Szóval Ambon reptér, csomagelvesztés. Belépünk az irodába, barátságos srác fogad minket.
Kérdésünkre nem kapunk túl megnyugtató választ.
-Sajnos nem tudjuk merrefelé van a csomagod.
- Na jó, de megérkezett Jakartába, vagy még Szingapúrban időzik? – kérdi Szabi.
- Sajnos még ezt sem tudjuk. Adjátok meg a szálláshelyetek nevét, címét és telefonszámát, és amint tudunk valamit értesítünk benneteket.
- Még nem tudjuk hol fogunk megszállni, de nem szeretnénk itt túl sokáig időzni.
- Jó akkor megadom az iroda számát hívjatok fel és utána megbeszéljük a csomag sorsát.
Hát sajnos szegény Szabi még jó néhány napig nem találkozott a cuccaival.
Kibattyogunk a reptérről és sorban jönnek a taxishiénák különböző horror számokkal, végül az egyikük szinte ingyen visz be Ambon városába. Kitesz a szállásnál, fullon van. A szomszéd hely lepusztult és drága, séta a napon, aztán motoros taxi (ojek) és végre akad szálláshely. A szoba tisztára, mint a Hiltonban, 2 db emeletes ágy, asztal, szék, ventilátor. Tökéletes, pár perc múlva már alszunk is. Délutáni kávé után frissen üdén indulunk a város felfedezésére. Hamarosan megtaláljuk a világbéke gongot a főtéren, megkongatni sajnos nem tudjuk, sőt még megközelíteni sem, hála a kerítésnek.
Ahogy haladunk a Pelni (indonéz MAHART) felé, feltűnik egy kaszárnya, előtte fegyveres katona bronz szobra, ami épp felénk mutat a jobb kezével. Megyünk tovább, mellettünk parkol 2 kerekeken guruló árus, az egyik gazdája levest (bakso), a másiké pedig sült banánt, tofut és zöldséget árul fillérekért.
Veszünk is tőle párat, aztán besétálunk a Pelnihez. Pechünkre a Bandai komp ma indul és legközelebb csak 2 hét múlva, ha Allah is úgy akarja. Na mindegy, majdcsak lesz valahogy.
Elsétálunk a közeli katolikus templom mellett, majd a sarkon ojekre pattanunk, és meg sem állunk Soyaig. A falu a közeli vulkán oldalára épült és igen klassz innen a kilátás. Elérjük az aszfaltút végét, ahonnan gyalogosan haladunk tovább a Sirimao hegyre. A csúcsig szinte végig betonlépcsők vezetnek, izzadunk is keményen, de a környező erdő látványa kárpótol.
A növényzet csodálatos, helyenként kókusz, banán, mangó, jackfruit fák, aztán sűrű dzsungel. Felérünk egy magaslatra, balról pihenőhely, jó kilátássál. Alattunk Ambon városa, a tenger és mindenfelé üde zöld hegyek. Megállunk fotózni és pihengetünk az árnyékban, amikor idős fogatlan, mezítlábas, látszólag 100 éves, hátizsákos bácsika tart felénk hetykén. Megszólítom és mint kiderül ez a Sirimao hegy csúcsa.
Hát ezt se hittem volna. Ő épp a dzsungelben volt sopit készíteni, ami egy helyi pálma terméséből, helyenként a rügyéből készülő, enyhe alkohol tartalmú itóka. Az út tovább vezet a dzsungelen keresztül talán a tengerig, de a következő csúcs még 5-6 óra séta. Megköszönjük az infókat és ő búcsút int. Mi még továbbmegyünk az ösvényen, de mivel későre jár, ezért inkább visszafordulunk. Lefelé ismét összefutunk a bácsival, 70 éves és 12 unokája van, vígan sétál és persze egyik cigit, a másik után szívja.
A parkoló egyetlen épülete, a kívülről sufninak látszó bolt, ahol a lányok épp az egyik szappanoperát bámulják. Viszont van hűtött sörük. Gyorsan rendelünk is egyet, és a bácsinak is töltünk. Mivel Indonézia ezen a részén főként keresztények élnek és a bácsi is az, ezért nem mond nemet. Egy húzásra megissza, majd búcsút int és már száll is fel a motorra a fia mögé. Mi viszont úgy döntünk, inkább gyalogolunk lefelé és fotózunk. Persze nem bánjuk meg.
Bárki meglát, egyből köszön: Hello Mister.
A köszöntéseket mi is viszonozzuk és jókedvűen poroszkálunk az úton.
Az egyik ház előtt a kertben épp nyírják a házigazdát, a fehérnépek nagy örömére és persze mindenki a teraszon ül és bámulja a mestert. A szomszéd ház ajtaja nyitva, onnan feldíszített karácsonyfa kandikál ki. Kicsit később focipálya a dzsungel szélén, majd köztéri park, közepén tábla, rajta apostolok, kis jézus, jászol és Merry Christmas and Happy New Year felirat. Kicsit vicces 35 fokban ezt látni.
A helyiek nagyon vallásosak, szinte minden étkezés előtt asztali áldást mondanak, rendszeresen járnak templomba és mindenki állit karácsonyfát (mű). Akinek nincs pénze, az a kertjében lévő fákra aggat fel dobozos kólát, fantát vagy egyéb helyi itókát. Hazafelé benézünk még a piacra, de este révén már nincs akkora pörgés, mint nappal. Viszont az egyik standon hegyekben áll a kókusz, előtte munkásember, félbevágja, géppel kiszedi a belsejét, majd lereszeli. Szemben halárus kofa kínálgatja a méteres tonhalait, pár lépésnyire biciklis riksa, benne fiatal lány, előtte a férje a szerelmük gyümölcsével és biztat:
Foto, foto!
Aki Ambon szigetén jár annak nem szabad kihagynia, a Pintu Kota nevű sziklahidat.
A városból bemoval könnyen eljuthatsz Latuhalatba és onnan stoppal vagy gyalog pár km után már meg is érkezel. A kilátás pazar: türkizkék tenger, sziklás partszakasz, amit beborít a buja trópusi vegetáció, a háttérben pedig üde zöld hegyek. A parkolóból lépcsők vezetnek le a strandra, ahol barátságos srác fogad és invitál a büféjébe. Iszunk is nála kávét és kérünk zacskós levest is. A sziklahidat pedig páholyból láthatjuk, és az egész öbölben négyen vagyunk. A negyedik személy, a srác felesége, aki épp nekünk főz. Most már bánom, hogy nem sznorkeleztünk, de az idő ellenünk dolgozott. Későbbiek során több utazó mesélt arról, milyen szépek itt a korallok és akadt olyan is, aki kalapácsfejű cápát is látott. Ettől függetlenül a híd is önmagáért beszél. A hely számomra mindenképp maradandó élménnyel bírt, mivel a szandálom pántja ismét elszakadt. Még jó, hogy Laoszban csináltattam meg 2 hete.
Sebaj. Séta vissza, pokoli hőség, ingyen bemo, majd vissza a szállásra, Szandálcsere után, már robogtunk is a reptérre. Pechünkre Szabi cucca még mindig nincs sehol. Viszont van már indonéz telefonkártyám, tehát ezen el tudnak érni minket, ha vannak új fejlemények.
A malukui utazás legfontosabb része a tervezés, mi ezt kihagytuk és itt jöttünk rá, hogy enélkül mennyire megvagyunk lőve. A kompok jó esetben hetente egyszer járnak, de ha rossz idő van, akkor simán törlik, így viszont repülni kell, az pedig gondos tervezést igényel, ha nem szándékozol nagyon belenyúlni a bukszádba.
Szóval reggel megcéloztuk az NBA légitársaság irodáját. Előző nap kinyomoztuk, hogy a székhelyük a Hotel Marinaban van. 9-re értünk oda, belépünk az ajtón és a recepciós hölgy már közli is, hogy nem itt lakik a cég. Biztos látta az arcunkról lehervadni a mosolyt és már mutatott is a szemközti kertes házra. Átsétálunk az úttesten, be a kertbe és tényleg, a kis takaros családi ház egyik szobája az office. 2 csinos fiatal lány mosolyog ránk.
- Miben segíthetek. – kérdi az egyik
- Bandára szeretnénk repülni.
- Heti két gépünk van szerdán és szombaton, de erre a hétre sajnos már nincs hely. Csak jövő szerdára.
- Basszus. Nekünk szombaton mindenképp el kéne repülnünk.
- Szombat?
Elővette a kis vonalas füzetét, megnézte a szombati járatot, majd hibalefestővel kihúzott 2 nevet.
És így szólt:
- Rendben.
Ja, mellesleg a gép 20 személyes, tehát, ha erre a vidékre készülsz, akkor esélyes, hogy neked se lesz korábban jegyed. Megvártuk, amíg kézzel megírja a jegyeket, kifizettük a 330 000 rúpiát és mentünk a Pelnihez, de sajna nincs hajó 22.-éig.
Nem estünk kétségbe.
-Akkor repülünk! – néztünk össze.
Első utunk a közeli netkávézóba vezetett, hogy megnézzük, honnan és hova tudunk kirepülni a túra végén a legolcsóbban. Pechünkre a net nem volt a toppon, de azt így is kisilabizáltuk, hogy van Airasia olcsón, Makassarból Kuala Lumpurba, január 30.-án. A net sebességétől kicsit besokalltunk és bementünk a közeli utazási irodába belső jegyeket intézni. Angolul nem beszélnek, de azért megoldom.
Elkezdtem sorolni, mikor, honnan-hova szeretnénk repülni, ő pedig nézte az árakat és ez alapján kombináltunk. Majd feltettem neki egy tőlem megszokott pofátlan kérdést:
- Használhatnánk a kollega gépét?
- Miért? – nézett rám furcsán.
- Szeretnénk megvenni a Kuala Lumpuri repjegyünket is.
Először nem nagyon értette, de elmagyaráztam neki, hogy az Airasiás jegyet neten is megtudjuk venni. Rábólintott és amíg Szabi megvette a kártyájáról a Makassar – Kuala Lumpurt (700 000 Rp.), addig ő kézzel megírta a jegyeinket. Ja igen, egy érdekesség, Ambon – Ternate közvetlen járat, sokkal drágább (1 100 000 Rp), mintha Ambonból elrepülsz Makassarba, ott átszállsz és onnan repülsz Ternateba (800 000 Rp.). Nyilván mi a másodikat választottuk, meg hát Szabi még úgysem járt ott.
Cirka 2 óra ücsörgés, ügyintézés, mire kitaláltuk a legolcsóbb és időben is legjobb repüléseket, de megérte. Na de még nem végeztünk, mivel addig nem tudjuk megvenni a jegyeket, amíg nem fixáltuk le Bandáról a visszajutást. Vissza az NBA irodába, ott kiderült, hogy nem tudjuk megvenni náluk a Banda – Ambon repjegyet csak Bandán, de a hölgy csinált nekünk foglalást. Ez összesen abból állt, hogy a mobilján felhívta a Banda szigeteki NBA irodát, ahol egy hasonló családi házban, egy hasonló háziasszony felírta a nevünket egy kockás füzetbe. Gondolj bele, nem voltunk túl nyugodtak, hátha nálunk is előkerül a hibalefestő, de lesz, ami lesz. Újra vissza az utazási irodába, pénz elő, repjegy kifizet és béke van, most már nyaralhatunk. Illetve egy fontos dolgot még el kellett intézni, mivel ez nem Bali, ahol minden sarkon van pénzváltó, ezért itt fel kellett szerelkeznünk némi készpénzzel, mert máshol már nem lesz erre mód! Séta a bankba fél óra sorban állás, némelyik százas nem szimpi nekik, mert gyűrött, de azért sikerre vittük a dolgot.
Na ez is megvan mehetünk.
Szabinak nincs nagyzsákja, én meg lepasszoltam a „hotelbe” úgyhogy most már mehetünk Saparuara.
Nyilván ez se ment zökkenőmentesen.
Bemo szokás szerint most is egyből indult Tulehuba, a sofőr mindenkit hazavitt és minket is kidobott a kikötőbe. Persze aznap már nincs komp Saparuara, de viszont van speedboat Haruku szigetére. Igaz, hogy ott nincs szállás, de megoldjuk valahogy. Ojekkel átmentünk a falusi kikötőbe, épp csak leszálltunk a mociról és már hívtak is a helyiek a speedboathoz. Na, itt ne azt a jachtod képzeld el, amiben a fuxos fekák rázzák magukat a klipekben. Ez maga volt a döbbenet kategória, miután megláttuk, összenéztünk és röhögtünk. A Bujtor filmekben előforduló teknő méretű kétszemélyes, rendőrségi motorcsónak, amin Ötvös Csöpi száguldozik. Igaz ennek a hátuljára dobtak tetőt is és csak tízen préselődtünk benne.
A helyiek nem akartak beljebb menni, hát hamar rájöttünk miért. Levegő semmi, minden bűz, meg a szomszéd cigije is ott áll meg, a nyakamat nem tudom kinyújtani, mert annak már nem hagytak helyet és persze boruláskor a kijutás esélytelen. Mindegy hát ez van és eljött az indulás pillanata, a mester beizzítja a masinát, kiköti a kormányt és már megy is előre cigizni. Mi meg ott ülünk lehajtott fejjel, a klíma pont mint a szaunában és még kapitány sincs. A fickó zseniálisan oldotta meg a kanyarokat, mivel a motornál már nem fért volna el, ezért elölről testsúly áthelyezéssel irányította a hajót. Túléltük és örömmel szálltunk partra Haruku szigetén. Abban a pillanatban amint partot értünk már vártak minket az ojekosek. Mivel a főúton kocsi nem fér el, naná, hogy őket választottuk Kabauwig. Útközben dzsungelek, szegfűszeg és bambuszerdők váltják egymást. Ülünk a mocin és élvezzük a tájat, néha a tenger is feltűnik és már látni a távolban a várost.Ott már van bemo, csak nem ma.
Késő délután van és rajtunk kivűl senki sem akar Hulaliuba menni, inkább ücsörögnek az árnyékban, sakkoznak a nagy mangófa árnyékában na meg persze rajtunk csodálkoznak, nem nagyon láttak még ilyen közelről fehér embert.
Nyilván ez sem lehet akadály.
Megisszuk az aktuális délutáni kávét és várjuk az ojekes ajánlatokat. Soká nem kellett aggódni, hamarosan találtunk is fuvart. A tag már veszi is fel a bőrdzsekijét a 30 fokos melegben és int, hogy üljek fel mögé. Izzítja a vasat és már robogunk is Hulaliu felé, jó ¾ óra motorozás után, 5 felé érünk a faluba. Egész Malukun elég kevés a turista, itt meg nagyjából a fehér holló gyakoriságával mérhető, ezért minket látván mindenki kisereglik a házából. Rengeteg csodálkozó tekintet, sok kis szurtos kölykök, némelyiknek a fütyije is kilóg a gatyájából, de akad mosolygós kislány is Hello Kitty-s pólóban. Szálláshely és komp esélytelen, de persze akadnak élelmes helyiek, akik kiscsónakkal átvisznek Saparuara. Hosszas alku során 60 000 rúpiában állapodok meg az egyikkel. Elrohan üzemanyagért, addig a haverja beugrik a vízbe és kihúzza a partra a fél méter széles, 5-6 méter hosszú, fatörzsből faragott csónakot. Búcsút veszünk a gyerkőcöktől, beügyeskedjük magunkat az aprócska csónakba és veszettül integetünk nekik. Közben persze mindegyik üvölt:Hello Mister.
Ismét gazdagabbak lettünk egy élménnyel, most is előttem van, ahogy haladunk Saparua felé. Csodálatos partok, szűz dzsungelek, hullámmentes tenger, na meg hát a naplemente. Érkezésünket meleg sörrel (nem volt, se hűtő, se jég) ünnepeltük és közben a közeli stégről szaltózó lurkókon nevettünk. Na, de ezen a településen sincs szállás és a nap már lement, tehát ideje fedelet keresni a fejünk fölé. Újabb motoros taxi és irány Kota Saparua. Itt van vagy négy kisebb panzió, a tengerpartinak mind a 4 szobáját lakják, de a közelben nagyjából ugyanannyiért találtunk egy légkondisat. Viszont a gyomrom már korogva jelez, hogy táplálékot szeretne. Fel is fedezzük az SS éttermet, ami a falu egyetlen ilyen intézménye.
Itt is a Nasi Campur megy, mint a legtöbb helyen Malukun. Nasi mint rizs, campur mint mix. Belépsz a pult mögé, a néni mer neked a gőzölgő rizsből, elhúzza a függönyt, te rámutatsz a neked szimpatikus ételekre, és ő szed neked. Aztán már ehetsz is. Hal, csirke, tészta és párolt zöldségek, szinte mindig akadnak. Bármiből szedhetsz az ár fix, ha csak halat szedsz, akkor is ugyanannyit számláznak mintha mindenből ettél volna. Ja igen, ha kérsz főtt tojást az extra és plusz 2-3000 rúpia az ára. Nekem nagyon bejönnek ezek a jó fűszeres ételek, de a legnagyobb előny, hogy nem kell várni, hanem az érkezéstől számított 1 perc múlva már ehetsz is. Inni pedig jeges teát szoktam, ami itt szó szerint az. Akkora darab jeget tesznek a pohárba, amekkora belefér és ezt öntik fel forró teával. 10-15 perc múlva pedig már jóllakottan ejtőzhetsz a teraszon és a számla se sokkal több, mint itthon 1 db BKV jegy.
Saparuán sincs turistadömping (még), pedig vannak itt érdekes falvak, kedves emberek és tök üres fehérhomokos tengerpartok, ahol a víz türkiz színű és 28-30 fokos. Megnéztük a közeli 200 éves holland erődöt (Benteng Duurstede), de mivel igen meleg volt, ezért inkább a tengeri fürdőzést választottuk.
Másnapra a sziget körbemotorozását terveztük és egyből kiderült, hogy itt nincsenek motorbérlésre szakosodott intézmények, de mindig lehet találni valakit, aki szívesen bérbe adja a sajátját. Viszont, amíg Balin 35 000 rúpiáért bérelsz per nap, itt 75 (hosszas alku után) alatt nem nagyon úszod meg, de persze még így is megéri. Mi meg ketten voltunk, így pláne oké. Reggelre jött is a paripa, megittuk a kávénkat és már robogtunk is.
Forgalom zéró, viszont úton-útfélen poszterek: baloldalon feldíszített karácsonyfa, jobb oldalon ünnepi ruhába öltözött politikus hölgy, nyilván satu fék, fotó. Motorozunk tovább és persze mindenki a portája előtti útszakaszon szárítja a szegfűszeget és sövényeken pedig a ruhákat. Otthon szinte bármelyik virágboltban lehet kapni a krotont, na itt ez ember nagyságúra nő meg és helyenként ebből vagy mikulásvirágból van a sövény. Viszont mégsem ezért ültetik a helyiek, hanem szelleműzőnek. Mindenki nagyon babonás és hisz a szellemekben és így próbálják őket távol tartani a háztól. Néhol mi is leteszteljük a friss szegfűszeget, ami nagyon jó fogfájásra, de állítólag hallucinogén anyagokat is tartalmaz.
Robogunk tovább, az első falu keresztény, a második muszlin és az itt élők teljesen békében élnek egymás mellett.
Most.
Sajnos 1999-ben hatalmas vérengzések voltak itt, több templomot felgyújtottak és rengetegen meg is haltak.
Amint sétálgatunk az egyik faluban, épp kiköt egy kishajó, utasai abban a pillanatban amint partra érnek, már el is kezdik a szemetelést, a kapitány is határozott mozdulattal önti ki a tengerbe a szemetes tartalmát. Nagyon durva, és még így is átlátszó és kristálytiszta a tenger. Sajnos nagyban ugyanez, megállnak az óriás kompok és onnan is minden hulladék repül be a vízbe. Átrobogunk a sziget túloldalára, épp véget ért a suli, az utca mindenhol egyenruhás gyerkőcök sietnek haza.
Mindegyik üvölt: Hello Mister.
Megállunk az iskolánál, ők megrohamoznak minket és persze fotózkodni akarnak. Jókat hülyéskedünk velük, aztán búcsút intünk nekik és ők sokáig rohannak a moci után. Ebédelni kénytelenek voltunk visszamenni az SS-be, ugyanis sehol máshol nem láttunk kajáldát. Nincs pénzük a helyieknek és mindenki magának főz. Nem baj, szeretjük az SS-t.
Délután megcéloztuk a 7 Puteri nevű barlangot. Jó 15 km-es motorozás némi eső egy kis keresgélés és már megyünk is befelé. A barlang érdekessége a benne található 7 kristálytiszta medence. Én sem voltam rest és megfürödtem, addig Szabi fotózott. Aki Saparua szigetén jár, annak mindenképpen érdemes ide eljönni és nemcsak a barlang miatt, hanem szemközt található egy panzió, álomszép fehérhomokos parttal és korallokkal.
A panziósoktól kértünk búvárszemüveget és beúsztunk a zátonyokhoz. Itt se kellett csalódni a zátonyban, hozta a szokott színvonalat. Rengeteg épp korall és halak tömkelege, na meg a szirti cápa, ami emberre abszolút nem veszélyes, de mint látvány első osztályú.
Ülünk az Ambonba tartó kompon, nagy a tülekedés, 2 fehér is felszáll rajtunk kívül (korábban már taliztunk velük a strandon), na de akad olyan helyi is, aki majommal száll vízre. Mellette kislány a családjával, nagyon tetszik neki a majom és egyfolytában eteti a tőlünk kunyizott banánnal, mi meg közben fotózunk.
A majomnak eleinte bejön a banán, de aztán valaki nekiáll főtt tojást enni és erre ő megvadul. Két pofára eszi a tojást, annak is inkább a fehérjét, a sárgája nagyon nem izgatja. Másfél óra kompozás után érünk vissza Ambon szigetére, de mi még nem akarunk a koszos, büdös, zajos fővárosba menni, hanem Liangba motorozunk. A sziget legszebb strandja, tisztára mintha a Karibon lennél.
A víz csodálatos, de mögöttünk a strandon a rengeteg pusztulófélben lévő szocreál épület, a WC már rég tönkrement, az árnyékos esernyő formájú pihenőket is jócskán rágja már a rozsda, de azért árusok vannak még, ami nekünk pont kapóra jön, mivel épp esedékes a délutáni kávé. Amíg hűl, addig nézegetjük a parton leveleket sepregető munkást, a stégen ücsörgő kamaszokat és mögöttünk motorozó árusokat. Na, de már a gatyánk is megszáradt ideje tovább állni a tulehui gyógyfürdőbe. Bemo és stoppolás keverékével jutunk a fürdőhöz, útközben meseszép tengerpartok, dzsungelek és vulkánok váltják egymást, aztán pedig szágóerdők és meg is jöttünk. A fürdő teljesen egyszerű, 2 betonmedence, 1 büfé és körülöttünk a dzsungel. A vízben idősebb nénik bácsik pihennek és kisgyerkőcök randalíroznak. Beugrunk a vízbe és élvezzük a forró fürdőt, a trópusi melegben. Miután kellőképen lemostuk magunkról a tengervizet visszastoppolunk a zsákomért (házhoz vittek) és tűzünk a reptér felé. Találunk is egy lepattant szállást, de mivel 15.-én korán indul a gépünk ezért nem habozunk soká. Jó lesz úgyis csak 1 éjszakára kell.
Szabi átsétál a reptérre megérdeklődni, hogy mi a helyzet a poggyászával.
Folyt köv.
Kérdésünkre nem kapunk túl megnyugtató választ.
-Sajnos nem tudjuk merrefelé van a csomagod.
- Na jó, de megérkezett Jakartába, vagy még Szingapúrban időzik? – kérdi Szabi.
- Sajnos még ezt sem tudjuk. Adjátok meg a szálláshelyetek nevét, címét és telefonszámát, és amint tudunk valamit értesítünk benneteket.
- Még nem tudjuk hol fogunk megszállni, de nem szeretnénk itt túl sokáig időzni.
- Jó akkor megadom az iroda számát hívjatok fel és utána megbeszéljük a csomag sorsát.
Hát sajnos szegény Szabi még jó néhány napig nem találkozott a cuccaival.
Kibattyogunk a reptérről és sorban jönnek a taxishiénák különböző horror számokkal, végül az egyikük szinte ingyen visz be Ambon városába. Kitesz a szállásnál, fullon van. A szomszéd hely lepusztult és drága, séta a napon, aztán motoros taxi (ojek) és végre akad szálláshely. A szoba tisztára, mint a Hiltonban, 2 db emeletes ágy, asztal, szék, ventilátor. Tökéletes, pár perc múlva már alszunk is. Délutáni kávé után frissen üdén indulunk a város felfedezésére. Hamarosan megtaláljuk a világbéke gongot a főtéren, megkongatni sajnos nem tudjuk, sőt még megközelíteni sem, hála a kerítésnek.
Ahogy haladunk a Pelni (indonéz MAHART) felé, feltűnik egy kaszárnya, előtte fegyveres katona bronz szobra, ami épp felénk mutat a jobb kezével. Megyünk tovább, mellettünk parkol 2 kerekeken guruló árus, az egyik gazdája levest (bakso), a másiké pedig sült banánt, tofut és zöldséget árul fillérekért.
Veszünk is tőle párat, aztán besétálunk a Pelnihez. Pechünkre a Bandai komp ma indul és legközelebb csak 2 hét múlva, ha Allah is úgy akarja. Na mindegy, majdcsak lesz valahogy.
Elsétálunk a közeli katolikus templom mellett, majd a sarkon ojekre pattanunk, és meg sem állunk Soyaig. A falu a közeli vulkán oldalára épült és igen klassz innen a kilátás. Elérjük az aszfaltút végét, ahonnan gyalogosan haladunk tovább a Sirimao hegyre. A csúcsig szinte végig betonlépcsők vezetnek, izzadunk is keményen, de a környező erdő látványa kárpótol.
A növényzet csodálatos, helyenként kókusz, banán, mangó, jackfruit fák, aztán sűrű dzsungel. Felérünk egy magaslatra, balról pihenőhely, jó kilátássál. Alattunk Ambon városa, a tenger és mindenfelé üde zöld hegyek. Megállunk fotózni és pihengetünk az árnyékban, amikor idős fogatlan, mezítlábas, látszólag 100 éves, hátizsákos bácsika tart felénk hetykén. Megszólítom és mint kiderül ez a Sirimao hegy csúcsa.
Hát ezt se hittem volna. Ő épp a dzsungelben volt sopit készíteni, ami egy helyi pálma terméséből, helyenként a rügyéből készülő, enyhe alkohol tartalmú itóka. Az út tovább vezet a dzsungelen keresztül talán a tengerig, de a következő csúcs még 5-6 óra séta. Megköszönjük az infókat és ő búcsút int. Mi még továbbmegyünk az ösvényen, de mivel későre jár, ezért inkább visszafordulunk. Lefelé ismét összefutunk a bácsival, 70 éves és 12 unokája van, vígan sétál és persze egyik cigit, a másik után szívja.
A parkoló egyetlen épülete, a kívülről sufninak látszó bolt, ahol a lányok épp az egyik szappanoperát bámulják. Viszont van hűtött sörük. Gyorsan rendelünk is egyet, és a bácsinak is töltünk. Mivel Indonézia ezen a részén főként keresztények élnek és a bácsi is az, ezért nem mond nemet. Egy húzásra megissza, majd búcsút int és már száll is fel a motorra a fia mögé. Mi viszont úgy döntünk, inkább gyalogolunk lefelé és fotózunk. Persze nem bánjuk meg.
Bárki meglát, egyből köszön: Hello Mister.
A köszöntéseket mi is viszonozzuk és jókedvűen poroszkálunk az úton.
Az egyik ház előtt a kertben épp nyírják a házigazdát, a fehérnépek nagy örömére és persze mindenki a teraszon ül és bámulja a mestert. A szomszéd ház ajtaja nyitva, onnan feldíszített karácsonyfa kandikál ki. Kicsit később focipálya a dzsungel szélén, majd köztéri park, közepén tábla, rajta apostolok, kis jézus, jászol és Merry Christmas and Happy New Year felirat. Kicsit vicces 35 fokban ezt látni.
A helyiek nagyon vallásosak, szinte minden étkezés előtt asztali áldást mondanak, rendszeresen járnak templomba és mindenki állit karácsonyfát (mű). Akinek nincs pénze, az a kertjében lévő fákra aggat fel dobozos kólát, fantát vagy egyéb helyi itókát. Hazafelé benézünk még a piacra, de este révén már nincs akkora pörgés, mint nappal. Viszont az egyik standon hegyekben áll a kókusz, előtte munkásember, félbevágja, géppel kiszedi a belsejét, majd lereszeli. Szemben halárus kofa kínálgatja a méteres tonhalait, pár lépésnyire biciklis riksa, benne fiatal lány, előtte a férje a szerelmük gyümölcsével és biztat:
Foto, foto!
Aki Ambon szigetén jár annak nem szabad kihagynia, a Pintu Kota nevű sziklahidat.
A városból bemoval könnyen eljuthatsz Latuhalatba és onnan stoppal vagy gyalog pár km után már meg is érkezel. A kilátás pazar: türkizkék tenger, sziklás partszakasz, amit beborít a buja trópusi vegetáció, a háttérben pedig üde zöld hegyek. A parkolóból lépcsők vezetnek le a strandra, ahol barátságos srác fogad és invitál a büféjébe. Iszunk is nála kávét és kérünk zacskós levest is. A sziklahidat pedig páholyból láthatjuk, és az egész öbölben négyen vagyunk. A negyedik személy, a srác felesége, aki épp nekünk főz. Most már bánom, hogy nem sznorkeleztünk, de az idő ellenünk dolgozott. Későbbiek során több utazó mesélt arról, milyen szépek itt a korallok és akadt olyan is, aki kalapácsfejű cápát is látott. Ettől függetlenül a híd is önmagáért beszél. A hely számomra mindenképp maradandó élménnyel bírt, mivel a szandálom pántja ismét elszakadt. Még jó, hogy Laoszban csináltattam meg 2 hete.
Sebaj. Séta vissza, pokoli hőség, ingyen bemo, majd vissza a szállásra, Szandálcsere után, már robogtunk is a reptérre. Pechünkre Szabi cucca még mindig nincs sehol. Viszont van már indonéz telefonkártyám, tehát ezen el tudnak érni minket, ha vannak új fejlemények.
A malukui utazás legfontosabb része a tervezés, mi ezt kihagytuk és itt jöttünk rá, hogy enélkül mennyire megvagyunk lőve. A kompok jó esetben hetente egyszer járnak, de ha rossz idő van, akkor simán törlik, így viszont repülni kell, az pedig gondos tervezést igényel, ha nem szándékozol nagyon belenyúlni a bukszádba.
Szóval reggel megcéloztuk az NBA légitársaság irodáját. Előző nap kinyomoztuk, hogy a székhelyük a Hotel Marinaban van. 9-re értünk oda, belépünk az ajtón és a recepciós hölgy már közli is, hogy nem itt lakik a cég. Biztos látta az arcunkról lehervadni a mosolyt és már mutatott is a szemközti kertes házra. Átsétálunk az úttesten, be a kertbe és tényleg, a kis takaros családi ház egyik szobája az office. 2 csinos fiatal lány mosolyog ránk.
- Miben segíthetek. – kérdi az egyik
- Bandára szeretnénk repülni.
- Heti két gépünk van szerdán és szombaton, de erre a hétre sajnos már nincs hely. Csak jövő szerdára.
- Basszus. Nekünk szombaton mindenképp el kéne repülnünk.
- Szombat?
Elővette a kis vonalas füzetét, megnézte a szombati járatot, majd hibalefestővel kihúzott 2 nevet.
És így szólt:
- Rendben.
Ja, mellesleg a gép 20 személyes, tehát, ha erre a vidékre készülsz, akkor esélyes, hogy neked se lesz korábban jegyed. Megvártuk, amíg kézzel megírja a jegyeket, kifizettük a 330 000 rúpiát és mentünk a Pelnihez, de sajna nincs hajó 22.-éig.
Nem estünk kétségbe.
-Akkor repülünk! – néztünk össze.
Első utunk a közeli netkávézóba vezetett, hogy megnézzük, honnan és hova tudunk kirepülni a túra végén a legolcsóbban. Pechünkre a net nem volt a toppon, de azt így is kisilabizáltuk, hogy van Airasia olcsón, Makassarból Kuala Lumpurba, január 30.-án. A net sebességétől kicsit besokalltunk és bementünk a közeli utazási irodába belső jegyeket intézni. Angolul nem beszélnek, de azért megoldom.
Elkezdtem sorolni, mikor, honnan-hova szeretnénk repülni, ő pedig nézte az árakat és ez alapján kombináltunk. Majd feltettem neki egy tőlem megszokott pofátlan kérdést:
- Használhatnánk a kollega gépét?
- Miért? – nézett rám furcsán.
- Szeretnénk megvenni a Kuala Lumpuri repjegyünket is.
Először nem nagyon értette, de elmagyaráztam neki, hogy az Airasiás jegyet neten is megtudjuk venni. Rábólintott és amíg Szabi megvette a kártyájáról a Makassar – Kuala Lumpurt (700 000 Rp.), addig ő kézzel megírta a jegyeinket. Ja igen, egy érdekesség, Ambon – Ternate közvetlen járat, sokkal drágább (1 100 000 Rp), mintha Ambonból elrepülsz Makassarba, ott átszállsz és onnan repülsz Ternateba (800 000 Rp.). Nyilván mi a másodikat választottuk, meg hát Szabi még úgysem járt ott.
Cirka 2 óra ücsörgés, ügyintézés, mire kitaláltuk a legolcsóbb és időben is legjobb repüléseket, de megérte. Na de még nem végeztünk, mivel addig nem tudjuk megvenni a jegyeket, amíg nem fixáltuk le Bandáról a visszajutást. Vissza az NBA irodába, ott kiderült, hogy nem tudjuk megvenni náluk a Banda – Ambon repjegyet csak Bandán, de a hölgy csinált nekünk foglalást. Ez összesen abból állt, hogy a mobilján felhívta a Banda szigeteki NBA irodát, ahol egy hasonló családi házban, egy hasonló háziasszony felírta a nevünket egy kockás füzetbe. Gondolj bele, nem voltunk túl nyugodtak, hátha nálunk is előkerül a hibalefestő, de lesz, ami lesz. Újra vissza az utazási irodába, pénz elő, repjegy kifizet és béke van, most már nyaralhatunk. Illetve egy fontos dolgot még el kellett intézni, mivel ez nem Bali, ahol minden sarkon van pénzváltó, ezért itt fel kellett szerelkeznünk némi készpénzzel, mert máshol már nem lesz erre mód! Séta a bankba fél óra sorban állás, némelyik százas nem szimpi nekik, mert gyűrött, de azért sikerre vittük a dolgot.
Na ez is megvan mehetünk.
Szabinak nincs nagyzsákja, én meg lepasszoltam a „hotelbe” úgyhogy most már mehetünk Saparuara.
Nyilván ez se ment zökkenőmentesen.
Bemo szokás szerint most is egyből indult Tulehuba, a sofőr mindenkit hazavitt és minket is kidobott a kikötőbe. Persze aznap már nincs komp Saparuara, de viszont van speedboat Haruku szigetére. Igaz, hogy ott nincs szállás, de megoldjuk valahogy. Ojekkel átmentünk a falusi kikötőbe, épp csak leszálltunk a mociról és már hívtak is a helyiek a speedboathoz. Na, itt ne azt a jachtod képzeld el, amiben a fuxos fekák rázzák magukat a klipekben. Ez maga volt a döbbenet kategória, miután megláttuk, összenéztünk és röhögtünk. A Bujtor filmekben előforduló teknő méretű kétszemélyes, rendőrségi motorcsónak, amin Ötvös Csöpi száguldozik. Igaz ennek a hátuljára dobtak tetőt is és csak tízen préselődtünk benne.
A helyiek nem akartak beljebb menni, hát hamar rájöttünk miért. Levegő semmi, minden bűz, meg a szomszéd cigije is ott áll meg, a nyakamat nem tudom kinyújtani, mert annak már nem hagytak helyet és persze boruláskor a kijutás esélytelen. Mindegy hát ez van és eljött az indulás pillanata, a mester beizzítja a masinát, kiköti a kormányt és már megy is előre cigizni. Mi meg ott ülünk lehajtott fejjel, a klíma pont mint a szaunában és még kapitány sincs. A fickó zseniálisan oldotta meg a kanyarokat, mivel a motornál már nem fért volna el, ezért elölről testsúly áthelyezéssel irányította a hajót. Túléltük és örömmel szálltunk partra Haruku szigetén. Abban a pillanatban amint partot értünk már vártak minket az ojekosek. Mivel a főúton kocsi nem fér el, naná, hogy őket választottuk Kabauwig. Útközben dzsungelek, szegfűszeg és bambuszerdők váltják egymást. Ülünk a mocin és élvezzük a tájat, néha a tenger is feltűnik és már látni a távolban a várost.Ott már van bemo, csak nem ma.
Késő délután van és rajtunk kivűl senki sem akar Hulaliuba menni, inkább ücsörögnek az árnyékban, sakkoznak a nagy mangófa árnyékában na meg persze rajtunk csodálkoznak, nem nagyon láttak még ilyen közelről fehér embert.
Nyilván ez sem lehet akadály.
Megisszuk az aktuális délutáni kávét és várjuk az ojekes ajánlatokat. Soká nem kellett aggódni, hamarosan találtunk is fuvart. A tag már veszi is fel a bőrdzsekijét a 30 fokos melegben és int, hogy üljek fel mögé. Izzítja a vasat és már robogunk is Hulaliu felé, jó ¾ óra motorozás után, 5 felé érünk a faluba. Egész Malukun elég kevés a turista, itt meg nagyjából a fehér holló gyakoriságával mérhető, ezért minket látván mindenki kisereglik a házából. Rengeteg csodálkozó tekintet, sok kis szurtos kölykök, némelyiknek a fütyije is kilóg a gatyájából, de akad mosolygós kislány is Hello Kitty-s pólóban. Szálláshely és komp esélytelen, de persze akadnak élelmes helyiek, akik kiscsónakkal átvisznek Saparuara. Hosszas alku során 60 000 rúpiában állapodok meg az egyikkel. Elrohan üzemanyagért, addig a haverja beugrik a vízbe és kihúzza a partra a fél méter széles, 5-6 méter hosszú, fatörzsből faragott csónakot. Búcsút veszünk a gyerkőcöktől, beügyeskedjük magunkat az aprócska csónakba és veszettül integetünk nekik. Közben persze mindegyik üvölt:Hello Mister.
Ismét gazdagabbak lettünk egy élménnyel, most is előttem van, ahogy haladunk Saparua felé. Csodálatos partok, szűz dzsungelek, hullámmentes tenger, na meg hát a naplemente. Érkezésünket meleg sörrel (nem volt, se hűtő, se jég) ünnepeltük és közben a közeli stégről szaltózó lurkókon nevettünk. Na, de ezen a településen sincs szállás és a nap már lement, tehát ideje fedelet keresni a fejünk fölé. Újabb motoros taxi és irány Kota Saparua. Itt van vagy négy kisebb panzió, a tengerpartinak mind a 4 szobáját lakják, de a közelben nagyjából ugyanannyiért találtunk egy légkondisat. Viszont a gyomrom már korogva jelez, hogy táplálékot szeretne. Fel is fedezzük az SS éttermet, ami a falu egyetlen ilyen intézménye.
Itt is a Nasi Campur megy, mint a legtöbb helyen Malukun. Nasi mint rizs, campur mint mix. Belépsz a pult mögé, a néni mer neked a gőzölgő rizsből, elhúzza a függönyt, te rámutatsz a neked szimpatikus ételekre, és ő szed neked. Aztán már ehetsz is. Hal, csirke, tészta és párolt zöldségek, szinte mindig akadnak. Bármiből szedhetsz az ár fix, ha csak halat szedsz, akkor is ugyanannyit számláznak mintha mindenből ettél volna. Ja igen, ha kérsz főtt tojást az extra és plusz 2-3000 rúpia az ára. Nekem nagyon bejönnek ezek a jó fűszeres ételek, de a legnagyobb előny, hogy nem kell várni, hanem az érkezéstől számított 1 perc múlva már ehetsz is. Inni pedig jeges teát szoktam, ami itt szó szerint az. Akkora darab jeget tesznek a pohárba, amekkora belefér és ezt öntik fel forró teával. 10-15 perc múlva pedig már jóllakottan ejtőzhetsz a teraszon és a számla se sokkal több, mint itthon 1 db BKV jegy.
Saparuán sincs turistadömping (még), pedig vannak itt érdekes falvak, kedves emberek és tök üres fehérhomokos tengerpartok, ahol a víz türkiz színű és 28-30 fokos. Megnéztük a közeli 200 éves holland erődöt (Benteng Duurstede), de mivel igen meleg volt, ezért inkább a tengeri fürdőzést választottuk.
Másnapra a sziget körbemotorozását terveztük és egyből kiderült, hogy itt nincsenek motorbérlésre szakosodott intézmények, de mindig lehet találni valakit, aki szívesen bérbe adja a sajátját. Viszont, amíg Balin 35 000 rúpiáért bérelsz per nap, itt 75 (hosszas alku után) alatt nem nagyon úszod meg, de persze még így is megéri. Mi meg ketten voltunk, így pláne oké. Reggelre jött is a paripa, megittuk a kávénkat és már robogtunk is.
Forgalom zéró, viszont úton-útfélen poszterek: baloldalon feldíszített karácsonyfa, jobb oldalon ünnepi ruhába öltözött politikus hölgy, nyilván satu fék, fotó. Motorozunk tovább és persze mindenki a portája előtti útszakaszon szárítja a szegfűszeget és sövényeken pedig a ruhákat. Otthon szinte bármelyik virágboltban lehet kapni a krotont, na itt ez ember nagyságúra nő meg és helyenként ebből vagy mikulásvirágból van a sövény. Viszont mégsem ezért ültetik a helyiek, hanem szelleműzőnek. Mindenki nagyon babonás és hisz a szellemekben és így próbálják őket távol tartani a háztól. Néhol mi is leteszteljük a friss szegfűszeget, ami nagyon jó fogfájásra, de állítólag hallucinogén anyagokat is tartalmaz.
Robogunk tovább, az első falu keresztény, a második muszlin és az itt élők teljesen békében élnek egymás mellett.
Most.
Sajnos 1999-ben hatalmas vérengzések voltak itt, több templomot felgyújtottak és rengetegen meg is haltak.
Amint sétálgatunk az egyik faluban, épp kiköt egy kishajó, utasai abban a pillanatban amint partra érnek, már el is kezdik a szemetelést, a kapitány is határozott mozdulattal önti ki a tengerbe a szemetes tartalmát. Nagyon durva, és még így is átlátszó és kristálytiszta a tenger. Sajnos nagyban ugyanez, megállnak az óriás kompok és onnan is minden hulladék repül be a vízbe. Átrobogunk a sziget túloldalára, épp véget ért a suli, az utca mindenhol egyenruhás gyerkőcök sietnek haza.
Mindegyik üvölt: Hello Mister.
Megállunk az iskolánál, ők megrohamoznak minket és persze fotózkodni akarnak. Jókat hülyéskedünk velük, aztán búcsút intünk nekik és ők sokáig rohannak a moci után. Ebédelni kénytelenek voltunk visszamenni az SS-be, ugyanis sehol máshol nem láttunk kajáldát. Nincs pénzük a helyieknek és mindenki magának főz. Nem baj, szeretjük az SS-t.
Délután megcéloztuk a 7 Puteri nevű barlangot. Jó 15 km-es motorozás némi eső egy kis keresgélés és már megyünk is befelé. A barlang érdekessége a benne található 7 kristálytiszta medence. Én sem voltam rest és megfürödtem, addig Szabi fotózott. Aki Saparua szigetén jár, annak mindenképpen érdemes ide eljönni és nemcsak a barlang miatt, hanem szemközt található egy panzió, álomszép fehérhomokos parttal és korallokkal.
A panziósoktól kértünk búvárszemüveget és beúsztunk a zátonyokhoz. Itt se kellett csalódni a zátonyban, hozta a szokott színvonalat. Rengeteg épp korall és halak tömkelege, na meg a szirti cápa, ami emberre abszolút nem veszélyes, de mint látvány első osztályú.
Ülünk az Ambonba tartó kompon, nagy a tülekedés, 2 fehér is felszáll rajtunk kívül (korábban már taliztunk velük a strandon), na de akad olyan helyi is, aki majommal száll vízre. Mellette kislány a családjával, nagyon tetszik neki a majom és egyfolytában eteti a tőlünk kunyizott banánnal, mi meg közben fotózunk.
A majomnak eleinte bejön a banán, de aztán valaki nekiáll főtt tojást enni és erre ő megvadul. Két pofára eszi a tojást, annak is inkább a fehérjét, a sárgája nagyon nem izgatja. Másfél óra kompozás után érünk vissza Ambon szigetére, de mi még nem akarunk a koszos, büdös, zajos fővárosba menni, hanem Liangba motorozunk. A sziget legszebb strandja, tisztára mintha a Karibon lennél.
A víz csodálatos, de mögöttünk a strandon a rengeteg pusztulófélben lévő szocreál épület, a WC már rég tönkrement, az árnyékos esernyő formájú pihenőket is jócskán rágja már a rozsda, de azért árusok vannak még, ami nekünk pont kapóra jön, mivel épp esedékes a délutáni kávé. Amíg hűl, addig nézegetjük a parton leveleket sepregető munkást, a stégen ücsörgő kamaszokat és mögöttünk motorozó árusokat. Na, de már a gatyánk is megszáradt ideje tovább állni a tulehui gyógyfürdőbe. Bemo és stoppolás keverékével jutunk a fürdőhöz, útközben meseszép tengerpartok, dzsungelek és vulkánok váltják egymást, aztán pedig szágóerdők és meg is jöttünk. A fürdő teljesen egyszerű, 2 betonmedence, 1 büfé és körülöttünk a dzsungel. A vízben idősebb nénik bácsik pihennek és kisgyerkőcök randalíroznak. Beugrunk a vízbe és élvezzük a forró fürdőt, a trópusi melegben. Miután kellőképen lemostuk magunkról a tengervizet visszastoppolunk a zsákomért (házhoz vittek) és tűzünk a reptér felé. Találunk is egy lepattant szállást, de mivel 15.-én korán indul a gépünk ezért nem habozunk soká. Jó lesz úgyis csak 1 éjszakára kell.
Szabi átsétál a reptérre megérdeklődni, hogy mi a helyzet a poggyászával.
Folyt köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése