tudja legközelebb, mikor jön autó.
Kicsit dühösen néznek felénk, de biztos nem vész kárba.
A sofőr Niki Laudának hiszi magát és 80 alatt sehol nem megy, persze útközben falvak, úttesten játszó gyerekek, csirkék és kanyar-kanyar után. A közel 200 km-t 3 óra alatt le is toljuk, pedig útközben még kávéztunk is. Tobeloban házhoz visznek és kiszállás után a taxis, persze pénzt szeretne, de mivel nem kap, ezért gyorsan tovább hajt.
Hát igen, mint tudjuk a taxis a világ minden pontján külön állatfajta (bocs Petike).
Mi jöhet még, és jönnek sorban a negatív dolgok.
A holland srác által javasolt szállás nagyon tré, a börtöncella is nagyobb és hűvösebb ennél.
A tulaj kínai és egyfolytában okoskodik. A barátja elvisz ide-oda, megszervez bármit, de az a fajta ember, aki már első blikkre is nagyon uszimpatikus.
Egy ilyen nap végén jól esne egy sör, amit az elmúlt X napban nélkülöztünk, mivel Ternaten nincs vagy iszonyatosan drága. Inkább nem várjuk meg a kínai spanját és elvitetjük magunkat az első Bentorossal a Kakara Cafeba. Ettünk valami középszerű kaját meg 1 hideg és egy meleg sört jéggel, aztán jött a számla. Ekkor lepődtünk csak meg igazán.
Ezeken az árakon Balin már fejedelmi ellátásban részesültünk volna a medence partján, de itt még 10 % taxot is szeretnének. Ez már kicsit sok volt erre a napra.
Ugye az adóval nincs semmi gond, ha jelzik előre, vagy szerepel az étlapon, de itt gyanítom, csak nekünk szólt. Persze a legröhejesebb az, hogy csak egy sörük volt, átmentek a közértbe, ezzel sincs baj, ott 23 000 a hideg, ők hoztak meleget és adták volna 35 000 + 10 %-ért.
Na ez már gáz.
Szóval jött az izmos számla az adóval, mi meglepődtünk és időt kértünk, addig szépen összevakartuk a lét, persze a 10 % nélkül.
Biztos a jég, meg a benne lévő zacskódarabok dobták meg ennyire az árat.
Nem volt jó kedvük, de nekünk sem.
Nyilván ezek után többször nem jöttünk vissza és csak jobb helyeket találtunk.
Viszont mivel a lakosztályunkkal nem vagyunk kibékülve, nem ártana másikat találni holnapra. Sétálgatunk a környéken és hamarosan rálelünk az ideális helyre, a különbség ég és föld és csak fejenként 300 Ft-tal drágább. A szoba nagy, van hozzá fürdőszoba, légkondi és tiszta. Na meg, ami a legfontosabb csendes helyen van. Lezsírozzuk a góréval az árat és a holnapi költözést. Hazatértünk a cellánkba, az hogy kicsi és meleg még elviselhető, de a szomszéd két karaokae bárból keveredő, hajnalig tartó muzsik,a már nem tartozott a kedvenc szolgáltatásaim közé. 1 nap alatt kisé elegünk lett Halmahera szigetéből, de aztán hamar megváltozott a véleményünk. Átköltöztünk a Subaim panzióba és 5 perc múlva már motorunk is lett. Hát akkor keressük meg a Dukono-vulkánt és a guideot. A vulkán alatti falu jó 20 km tőlünk és addig azért van mit nézni. Elsőként templom mellett vezet az utunk
majd a közeli néptelen strandnál álltunk meg,
aztán a fadarabokból tákolt közúti hídról fotóztuk a tengerbe ömlő folyót,
majd beértünk Mamuyaba és már csak a vezetőnket kellett megtalálni. Telefonszámom volt, de jobbnak láttam, ha a helyiek hívják fel, a biztos koordinátáink miatt. Hamarosan kinyomoztuk merre van a vulkanologiai intézet irodája, de ők nem szerveznek túrát Indonézia egyik legaktívabb vulkánjára viszont készséggel felhívták az emberünket. Perceken belül motor fékez a ház előtt, elől fiatal srác ül, mögötte tanár néni.
- Gyertek, kövessetek minket. – szólit meg a srác.
Megköszönjük a vulkánosok segítőkészségét és már robogunk is utánuk. Letérünk a főútról, elfordulunk jobbra és az ált. isi mögötti vakolatlan ház előtt parkolunk le.
- Megjöttünk, mindjárt szólók az apámnak, ő lesz a vezetőtök.
- Rendben.
Már jön is a bácsi:
- Gyertek be, pár napja járt itt egy holland srác. – meséli lelkesen
- Igen tudjuk, ő adta meg, ezt a számot.
A bácsi boldogan mosolyog és már veszi is elő, a holland srác által készített referencia fotókat.
- Csodálatosak mi is ide szeretnénk feljutni.
- Semmi akadálya.
Hosszas alku után lefixáljuk az árat, kettőnkre 200 000 rúpia (5000 Ft) és búcsúzunk.
- Nekünk most mennünk kell, de holnap reggel hatra itt leszünk.
- Várni foglak benneteket. (ugye alapszabály, hogy pénzt sehol nem adunk előre, itt sem)
Visszaülünk a motorra és meg sem állunk Galeláig, természetesen kifőzde itt sincs, de azért harapunk valamit, és ha már itt vagyunk, kár lenne kihagyni a Galela tavat.
A tóparti faluban több kiégett templomot is látunk nyilván 1999-ből.
Kókuszerdők mellett motorozunk tovább és hamarosan leérünk a tópartra. A derékígérő vízben nők mosnak és a parton gyerkőcök játszanak.
Kicsit leszállunk kinyújtózni, aztán robogunk tovább a galelai reptérre. Itt kicsit több gép jár, mint Bandán, talán napi egy is lehet. Letesszük a mocit a kifutópálya közelében és besétálunk.
- De jó lenne veretni, itt egy kört.
- Lehet, hogy nem szeretik és azért volt ott az úttorlasz, ahol bejöttünk. – feleli Szabi.
- Lehet, de nézd csak. Ott biciklizik az a kissrác. Megkeresem a bejáratot, reptéren még úgysem motoroztam.
És meglett:
Szabival is mentünk egy karikát és integettünk a reptéri dolgozóknak ők meg vissza.
Visszafelé indultunk az uton és körbejártuk a tavat, de a látvány több helyen is megállásra kényszerített.
Még egy kávé, ami inkább cukorszirup volt és már mehettünk is visszafelé.
Útszéli tankolás:
Telitankkal robogunk, amikor azt érzem, jár a motor segge, hát persze, hogy defekt. Szerencsére épp Mamuyában vagyunk ismét, nem pedig a közte levő 8 km-es erdős szakaszon. Épp csak 100 métert, ha toltam a mocit a gumisig, a csóka kiveszi a szájából a cigit, eldobja és máris kezdi a melót. Addig mi a közeli gyerkőcöket fotózzuk.
Hajnali kelés.
Kimegyek a mociért a kertbe.
- Basszus ezt nem hiszem el. – szentségelek.
- Mi van? Mi történt?
- Defekt. A tegnapi szaki szarul csinálta meg.
Elindulunk gumist keresni, de hajnali ½ 6-kor, nyilván minden zárva és nincs élő ember, aki kicserélné a belsőt. Főutca, piac, kikötő mindent végigjárunk, de semmi. Találunk egy gumismühelyt, dörömbölünk is az ajtaján, de semmi reakció.
Percekig még káromkodom, de nincs mit tenni, mint hazamenni. A szállásunk tulaját is felzörgetjük, de nem tud adni másik motort. Így hát visszafekszünk és alszunk tízig.
Reggeli után séta a kikötőbe és kiscsónakkal átvitetjük magunkat Kakara szigetére. A sziget tisztára, mint a Maldív szigetek csak turisták nélkül, Bounty reklámba illő pálmafák, néptelen partok, korallokkal teli türkizkék tenger. Mi kell még.
Kikötésre két opciót dob fel a mester:
- Búvárbázis vagy falu.
- Legyen a falu.
A stégen gyerekek rohangálnak, játszanak és pecázgatnak.
- Mikor akartok visszamenni?
- Legyen 4.
Elindulunk az egyutcás falu felfedezésére.
Az egyik kertbe már invitálnak is magukhoz a falusiak. Persze, hogy elfogadjuk, főképp, mert mindjárt esik, na meg épp kávé idő van. Pár percen belül leszakad az ég, de mi bent vagyunk a házikóban. Előkerül némi keksz és teasütemény is. Na meg a kötelező kérdések.
Honnan jöttünk? Hova megyünk? Hogy hívnak? Van feleségünk?
Félórát cseverészünk velük, de közben az eső is eláll és búcsút intünk nekik.
Nem kis eső esett le, ez alatt a rövid idő alatt.
Elsétálunk a suli mellett és máris kint vagyunk a tengerparton.
3 srác töri a kókuszokat iparszerűen, nyilván kopra lesz belőle.
Illendően megszólítjuk őket és rámutatok a földön lévő halomra.
- Ihatnánk egyet?
- Persze. Mindjárt hozok nektek frisset a fáról, ezek már nem jók ivásra.
Szóhoz se jutottunk, mire a srác már a fa tetejéről dobálja le a diókat.
Hozott nekünk hármat.
- Vajon miért 3? - töprengek.
Persze a válasz egyszerű. Kettőt feltört és, amíg mi ittuk, addig a harmadikat szépen megfaragta és a kezünkbe adta útravalónak.
Pénzt nyilván nem fogadott el. Itt még él a segitségnyújtás az emberekben.
Haladunk tovább a parton és végig kókuszerdők, a sziget legmagasabb pontja pedig a pálma teteje.
A búvárbázisig jó ¾ órát gyalogoltunk, de emberrel nem találkoztunk, szerencsére ott már igen. A part idilli, de a házak üresen állnak.
A közelben hajó horgonyoz, oda köszönünk és beszédbe elegyedünk velük. Indonéz mama és gyerekei, a papa ausztrál és épp sznorkelezik valamerre. Mi is bevágódunk a vízbe és élvezzük a napsütést. Miután kijön az aussie a vízből, lezsírozzuk vele a fuvart a faluig. Nyilván nem most majd, ha mennek.
Fél 5 felé indulnak, addig bőven kistrandolhatjuk mi is magunkat. Felszállunk a hajójukra és örömmel látjuk, hogy nélkülük sokat gyalogolhattunk volna, ugyanis itt a magas vízszint miatt esélytelen lett volna a séta. A kapitányunk már aggódott értünk, ha tudta volna, hogy a bázisnál vagyunk, értünk jött volna. Hazafelé gyönyörködünk a lemenő nap színeiben, fotózzuk a halászokat
Hamarosan megjelenik a gazdája és büszkén mutogatja a gépét.
- Mennyiért adod 1 napra?
- 400 000.
- Micsoda. Balin 35 000 /nap, te meg 400-ért adod? Nem megvenni akarjuk.
Ekkora pofátlanság hallatán, inkább otthagytam és bementem a szobába pufogni.
Lesz, ami lesz, holnap akkor is eljutunk a vulkánhoz és meghódítjuk.
Folyt köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése