Újév napján arra ébredtünk, hogy a tájat fehér lepel borítja. A vaskályha már nem mormogott és 0 fok körül lehetett a szobában. Gyorsan megettük az omlettet, megkaptuk az eligazítást és mentünk Gokyo felé.
Másfél óra menetelés után értük el a gyors sodrású patakot, amin nem volt könnyű átkelni.
Természetesen van híd csak meg kellett találni. Útközben feltűnt egy pásztorkunyhó, ahol kaptunk jak-tejes teát.
Hát nem sokkal jobb a jakvajasnál.
Apropó tudjátok, hogy hívják a nőstény jakot?
Nak.
Szóval naktejes tea.
A bácsi elmagyarázta, hol a híd csak azt nem mondta, hogy ne a patakot kövessük, mert így jópár embernagyságú sziklát kell megmászni.
Ahogy mentünk mendegéltünk elkezdett esni a hó és az első tó partján már fehérlett is a talaj.
A másodiknál már kezdtem fázni,de onnan már nem kellett sokat menni.
Gokyo, a vele azonos nevű tó partján fekszik 4800 méteren és behavazva elég jól néz ki.
Megtaláltuk az egyetlen nyitva tartó szállást és behúzódtunk a kályha mellé. Az ablakon kinézve a befagyott tavat és a szűnni nem akaró havazást láttuk. Ma már nem lesz Gokyo-csúcs (5360 m) mászás az tuti.
A nap hátralevő részét evéssel és bandázással töltöttük.
Ha erre vetődnétek mindenképp kóstoljátok meg az almás pitét!
Világbajnok.
A kályha mellett jó kis csapat gyűlt össze, a világ különböző pontjáról. Volt a szimpatikus holland pár, az egymással sem beszélő japánok, a 10 hónapja úton levő francia, az új-zélandi család és a newcastlei érthetetlen angolt beszélő Kevin a csajával. Amikor a francia srác mondta neki, hogy kicsit szokatlan az angolja, az új-zélandiak röhögtek és közölték, hogy sokszor ők sem értik.
Ja meg a spanyol ultramaraton futó csodabogár.
A több mint 200 km hosszú Annapurna nagy kört lefutotta 7 nap alatt és annyira élvezte, hogy átbuszozott ide és Jiriből felrohant az Everest alaptáborhoz (150 km), aztán Gokyohoz, mindezt 5 nap alatt.
Egyébként van többféle Everest maraton, a legdurvább 300 kilométeres, de a klasszik az Everest alaptábor - Lukla.
Volt amcsi felesége, de angolul pár szót beszél csak, Chamonixban él, de franciául sem gagyog. Orsi sokat beszélgetett vele, de állandóan csak károgott.
A francia srác 4 napja van itt és szerinte reggel érdemes a csúcsra menni, mert délig jó idő szokott lenni.
Ránéztem a kinti hőmérőre -18 fokot mutatott és továbbra is havazik.
Sokan hajnali indulást terveztek, de nekünk meg sem fordult a fejünkben, kimenni a farkasordító hidegbe. A múltkor is bevált a 7 órás indulás, most is jó lesz. A reggelivel kicsit csúsztak, ezért csak fél nyolckor tudtunk elindulni, addig a kályhánál melegítettük az éjszaka megfagyott vizünket.
Amikor kiléptünk az ajtón akkor is -16 fok volt (árnyékban), de szerencsére már mindenhol kisütött a nap. A csúcsig 600 szintet kell mászni, de csodálatos kék az ég. Orsinak picit lassabb a tempója, ezért őt kértem meg, hogy menjen előre.
Jó is volt így, nem rohantuk és élveztük a napsütést.
Viszont a csúcs közelében itt is ugyanazt éreztem, mint a Kalapatarnál, hogy 5000 méter felett már alig kapok a levegőt. Ettől függetlenül 10 felé fent álltunk a csúcson és élveztük a kilátást.
Élvezzétek ti is.
10 perc sem telt el és jöttek a fellegek. Mire leértünk már mindent beborított a tejfel és megint havazott. Délután megdumáltuk a francia sráccal, hogy ha az idő is úgy akarja, akkor reggel átkelünk a Renjo-hágón (5360 m) és így láthatjuk a harmadik völgyet is.
Naplemente előtt nem sokkal kimerült, csatakos, marcona külsejű srác esett be. Ő már sokszor járt itt és öt óra alatt szokta abszolválni a Renjo-hágót, de most neki is hét volt. Elmondása szerint fent derékig érő hó van és helyenként jég. Többször megcsúszott, de hágóvas nélkül is járható a terep, ha ügyesek vagyunk.
Felvirradt a reggel.
Az ablak jégvirágos, a víz megint befagyott, de lesz ami lesz megpróbáljuk.
A Gokyo hegy lábánál most nem felfelé, hanem balra indultunk és követtük a tegnapi srác nyomait. Pierre és én félcipőben, Orsi pedig bakancsban taposta a havat. Eleinte könnyű volt követni a nyomokat, de aztán sitty-sutty eltűntek. Hosszasan kémleltük a messzeséget, sehol semmi, de tőlünk balra, kicsit fentebb feltűnt a szelektív kuka.
"Na igen arról még nem is írtam, hogy bármerre jártunk mindenfelé vannak szemetesek és a falvak is nagyon pedánsak mindenütt."
A kukától már megint csak követni kellett a nyomokat.
A felfelé engem nagyon megviselt. 600 szint teljes menetfelszereléssel 5000 méteres magasságban. Szerencsére Orsi mindig szólt pár biztató mondatot és taposta nekünk az utat.
4 óra menetelés után elértük a hágót.
Épp jókor.
Volt még kilátás, de már nagyon gyülekeztek a fellegek. A másik oldalon viszont igazi tél volt. A tó csonttá fagyott és a hó is mélyebb, mint korábban.
Amíg ők fotózkodtak, addig én magamba roskadva kapkodtam a levegőt és erőt merítettem.
Lefelé minden fáradtságom elpárolgott és szinte szaladtam a tó felé.
A 600 felfelé megvolt, már csak 1000 szint lefelé (az első faluig). Itt már nem láttunk nyomokat, de tudtuk, hogy végig lefelé kell menni a völgyben és helyenként kőbabák is voltak.
Viszonylag gyorsan elértük az első falut, ahol egy szállás volt csak nyitva és a tulaj szerint Thaméig minden zárva.
Tudom, hogy a serpák nagyon kedves, tisztességes, barátságos, őszinte emberek és soha nem hazudnak, de ezt valahogy nem akartam elhinni.
Pedig igazat mondott.
Nap végére belehúztunk és bő két óra alatt elértük Thame külvárosát.
Lekiabáltam a népviseletben kapáló néninek, hogy tud-e valahol szállást a közelben. Versenyzőket megszégyenítő tempóban szökellt fel hozzánk és elkísért az unokaöccséhez. A srác az utolsó házban lakik és épp volt 2 szobája. Igaz az egyikben ő lakik, de pillanatok alatt kiürítette és betessékelt minket. Bent jó meleg volt csak szerintem a füstszag még mindig nem jött ki a kabátomból. A másik szobán lakat csüngött, csak épp a kulcs nem akart előkerülni. Ebből sem csinált ügyet, hozta a fürészt és levágta. Beültünk melegedni és Pierre kinyögte, hogy van maps.me a telóján.
Fuck!
Csak azt tudnám, hogy akkor minek szenvedtünk az ösvénykereséssel, ha volt navigációja. Este lenyomtunk egy nagy tál Dalbhatot, hosszasan beszélgettünk és fél nyolcra kértük a reggelit. Pierre marad a környéken, mi megyünk vissza Namchébe.
A Thame - Namche útvonal is nagyon látványos és aki az akklimatizációs napján nem akar sok szintet, annak nagyon ajánlom.
Namcheban se áram, se net, sőt a szállásunk lelakatolva. Ez csak azért baj, mert ott vannak a felesleges cuccaink. A szomszédos kávézóban megtudtuk, hogy Szabi már lement Luklába, de a panziós nőről nekik se volt infójuk. Időközben beesett még két orosz csodabogár, akik ugyanezzel a problémával küzdöttek. Vártunk egy darabig, de csak nem jött a néni. Körbekérdeztük a szomszédságot, mire valaki kibökte, hogy biztos az Everest Bakeryben van.
Beléptünk a pékségbe és pár másodpercre megfagyott a levegő. A fél falu ott zsugázott kisebb-nagyobb tétekben. A házi néni először nem ismert meg és más szállást próbált ajánlani, mire felvilágosítottuk, hogy csak a cuccunk kéne. Mogorván fölállt, hazajött velünk és odaadta a nála hagyott értékeinket. Közben Orsi szólt a ruszkiknak és boldogan jöttek utánunk. Viszont hideg van, se áram, se meleg víz. Tűzzünk innen.
Lerohantunk 600 méterrel lejjebb és szuper szállást találtunk, ahol 12 nap után meleg vizes zuhannyal kényeztettük magunkat. Másnap délutánra leértünk Luklába, de Szabiról nem volt hírünk. Benéztünk több kávézóba és végül a reptér melletti panzióba. És igen ott ült a kályha mellett. Járt helyi dokinál, kapott gyógyszert és ő is elindult Gokyo irányába, de végül nem jött fel.
Reggel elbúcsúztam Orsitól és Szabitól, ők repülnek haza. Nekem meg hátravan még 100 km gyaloglás és sok ezer szint Jiriig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése