Ha unod az ipari turizmust, avagy 4 napom Luklából Jiribe

Szabiékat kikísértem a luklai reptérre, amit a szobából is láttunk és vártuk a check int. Ajtó-ablak nyitva, fütés nuku. A Yetiseket már becsekkolták és nagy robajjal megjött a gépük.

Gomáéknál még csönd és nyugalom. Fél órával később megjött a szállásunk főnöke, bevette a csomagokat és kiadta a beszállókártyát.

"Ha magadtól utazol, ne felejtsd el konfirmálni a jegyedet, indulás előtti nap, mert különben tuti lemaradsz!"

Orsiék el, én még kicsit várakoztam, de melegebb nem lett és a gépük se jött. Elhagytam a repteret és kezdetét vette életem egyik legkeményebb túrája.

Az ösvény a kifutópálya mellett vezet a völgybe és már az elején megmutatta, hogy nem viccel. Fél órája se ereszkedtem, amikor az egyik kövön melléléptem és megcsúszott a lábam.

Szerencsére a bokám nem dagadt be, de innentől kezdve pokolian fájt minden lépésnél. Sok évvel ezelőtt a Machu Picchunál hasonlóan jártam és tudtam, hogy nincs választásom menni kell. Lenyomtam a 600-as lejtőt, aminek az aljában balra kellett volna fordulni. Nyilván nem tűnt fel, mivel az egyenes jobban ki volt taposva. Masíroztam fél órát és beértem egy helyes kis faluba. 

Ott mint aki jól végezte dolgát beültem ebédelni és pihentettem a lábam. Csak kaja után a falu szélén tűnt fel, hogy rossz helyen vagyok, amikor megláttam a táblát. Vissza a lejtő aljába, el az ima kövek mellett és jött a fekete leves. Az útban túl sok egyenes szakasz nem volt és most jött a 600 méter felfelé. 

A falu szélén jól látszottak a tavalyi földrengés nyomai, de szorgos kezek már munkálkodtak a helyreállításokon. Már majdnem felértem, amikor Luklából hazafelé tartó helyiek előztek meg. Az egyik megszólított és három órán keresztül együtt mentünk. Ő Bupsában lakik és földműves, de szezonban beáll teherhordónak. Ami nem annyira jó buli, nem csak a cipekedés miatt, hanem mert a szállásokon nekik is fizetni kell az ételért. Nem annyit mint nekünk, de fent egy tál Dalbhat 1500 Ft. Így gyorsan elkopik a napi 5-6000 Ft-os fizu. Amikor megálltunk teázni, kötelességének érezte, hogy ő rendeljen és alig hagyta, hogy meghívjam. A felfelé után jött egy hosszabb vízszintes erdei szakasz, ahol látta, hogy nagyon sántikálok. 

A felénk tartó teherhordótól elkérte a kését és az ösvény mellől kicsapott egy két méteres husángot. Levágta és meglett a túrabotom, a maradékból pedig a teherhordónak is készített egyet. 

Egyébként az egész terület nemzeti park és tilos a fakivágás és mindenki be is tartja. Tűzifának is csak elhullott fákat lehet hazavinni.

Fontos szabály, ha teherhordóval vagy állattal találkozol, akkor mindig úgy kell kerülni, hogy te legyél a hegy felé. Szerencsétlenek sokszor úgy megvannak pakolva asztallal, székkel, vízzel, hogy nem látnak és könnyen feltudják lökni a szembejövő vándort.

Emberünk Bupsában elkísért az Everest Lodgeba, ott meghívtam egy Sprite-ra és utána hazatért a családjához. A szállás falai teli voltak családi fotókkal. Az egyik fiú Kathmanduban diplomázott, a másiknak Londonban volt a lagzija, a családfőt pedig a Dalai Láma

fogadta személyesen. 

Este beszélgettem velük és amikor mondtam, hogy olyanok a serpák, mint a jakok csak 3000 méter fölött érzik jól magukat. Jót röhögtek és helyeseltek. 

Egyébként azt vettem észre, ha serpa faluban jártam, hogy tiszták és rendezettek. Szemét alig van, a földrengés nyomai el vannak takarítva és kedvesek az emberek. Viszont amikor alacsonyabban fekvő részen jártam, ahol Raiok élnek ott kosz és piszok van. Nem tudom azért, mert ők hinduk és  Indiából jöttek egykoron vagy csak a városlakók költöztek ki és nem törődnek annyira a környezetükkel, de a különbség ég és föld.

Másnap szintén kemény menet várt rám és a lábam sem akart javulni, de szerencsére nem is romlott. Bambusz, tölgy, fenyő és Rhododendron erdőkön keltem át és persze az út végig hullámzott. 

Útközben sokszor áruval megrakott öszvér karavánok jöttek szembe és húzták a csíkot maguk után. 

A magasabb dombokon itt is teraszosan művelik a földeket. Kukoricát, árpát, krumplit, salátát, káposztát, retket és mustárt termelnek, lejjebb pedig narancsot és almát. 

Tiszta időben szépen látszottak a távoli nyolcezresek, de sajna délutánra mindig befelhősödött és lehűlt az idő. 

Ezért úgy döntöttem, hogy az előttem levő 1600 méter szintemelkedést lenyomom egybe, kisebb-nagyobb pihenőkkel. 

Az útbeeső falvakban teáztam vagy kajáltam és estére a hegygerinc túloldalán Dingmuban találtam magam. 2 hét után itt láttam először autót és senki nem akart ingyen szállást adni. Persze végül lett és a házigazda még parázzsal teli vödröt is hozott, hogy ne kelljen fagyoskodnom. Írogattam a naplómat a kisfiú pólóban szaladgált, a növére pedig 60-as izzónál írta a leckéjét. 

Vacsorára hagymás, zöldséges sült krumplit kértem, amire jól csúszott a házi almabor.

Harmadik napomon is adtam a szintnek. 1200 fel + 1200 le. 

Átkeltem a havas 3500 méteres hágón, kikerültem a holttestet cipelő falusi menetet és kellemes napsütésben érkeztem Seté-be. 

A falu lakói jobb napokat is megélhettek egykoron, mert a 4 vendégházból csak egy volt nyitva. A tulajdonos bácsinak kicsit hályogos a szeme, de kedves mosollyal invitált az udvarába. 

Az unokái remek vacsit rittyentettek és naplemente után a konyhában melegedtünk, ami egyébként a hálószobájuk is egyben. Vettem egy kancsó changot (kölessör) és a bácsival eliszogattuk. 

Ő kellőképpen felöntött a garatra és jókat kuncogott. Amikor sötétben kértem még tavaszi tekercset az unoka zseblámpát ragadott, kiment a kertbe és szedett hozzá mindenféle zöldséget. Hát igen ez a jó itt a hegyen, hogy minden friss és ízletes. 

11 éve amikor Nepálban jártam az nagyon megragadt bennem, hogy nem akkor kell megállni kajálni, amikor éhes vagy, hanem 2 órával korábban. Ugyanis először fát vágnak, tüzet csiholnak és csak utána kezdenek hozzá az ételkészítéshez. Mára a legtöbb helyen már gázzal főznek és pillanatok alatt kész az étek. Náluk még megvolt a hagyományos fatüzelésű tűzhely, de azért így sem kellett sokáig várni. Utolsó napomon már látszott, hogy közeledek a civilizációhoz megjelentek a motorok, traktorok, útépitő gépek és sok helyen már van földút, amin dzsipek közlekednek. 

Az idősek ellenzik a fejlődést, a fiatalabbak örülnek, hogy nem kell gyalogolniuk, de abban mindenki egyetért, hogy Kathmanduban büdös van és nagy a szmog.

Itt még tiszta a levegő, de kitudja meddig.

Ahogy ereszkedtem lefelé és megláttam Shivalayat sokként ért a látvány. 

Alapesetben semmi szokatlan, de 16 nap hegyi túra után, ez egy nyüzsgő megapolisznak tűnt. Innen már aszfalt út vezet Kathmanduba, ezért letettem arról, hogy átgyalogolok Jiribe. 

Ha innen kezded a túrát könnyebb dolgod lesz mint nekem, mert több lesz a lefelé és az okkersárga (helyenként pink vagy piros) maratonfutó jelzést is könnyebben megfogod látni.

Az itteni szállás kész Kánaán:konnektor, ingyen wifi, olcsó kaja és még a buszjegyemet is elintézték. Hajnali hatkor indultam Kathmanduba és sötétedéskor már a jól ismert hostelben tanyáztam.

Következő nap pedig már a gépen ültem Malajzia felé.