Na szóval átaludtuk az éjszakát a dohos, sufnira emlékeztető szálláson és kora hajnalban átsétáltunk a reptérre. Szabi még csomag nélkül, én már csomaggal.
A csomagos még zárva, csak hétkor nyit, addigra már be leszünk csekkolva, viszont jó látni, hogy megkerült a drága.
A becsekkolás nagyon laza, átnyújtjuk a kézzel írt repjegyet és már kapjuk is a beszállókártyát. Semmi útlevél vagy egyéb szörözés, viszont a súlykorlát 10 kg, de mivel ketten vagyunk, így közel se karcoljuk a 20 kilót. A gépünk hozza a szokásos 1 óra késést, mi meg közben a terminálban hallgatjuk a legnívósabb Amboni muzsikákat végtelenítve, Szabi és az én nagy örömére.
- Mindjárt belevágom a papucsom a mikrofonba. – morog Szabi.
- Vigyázz, mert aztán megint vehetsz újat a piacon.
Szerencsére erre nem került sor, mert leszállt a gépünk, és elkezdtek minket is a kifutópályára terelni. A gép 20 személyes és idősebb, mint mi ketten együtt.
A beszálláskor szúnyogfelhővel kellett megviaskodnunk.
- Van itt malária? – kérdezem az egyik pilótát.
- Persze.
- Na így már nyugodtan felszállhatunk.
Mindenki letelepszik az által favorizált székre és már kezdek örülni, hogy senki nem ül mellém, mivel úgyse férne, de az utolsó pillanatban beesik az igazi amerikai álom. Felülről súrolja a 100 kg-t és bepréseli magát mellém. Biztonsági öv bekötése esélytelen, pilótafülke ajtaja nyílik, motor bedörren és már indulunk is. Az ablak kissé mocskos fotózni esélytelen, de legalább van kilátás és nem is akármilyen. Felszállunk és hamar rákezd az eső is. Csodálatos tájak felett repülünk át, majd 1 órás utazás után feltűnik maga a paradicsom.
A szigetcsoport egyik tagján 600 méter magas vulkán, a másikon szűz dzsungelek, a part közelében halászhajók ringanak az azúrkék tengeren és megkezdjük a leszállást. A reptér a sziget keleti végiben kapott helyet és tengertől tengerig tart, na itt bizony Boinggel leszállni esélytelen lenne. A pörgés nem túl nagy, heti 2 (szerda, szombat) gép, ezért nem csoda, ha esténként a helyiek veszik birtokba és idejárnak joggingolni meg motorozni.
Kiszállunk a gépből, az eső már nem esik, odaslattyogunk az officeba és pillanatokon belül felénk egy kézikocsi, rajta a motyó. Kikerüljük a hellokákat és motoros taxira pattanunk, ami10 perc után fékez a piacon.
- Megjöttünk, ez a Vita Guest House. – közli a mester.
- Micsoda?
Összenézünk, de már látjuk is a táblát. Kifizetjük a fejenként 5000 rúpiát.
Belépünk az ajtón és igen szimpatikus légkör fogad minket. 7 szobás a panzió, mindenkinek van terasza és közös reggelizőhely, kertben kókuszpálma és virágok, na és közvetlen tengerpart. A stégről premier plánban látod a szomszéd sziget, rajta a vulkánnal, aminek a teteje épp felhőben úszik.
- Gyertek, üljetek le, egyetek egy kis banánt, mindjárt jön Alan, a férjem.
És tényleg.
Néhány a gépen látott turista esik be a mindig mosolygós tulajjal.
Kiválasztunk egy klassz szobát, épp akkor ébred a ház macskája és már rohan is be hozzánk, nagy örömünkre. Kizavarjuk, leülünk az asztalhoz és pár perc múlva érkezik a forró pirítós kenyér, szerecsendió lekvár, mogyorókrém, kávé és végül a banános palacsinta. Hát igen szerecsendióban itt nincs hiány és minden ételbe tesznek belőle, de nem is baj. Az öregekkel percek alatt lepacsizunk és megbeszéljük a közös sznorkel túrákat. Itt a hajónak van ára, és annyi felé oszlik a költség, ahányan vagyunk. Pechünkre az eső ismét rákezd.
- Úgy esik, mintha kocsimosóban lennénk. – jegyzi meg Szabi.
- Pedig elvileg már véget ért a monszun.
Nincs mit tenni, mint várni.
Kora délután elállni látszik és az amerikai hölggyel elindulunk az NBA irodába. Mivel a falu nem egy metropolisz, ezért 10 percen belül ott toporgunk a családi ház ajtója előtt és megint rákezd az eső. Meg is verjük tisztességesen, majd ismét, de sehol senki. Esőben gyalogolunk hazáért, de még beugrunk kóláért. Az amerikaiak kedvenc italát soha nem szerettem, de jó lesz higitani vele a szeszt. Megvan a kóla, szerzünk poharat, kicsavarjuk a vizet a pólónkból és nekilátunk lao laozni, ami nem más, mint a Laoszi Nép Demokratikus Köztársaság lakóinak a népi itala. Ők whiskynek hívják, de tulajdonképpen rizspálinka és 40-50 fokos.
Ez épp az utóbbi, és kólával keverve, kellemes hangulatot biztosít, az esős napokon.
Semmi sem tart örökké és az eső is eláll.
Alannal és a többiekkel lezsírozzuk a sznorkel túrát a közeli lávafolyás mellé, ahol állítólag csodálatos korallok vannak. Viszont még vissza kell menni a repjegyeket elintézni, szerencsére a második próbálkozásunkat már siker koronázza. Kifizetjük a jegyeket és boldogan megyünk haza.
Addig is, amíg jön a hajó, én szerzek maszkot és benézek a szállásunk stégje alá. A Lonely Planet szerint mandarinhalak, élnek itt tömegesen. És tényleg számos mandarinhal úszkálgat pár centire tőlem, ezek a halak nagyon ritkák és általában csak este mutatkoznak, mert a papagájhalak előszeretettel fogyasztják őket. Na, itt nem, a látvány mindig garantált. Kicsit nézem, ahogy kergetik egymást, majd pár karcsapásnyira felfedezem, az általam valaha látott legnagyobb óriáskagylót (80-100 cm), aztán átúszom a szomszéd stéghez, ott meg két termetes homárt látok. Ezeket egyenként látni is élmény, hát még 5 percen belül. Sajnos a víz teli van szeméttel, zsákok a fenéken, úszó műanyag flakonok, cigisdobozok.
Mint kiderül, amikor megáll az utasszállító komp a személyzet azzal a lendülettel, bevágja az összes szemetet a vízbe. Alan, aki egyébként körzeti megbízott és indul a választásokon is rengeteget harcol velük. Egyelőre eredménytelenül, viszont a közösség minden kedden, önkéntesen jár szemetet szedni. Közben már jön is a hajónk, én is kijövök a vízből. Beszállunk és irány a Gunung Api (vulkán) sziget túloldala. A sziget nem nagyobb, mint a Margitsziget, 1 lakott települése (néhány halászkunyhó) van és a 666 méter magas vulkán uralja az egészet. Amíg utazunk, addig ismerkedünk a társasággal, Petty az amcsi, hippi nő már 30 éve Balin tengődik és most készül áttenni a székhelyét valami nyugisabb szigetre. A barátai hollandok és ők is minden évben minimum 3 hónapot Balin lazulnak.
Megjegyzem, tök igazuk van.
Hamarosan megérkezünk, előttünk a lávafolyás, ami a csúcstól, a tengerig tart.
Pettynek, hideg a víz (csak 28 fok), ezért ő nem jön be. Bezzeg mi, már ugrunk is, és csodavilág tárul elénk. Végtelen fehérkorallok, hatalmas halrajok és a viz alatt megszilárdult lávafolyás. Tényleg hideg, ez a 28 fokos víz így napocska nélkül, de azért elúszkálunk vagy félórát. Este lepacsizunk a többiekkel, mindenki a tél elől menekül. Kun a holland már több mint 3 hete van a szigeten, az olaszok és az ír-olasz pár is két hete lebzselnek itt. Ők nem sietnek sehová, mivel tudják jövőre is visszajönnek vagy ide vagy más ehhez hasonló helyre. Szóval este megy a sakkparti és a sztorizás.
Másnapra Hatta szigetét tervezzük, de sajnos az időjárás nem kegyes hozzánk, hatalmasak a hullámok és a kapitány nem vállalja a két órás hajóutat. Helyette Banda Besart célozzuk meg, időközben befut még egy idős angol pár és ők is csapodnak. 12-en megyünk és így a hajó ára már olcsóbb (25 000 Rp.), mint 1 sör. Sajnos teknőssel és delfinekkel nem találkoztunk, de azért láttunk sok más szépséget. Nekem a hajókázás miatt már megérte, a parton végig őserdő, aminek csak a tenger szab határt és néptelen fehérhomokos, kókuszpálmás partok.
Útközben embert se láttunk sehol. Búvárkodunk, amíg bírjuk majd szieszta a hajó tetején, napozás, ugrálás és egyéb örömök. Este Alan mesél az itteni életről.
- A nagy és látványos zátonyokat, körbevettük hálóval, hogy a halászok ne ott halásszanak, de pár nap múlva már tönkretették őket. Hiába mondom nekik, hogy magukkal szúrnak ki, ha elpusztul a zátony, akkor nem lesz hal és turista sem. Meg hát a szemetelés, a helyiek mindent a tengerbe szórnak.
- Igen mi is többször találkoztunk, vízen úszó cigis dobozzal vagy flakonokkal.
- Ez sem jó, de a nagyhajókból sajnos rengeteg vegyi hulladék is kerül a tengerbe és már többször hallottunk robbantást is.
- Nyilván halászok.
- Biztos, és az a baj, hogy nem gondolnak a gyerekeik jövőjére. Elég gondunk van enélkül is, sok ember vesztette el a családját, az 1999-es muszlin-keresztény vérengzésben és azóta a turisták száma is csökkent. Aztán meg némelyik panzióban úgy fejik a turistákat, hogy a pénz, amit adnak, az a falu tisztítására megy. Persze ez sem igaz.
Adtunk mi is pár tippet:
- Ha minden szálláshelyen lenne, vízautomata, akkor mindenki idehordaná tölteni a flakonját és nem venne újat.
- A műanyag flakonokat, összegyűjtik és megy vissza Jávára.
- Na meg a tengerbe. A vízautomata nem nagy beruházás és akkor nem kéne a feleségednek sem állandóan vizet forralni, ha kávét szeretnénk inni. Mindenki odamegy és kiszolgálja magát, hideg vagy meleg vízzel és már ihatja is, amit szeretne. A szemétszedésre Phi Phi szigetén, Thaiföldön kitaláltak egy módszert, mielőtt kiérsz a szárazföldre fizetned kell 20 bathot (140 Ft) és ebből fizetik a takarítómunkásokat. Nem túl szimpi új helyre, így érkezni, de ha ez az ára, hogy ne ússzon szembe cigisdoboz, vagy a nejlon, akkor inkább fizet bárki.
- Igen ebben lehet valami. Amíg élt a kormányzónk, Desalvi, addig ő sokat tett a szigetért. Jóbarátja volt Soekarno tábornok és nem engedte meg, hogy gyárak épüljenek és beszennyezzék a tengert, mint Jáván. Távol tartotta a kínaiakat, de mára itt a sárga veszedelem és töménytelen mennyiségben halásszák le a tengert, viszik el az összes tonhalat.
Mindenesetre jó látni, hogy vannak még olyan emberek, mint Alan, akik akarnak és tudnak tenni valamit a szülőföldjük védelmében, remélem sikeresek lesznek a tárgyalások a kormánnyal. Kár lenne tönkretenni ezt az édenkertet is.
Késő délután még felnéztünk a közeli várhoz, a falak még állnak és szép a kilátás. Hamarosan két srác lépett oda hozzánk és felajánlották, hogy 10 dolcsiért körbevisznek a szerecsendió ültetvényükön. Nálam, ez már a vicc kategória, itt bármerre nézek szerecsendiót vagy szegfűszeget látok és ezért még fizessek is. Udvariasan elbúcsúztunk és a tengert követve folytattuk utunkat tovább. 10 perc séta után értük el a reptéri kifutópálya végét. És tényleg mindenki idejár futni, sétálgatni vagy csak motorozni. Nagyon poén.
Viszont a vulkán eltűnt a felhők között, jó lenne hazaérni az eső előtt, de elkéstünk. Pár perc múlva megjött a zuhi, beálltunk a közeli ház teraszára és itt vártuk az eső végét. Persze az örökkévalóságig nem akartunk várakozni, ezért amikor halkult, akkor mi is kiléptünk.
Következő nap is esőre ébredtünk, de miután elállt megfűztük Alant, vigyen át minket Banda Besarra, ahol van még néhány holland főúri épület, szerecsendió ültetvény és gyöngyfarm.
A holland épületek nekünk nem sokat mondtak, de a holland nő nagyon élvezte és maga előtt látta a történelmüket. Alan lelkesen kalauzolt minket és sokat mesélt a szerecsendióról is:
- A növény az árnyékot szereti, ezért mi Kenari fákkal együtt ültetjük. A kenari nagyon gyorsan nő, óriásira és a termése nagyon ízletes.
- Igen már ettünk a múltkor a hajón, kicsit hasonlít a mandulára az íze.
- És tudjátok, hogy szedjük le a Kenarit?
- Nem. –feleltük egyszerre.
- Mivel a fa magas, nekünk meg nincs akkora létránk, ezért kihasználjuk az itt élő vadgalambokat. Ők imádják a külső héjat és miután ezt lerágják a termés leesik, nekünk csak össze kell szedni a fa alól.
- Ravasz. És milyen sűrűn kell szüretelni a szerecsendiót?
- Folyamatosan érik, ezért minden hónapban lehet szüretelni. A dió sárga héjából készül a lekvár, a piros pókhálószerű anyaggal ízesítjük a csirkelevest és a Coca Cola cég is felhasználja. A diót meg kiszárítják és megy Rotterdamba.
- A szerecsendió régen nagyon fontos volt nekünk, nem mint fűszer, hanem a pestis ellenszere. Állítólag magas hatékonysággal gyógyította a betegeket. – meséli a holland hölgy.
Ez tipikus. Indonéziában az összes fűszer megterem, a hollandok kinyírták az ipart, ezért minden nyersanyagot ki kell küldeni külföldre. A nyersgumit Malajziába, a diót Hollandiába és a készterméket, pedig méregdrágán visszavásárolni. Az eső továbbra is szemerkélt, de már nem foglalkoztunk vele és megcéloztuk a gyöngyfarmot.
Újabb példa a kizsákmányolásra: 400 000 gyöngyöt termelnek itt, mind megy ki Japánba, a helyiek végzik a kulimunkát éhbérért, a japo mérnökök pedig beoltják a kagylót japán fizuért. Persze erre lehet mondani azt, hogyha nincsenek itt a japánok, akkor nincs munkája a helyieknek. Ördögi kör, inkább hagyjuk.
Este Alan felesége főzött nekünk, helyi specialitásokat. Komolyan mondom csúcs.
Currys lencseleves, kenari szószos sült padlizsán, jó csípős tonhal, sült zöldségek, kókusztejes rizs, stb.
Utolsó napunkon az időjárás is megkegyelmezett, de az amerikai nő kavarása miatt csak
11-kor tudtunk indulni. Közel 2 órát hajókáztunk eleinte Banda Besar partjai mellett, aztán pedig a háborgó, nyílt tengeren. Hatta szigetén a zátony hihetetlen: faág, gomba, üstökös, legyező, kék, sárga, fehér korallok tömegével és ameddig a szem ellát teljesen épp és sértetlen minden. A zátony széle alattunk kb. 10 méteren lehet, a letörésnél pedig jó 20-25 méter mély a víz. A látótávolság legalább 25 méter, pedig sokszor nem is süt a nap!
Bedugom a fejem a vízbe, hopp egy teknős. Intek a többieknek, de mire odaérnek már elúszott. Haladunk lefelé a sodrással, Szabi észrevesz 2 hatalmas sasráját, amint egymás mellett, néha alatt úsznak. Fekete alapon fehér pöttyösek és szinte lebegnek alattunk. A holland pár már a hajón pihen, de addig integetünk, amíg ők is odaúsznak és együtt nézzük a ráják mozgását. Ezek után mi is kifekszünk a hajóra ebédelni, majd újra vissza a tengerbe. Most épp bébicápa (60-80cm) úszik alattunk, aztán több teknős és homár. Ja, már majdnem el is feledkeztem a Napóleon halakról. 3db méteresnél nagyobb példány úszott el mellettünk, mi meg utánuk. Ezek után örömmel tértünk haza, életünk leglátványosabb sznorkelező helyéről. Visszafelé hullámzott rendesen, pattogtunk is keményen, de hála az amerikai nőnek, aki végül nem jött velünk, 2 motoros hajóval abszorváltuk a túrát.
Másnap ismét Ambonban találtunk magunkat és mostmár Szabi is cipelheti magával a zsákját. A múltkori lepattant szállást inkább kihagynánk, ezért felhívtuk Michaelt, aki a reptéri tour infos és pár perc múlva a nagymamájánál kávéztunk. A kégli patyolat tiszta, a fürdőben 4 féle tusfürdő, sampon és még napolaj is van. Amíg nekiláttunk a lakomának a közeli kantinban, addig Michael szerzett nekünk motort. Cserébe meghívtuk ebédre és meséltük neki az eddigi élményeinket. Jóllakottan ültünk fel a mocira és hasítottunk nyugat felé. Szép strandok, hangulatos falvak, kedves emberek, apró erődök, szegfűszeg és szerecsendió ültetvények. Na meg a falvak közti érintetlen, üde zöld, trópusi dzsungelek. Egyik faluban emlékmű rajta 3 férfi, a baloldali kezében balta, a középsőnél lándzsa és a jobb szélsőnél varsa. Mellettük ananász, krumpli és zöldségek, alattuk krokodil.
Na, ebből hámozz ki valamit?
A következő faluban a napon szárítják a ruhákat és jól látszik, ki melyik politikai pártot favorizálja. Meglepő, hogy a királyunkat még nem láttam polon mosolyogni.
Haladunk tovább, fekete vulkáni homokos strandon hullámlovagolnak a kiskölykök. Na de nem is akárhogy, mivel lóvé nincs ezért az egyszerű fadarab is megfelel nekik.
A környéken a gyorshajtás esélytelen, mivel minden ház előtt fekvőrendőr: kókuszból, bambuszból, betonból, kinek, mire fussa. Kiírás szerint megérkeztünk a Rotterdam névre hallgató erődhöz, de napjainkra már széthordta a falu népe és már csak lakóházakat látni, kint száradó szegfűszeggel. És persze mindenki üvölt felénk: Foto, foto.
A nők arcán fehér massza, nehogy véletlenül megfogja őket a nap, a gyerkőcök fütyije kikandikál a póló alól, a kislányok fülében arany fülbevaló és persze senki sem dolgozik. Utunk a továbbiakban, kettéhasadt szikla mellett vezet, majd a következő faluban, minden ház előtt, ember nagyságú parabolaantennák jelzik. Nekünk biza van tévénk.
Viszont hamarosan esni fog.
- Basszus elfeledkeztünk a 16:00-s esőről. – kiáltok fel.
- Keressünk menedéket mihamarább.
Lett is.
Útszéli sokadalom, rengeteg kölyökkel, felettük ponyva. Na, ez ideális hely. Rákezd az eső, én kézzel lepöckölöm a ponyván gyülekező víztömeget.
A gyerkőcök meglepetten néznek, a következményeket pedig itt láthatod:
Marhára élvezték az esőt és a vizes pohár rugdosását, mi annyira nem, mert még 60 km innen a szállásunk. Jogosan mondhatnád, miért nem alszunk ott?
Másnap reggelre repcsi jegyünk van Makassarba, Sulawesire.
Öt óra előtt pár perccel elállt az eső és már verettünk is tovább az Amsterdam erődhöz. Na, ez már tényleg erődforma, naná, hogy a tengerparton van, a kertjében focizó srácokkal.
- Hamarosan sötétedik, ideje hazamenni. – szólítom meg Szabit.
- Oké, tőlem mehetünk. – feleli Szabi.
Hiru Lamanál, dobtunk egy jobbost, át a hegyen és már csak 15 km hazáig. Na, igen, de itt még nem ért véget az eső. Kicsit lassítok és a felhőket magunk elé engedve motorozunk haza.
Ébredés hajnali fél 8-kor, mintha földrengés lenne, de nem csak egy köpésnyire tőlünk szállnak fel a gépek, Tisztára mintha a kifutópályán aludnánk.
Irány Makassar!
Folyt köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése