Dukono vulkán meghódítása

Már hajnali öt előtt talpon vagyunk, lesz ami lesz, valahogy csak eljutunk a vulkánhoz. Kisétálunk a főutcára és pár perccel később már egy személyszállító autóban, repesztünk 100 km/h -val Mamuya felé. 

Még sötétben érünk a faluba, de hamar megtaláljuk a bácsi házát, bent semmi fény. Nekiláttunk keményen dörömbölni.

Semmi.

Talán már vagy 10-15 perce is verhettük az ajtót, zseblámpáztunk és dörömböltünk az ablaküvegen, mire mocorgást hallottunk bentről.

A bácsi kitámolyog, ajtót nyit, dől belőle az italszag és a cigi keveréke.

- Hát ti? Tegnapra vártalak benneteket. – néz ránk furcsán.
- Írtam SMS-t, hogy lerobbant a motorunk és ma jönnénk.
- Hát, ezt nem adták át nekem. – ingatja a fejét.
- Pedig kettőt is írtam. Akkor ma mehetünk a tűzhegyre?
- Ma nem érek rá.
Gondolhatod, mennyi dolga lehet egy kókusztermelő parasztembernek.
- Tuti valami nagy ünnepség lehetett az este, mert még mindig szól a zene.
- Biztos másnapos a bácsi. – feleli Szabi.
- Milyen ünnepség van most? – kérdem idős barátunkat.
- Temetés.
- Aha. Szóval egész éjjel virrasztás (keresztények) volt?
- Igen.
- Na, de csak tud valakit, aki felvisz a hegyre.
- Mindjárt felrázom a fiam, és ő kerít valakit.
Így is lett.
Pár perc múlva a srác motorra pattant és elrobogott. Minket meg a frász, meg a szúnyogok kerülgettek. Eltelt vagy 20 perc mire ismét motor hangot hallottunk, de most már legalább ketten ülnek rajta.

- Ő lesz a vezetőtök. – mutat rá a 17 éves forma srácra.

- Szuper csak menjünk.

Na igen, de még 2 ojeket kellett szerezni. Elindultunk a faluba két nem túl részeg motorost keresni. És sikerült. Megköszöntük a bácsi segítségét és felültünk a motorokra. A falu szélén, a kiszáradt folyómeder előtt fordultunk balra, eleinte ezt követtük, de aztán irányba álltunk, át a kókuszerdőn és végig felfelé. Na igen ám, de éjjel esett az eső, nem is kevés, és sok helyen még nem szívta be a talaj. A srácok profik és ügyesen szlalomoznak a sáros talajon, de azért, így is pattogunk, mint kecskeszar a deszkán. Ők derekasan helyt álltak, de eljött az idő, amikor le kellett szállni és gyalog folytatni utunkat. Megbeszéltük a srácokkal hányra jöjjenek értünk és elindultunk felfelé. A vezetőnk lazán nyomta, mezítláb, derekán madzag, erre rögzítette a bambuszvágót és a tanga (vietnámi) papucsát.

Hátizsák, víz, kaja semmi.
Eleinte kókusz és banánligetek között vezetett utunk, a kissrác megszomjazott, és már pattant is a fára. Nagy puffanás és csak úgy hullanak le az érett kókuszok. Mi is kapunk, majd gyaloglás tovább. Elhagyjuk az ültetvényeket és beérünk a dzsungelbe, körülöttünk többször látok és hallok szarvcsörűmadarakat repkedni.

Néhány percig elidőzünk és figyelnénk őket, ha a növények nem takarnák el. A hangjuk hihetetlen, tisztára mint a helikopter felszállása. Na, de mennünk kell, mert a legtöbb vulkán 10-11 felé befelhősödik, és akkor bukjuk a kilátást.

Átkelünk több vízmosáson és már halljuk a vulkán morajlását. Minden percben, abban bízunk, hogy na majd most meglátjuk a vulkánt.

De nem.

Atán fogytán az erdő, lesz kilátásunk és bizony jócskán van még felfelé.

Miután a magasabb fák elfogytak, jön a bambusz és sáserdő, mindenhol kormos vulkáni pernyével, minden lépésnél, egyre kormosabbak leszünk, de nem érdekel, csak jussunk már fel. Végül felérünk, legalábbis akkor azt hittük, de ez még csak a lávamező. Innen legalább még 1,5 óra felfelé, viszont már látszik a csúcs.

Ahogy közeledünk a vulkán egyre hangosabban morog, de minket ez nem tántorít el. Sőt.

A hegyes tűsziklákon már vezérünk is felveszi a papucsát és így lépdel előttünk. Jó óra még és közben egyre hangosabb a morajlás, mintha egy csatatérre kerültünk volna és percenként durrannának mellettünk az ágyúk. Elérkeztünk a csúcsra vezető fekete homokos szakaszhoz, a vulkán hatalmasat durrant és emberfej nagyságú sziklákat köp ki magából. Több se kellett a guideunknak, elkezdett ellenkező irányba rohanni és mutatta, hogy nincs az a pénz, amiért ő tovább megy. Ha nem hát nem, mi azért nem adjuk fel.

Fittyet hányok rá és hamarosan felérek, Szabi inkább óvatosan kivár, de miután látja, hogy fent vagyok és egyfolytában integetek. Ő is elindul felfelé.

Kifigyeltem, hogy a percenkénti durranások és robbanások között, lehet készíteni pár látványos fotót, csak balra kell indulni, mert onnan fúj a szél és az a rész általában tiszta.

A puha homokban szökellek és közben azért, én is kulázok rendesen. A füst az csak egy dolog, oké lehetne benne némi gáz is (itt nincs), a hang már jóval kellemetlenebb és arról már ne is beszéljünk, ha a füstből bármekkora kavicsok vagy sziklák röppennének ki, esélyünk se lenne. Itt ülni eddigi életem, egyik legnagyobb élménye, a pokol konyhája sistereg, pöfög, köpköd, dürög és morajlik egyszerre. Újabb hatalmas robaj és már jön is a következő enyhén kénes szagú gombafelhő. Végül Szabi is felér, épp jókor, miután lefotózzuk egymást a vulkán teljesen kitisztul.

Döbbenet, ebből a kis picike lyukból, jön ki minden, de ez a valóság.
Elindulunk mezítláb lefelé, közös képek a sráccal és mehetünk vissza. A cipőt felvesszük, és szikláról-sziklára ugrálunk. Közben a vulkán ismét köpi ki magából a sziklatömböket.
- Örülök, hogy nem most vagyunk fent. – nézek Szabira.
- Én is. Inkább innen nézem végig.
Lefelé tempóztunk rendesen, a vizünk is elfogyott (mi itattuk a srácot is) és alig vártuk a kókuszpálmákat. Megérkeztünk az első ültetvényre, pihi, kókuszivás, na meg utána a belsejét és kikanalaztuk és máris jobb erőben éreztük magunkat.
- Ennyire még, sose esett jól kókusz. – közli Szabi.
- Igazad van, feltoltunk 1000 métert, amit lefelé is meg kell tenni, kemény volt, jólesik a kókusz, de hamarosan a mociknál leszünk. Remélem, már ott vannak.
Leértünk arra pontra, ahol elváltunk a mociktól, de sehol senki.
Összenéztünk.
- Induljunk el lefelé, már szeretnék a gyógyforrásban feküdni. – mondja Szabi lihegve.
- Oké, innen már csak 4 km a falu, és ki tudja mikor jönnek vissza értünk.
Előttünk már a hőforrás képe lebeg és koszosan, mocskosan, zombiként botorkálunk lefelé, Rambo hozzánk képes Guldenburg Gróf. Hamarosan motorhangokat hallunk, 10 perc múlva már látjuk is a 3 mosolygós arcot.
- Gyertek, szálljatok fel. – intenek.
- Épp jókor.
A srácok kitettek minket a hőforrásnál, kifizettük a fuvart és már vágódtunk is be a forró vízbe, a meglepett falusiak nagy örömére. Fekszem a vízben, balra ruhákat mosnak, előttünk szintén, jobbra pedig Szabi boldog arca.

- Már ezért megérte.

- Szerintem is. –felelem röhögve.
Elsőként a szandálom mostam ki, majd amíg ázott a vízben, addig kértem szappant a néniktől és nekiláttam a felületes mosásnak. Nyújtom vissza a néninek a szappant.
- Ez így még nem lesz jó, mosd meg még egyszer, és itt a kefe is.
Hát csak nem maradhatok szégyenben a nénik előtt, ezért kimosom rendesen. Szabi közben röhög, aztán ő is nekilát a pólómosásnak. Közben megjön az egyik helyi fickó, leveszi a pólóját, odadobja az asszonynak, aki szagmintát vesz és már vágja is be a vizbe. Ő meg borotvát ránt és simán megborotválkozik a vulkán adta melegvízben. Tisztára mostuk magunkat és a vulkáni hamutól fekete pólónkat, aztán kiálltunk a főútra és hamarosan kamion platóján ültünk.

Másnapra ismét tengerparti pihenést terveztünk és átruccantunk Tagalaya szigetére.

A sziget hozza a megszokott az elvárt kókuszpálmás, fehérhomokos formáját,a faluban itt is az utcán játszanak a kicsik.

Akad aki, kidobósat játszik,

vagy fára mázik

vagy kereket gurigat

a tehénke pedig békésen legelészik a parton.

A faluban találunk 3 boltot is, de csak nescafejuk van, kávét szerezni, itt is kihívás nem csak a Fülöp-szigeteken, de végül feltűnik egy hely, ahol látunk az ablakban igazi kávét.

Viszont sehol senki.

A szomszéd asszony segítségével előkerül a boltos. Boldogan ránk mosolygott és már főzi is a feketét, addig is, amíg elkészül, hellyel kínál a teraszon. Elhelyezkedünk a teraszon és a lánya is feltűnik, doboz keksszel a kezében. Majszolgatjuk a kekszet és elkészül a kávé is.

Fejedelmi kiszolgálás: porcelán csésze alátéttel, keksz és mosolygós arcok.

A végén pénzt se akarnak elfogadni, de azért kifizetjük neki a kávé árát.

Jól esne egyet ejtőzni, ezért elindulunk a tenger felé, útközben vörös rákokat fedezünk fel.

Na, de most már fürödjünk egyet! Átvágunk a part menti sűrű növényzeten

És jöhet a jól megérdemelt fürdés.

Kapitányunk is időre érkezik és visszavisz Tobeloba.

Ma elhagyjuk Halmahera szigetét, de Sidangoli (innen indul a komp) közel 200 km. Bentorral kivitetjük magunkat a város szélére, kiállunk az útszélére és nekilátunk stoppolni. A helyzetet nehezíti, hogy továbbra sincs busz Halmahera szigetén és minden élő és mozgó autós, taxisnak képzeli magát. Az utas nélküli autókat, már küldjük is tovább, a benzinszállító kamionokban két fős személyzet van (sofőr + ész), tehát ez is ugrott. 20 perc várakozás után Toyota fékez mellettünk, ketten ülnek benne.
Talán ez jó lesz. A biztonság kedvéért többször rákérdezek:
- Bebas (ingyenes).
- Bebas. – feleli a vezető.
Hamarosan az utas kiszáll, de felveszünk helyette egy rakás csomaggal felszerelt nőt.
Na itt már, több volt, mint gyanús.
Több mint 3 óra autózás után értünk, a kávéfőzős, rendőrös elágazáshoz, itt megállítottuk. Kiszálltunk és indultunk volna el. Erre ő utánunk és nekiállt kötekedni. Persze a jelenetet a rendőrök is kiszúrták és szemvillanásnyi idő alatt ott termettek. Sajnos nem a múltkori cimbik.
- Mi történt? –kérdezi a fakabát.
- Ez a fickó pénzt szeretne, amiért elhozott ide minket. – feleljük egyszerre.
- Mr. fizesse ki a fuvart. – hajtogatta a Toyotás.
- Tudtommal, nincs az autó tetején taxi kiírás, ráadásul nem az állomáson intettük le, hanem az útszélén és többször is rákérdeztem, hogy ingyen van-e, amire te bólogattál.
Hosszas eszmecsere és töprengés, nekünk meg 30 percünk van a komp indulásáig.
- Elkérhetném az útlevelüket? – teszi fel a kérdést a rendőr.
- Azok sajnos nincsenek nálunk Ternateban hagytuk. – hazudom.
Újabb fejvakarás.
- Fizetniük kell 150 000 rúpia a viteldíj! – közli a rendőr.
- Nincs pénzünk és a bankkártyánkat is Ternateban hagytuk a barátainknál.
Szabi már inkább fizetett volna, csak elérjük a kompot, de én még feszítettem kicsit a húrt.
- Ennyi pénzünk van! – nyúltam a zsebembe.
És előkaptam 50 000 rúpiányi gyűrött, saláta pénzt. A taxis eltette és dühöngött.
- Ne dühöngj! Indonézül kérdeztük, máskor, ha turistát látsz, akkor a frankót mond neki.
Közben a rendőrök is nekünk adnak igazat, majd még egyszer megpróbálják elkérni az útlevelünket. Mivel már csak 25 percünk maradt az előttünk lévő 20 kilométeres távra és épp jön egy kamion, ezért elnézést kérünk és már megyünk is. A kamion fékez, mi beülünk, ő elvisz a komphoz, az idő 11:10, de még ott van.
Sőt.
Az autók is csak most kezdenek behajtani.
Beszállás után, a személyzet már ismerősként üdvözöl, újabb ingyen kávé és sztorizás, mint kiderül az elmúlt 5 napban nem láttak turistát, pedig napi 3-4 kört is megtesznek.
Kikötés után visszatérünk a Mandiri hotelbe, újabb kávé, süti, hideg víz és hosszas beszélgetés.
Másnap estére pedig már Kuala Lumpurban találtuk magunkat, ott is eltöltöttünk 3 estét

aztán, ismét magyar földre tehettük a lábunkat.