2017. január 11., szerda

Az Everest Trek

Karácsony reggel csak nem akart kinyitni a reptéri check in és valahogy sokkal többen várakoztunk, mint amennyien felférünk a 20 személyes gépre. Később derült ki, hogy mákunk van mert december 23-24-én egyáltalán nem szállt fel gép  a rossz idő miatt. Három óra késéssel indultunk, nyilván az itt ragadtakat tették fel a korábbi gépekre.




Több magas hegy és falu felett is átrepültünk, amikor balról feltűntek az itt lakó 7-8000-es csúcsok. Aztán hopp döccentünk egyet és már földet értünk, de a kifutópálya felfelé emelkedik.

video

És ha még ez nem volna elég már látni a falat. Pilótánk keményen tartotta a gyeplőt és az ütközés előtt vett egy jobb kanyart és meg is érkeztünk. Pikk-pakk kiszórták a motyót és mehettünk.



Az Everest ösvény, Nepál legfelkapottabb túraútvonala és szezonban több mint napi ezer ember tapossa.
Szerencsére most nincs szezon, az idő kicsit hűvösebb, tisztábbak a látási viszonyok és nincs tömegnyomor.
Helyi vezető és teherhordó teljesen felesleges mivel csak egy út van, de ha valaki szeretné segíteni a helyieket, akkor itt a reptéren is tud bérelni a tucatnyi önként jelentkezőből.
A vezető napi 30-35, a teherhordó:15-20 USD-t kér, de persze minden megbeszélés kérdése.
Túl sok ruhát nem érdemes hozni, mert a zuhanyzási lehetőség igen limitált. A csapvíz olyan hideg, hogy kezet mosni sincs kedved, este az ásványvíz megfagy a szobádban és ahol van meleg zuhany ott olyan 350 rúpiát (1000 Ft) kérnek érte alkalmanként.
A hegyre mindent szamarakkal vagy yakokkal hoznak fel és épp ezért egyre drágul minden.


Pár dolog, amivel sokat lehet spórolni:
- Kathmanduban drágállottuk a víztisztító tablettákat, de fent tízszer annyit költöttünk, mint ha megvettük volna. A városokban 1 palack víz 20 rúpia, fent nem egyszer 350-et kértek érte.

- a hidegben amikor beérsz a menedékházba jól esik a meleg tea, ami csészénként 100-180 (300-540 Ft) rúpia. Viszont, ha viszel magaddal olyan filteres teát, amit szeretsz, ahhoz adnak forró vizet gombokért. A cukor meg kint van az asztalon.

- ha pedig okos telefonod van (nekem nincs), akkor vigyél magaddal powerbankot, mert a töltés és a konnektor használat is pénzbe kerül (200-500 rúpia).

-természetesen a net sincs ingyé (amikor mi voltunk ott az egész térségben szünetelt az adás)

Na, de vissza a túrához.
Ahhoz, hogy feljöhess ide be kell szerezni az engedélyt (50 USD) Kathmanduban . Átlagos nyitvatartási időben 10 perc alatt kiadják és még ajándék igazolványképet is kapsz.
Orsi még nincs itt, de az útlevele fénymásolatával és némi csalafintasággal az övét is sikerült elintézni.


A luklai repteret megkerülve kiértünk a főutcára és haladtunk a check point felé. 



A legtöbb szállás és olasz kávézó wifivel és meleg vízzel csalogatja be az idetévedő vándort. Elintéztük a becheckolást és a folyót követve haladtunk a rhododendron erdőben kitaposott úton. Néhol függőhídon keltünk át vagy épp kőlépcsőn araszoltunk. 



A második nap délután erőteljesen kaptató (600 méter) után értünk Namche Bazarba (3440m), az Everest régió legnagyobb településére.


Hát a helyiek nem épp a lustaságukról híresek. Képesek voltak felcipelni ide billiárd asztalt, kávégépet, bárpultokat és még ki tudja mit, hogy otthonosabba tegyék a saját és a mi életünket. A város központjában vertünk tanyát két éjszakára. 
Mivel 3000 méter felett járunk senkinek nem javasolják, hogy egyből tovább álljon, hanem érdemes a környéken túrázni  a kellő akklimatizáció végett. Mi a Syangboche - Khunde - Khumjung -Namche útvonalat választottuk (5-6 óra).
Kár lett volna kihagyni. 






Volt benne minden, hangulatos falvak, szép kilátás, fenyő erdő és kellő mennyiségű emelkedő.
Itt már Szabi nem érezte jól magát és úgy döntött marad, ha nem múlik a köhögése és a náthája, akkor felkeresi valamelyik itteni dokit.



Biztos ami biztos alapon megbeszéltük, hogy találkozzunk pár nap múlva a Gokyo-tónál. A részleteket majd emailben lefixáljuk. Akkor még nem tudtuk, hogy legközelebb csak Luklában fogjuk tudni olvasni a maileket. Pechünkre Namcheban több mint egy hétig áramszünet volt, talán még mindig tart.






Két nap alatt felrohantunk Gorakshepbe az Everest alaptábor előtti utolsó lakott településre és innen készültünk a Kalapatar (5545m) megmászására. A szállás ablakából nézve 400 méter magas kőkupacot láttunk, de felfelé minden lépést megéreztünk. Hát még a végső 50 méteres szikláról sziklára araszolást. Reggel hétkor startoltunk és tízkor már a szálláson reggeliztünk. Mázlinkra felhőmentes, ragyogó napsütéses tiszta idő volt, amit más csúcshódító társasága nélkül élvezhettünk.




Visszafelé ugyanazt az utat tettük meg mint felfelé, ezért nem is nagyon vesztegettünk ez időnket és Pangpochéban töltöttük az éjszakát.


Az biztos, hogy szépek ezek a 7-8000 méteres havas csúcsok, de a lábuknál mászkálni ebben a kőrengetegben nem akkor élmény. Perichéig van erdős szakasz, de utána olyan mint ha valami kőbányába dobtak volna az égiek. 




Gorakshepben még filoztunk, hogy átkeljünk-e a jeges Cho La hágón, de úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk Portséig és akkor a Gokyo völgyet is végig túrázhatjuk. A Cho Lának igazándiból csak a híre nagy több utazóval is találkoztunk, aki arra jött és azt mondták, hogy semmi extra. 20 percre fel kell tenni a hágóvasat és hadd szóljon. 
Ja, hogy nincs, nem baj helyben is lehet bérelni. Mindig akad helyi ember aki megoldja gombokért. Pangbochéból Gokyo felé kutyánk is lett. Eleinte négyen kisértek minket, de Portse után már csak ő tartott velünk.





Ott benéztük az egyik elágazást, de cserébe láttunk egy vízesést, viszont a blöki itt elcsámborgott valamerre és azóta sem láttuk. Keményen meneteltünk felfelé a sziklás terepen, de csak nem akart közeledni semmilyen település.



Pedig a szilvesztert nem akartuk a pusztában tölteni 3500 méteres magasságban. Végül csak beestünk Tharéba, ami három házból áll, ebből kettő kissé szegényes, de lakható vendégház. Mi a bal oldalit választottuk, ahol a kedves mosolyú, koszos kezű, kortalan néni és a bolondos fia rögtön betessékelt. Meleg az nem volt, de kimentek a kertbe és rögvest befűtöttek szárított yak szarral. 


Nálunk marhatrágya, Afrikában teve, itt ez van.
Az anyó csupasz kézzel a kötényéből szedte ki a trágyát. Összenéztünk és bíztunk benne, hogy a vacsit nem ő fogja készíteni vagy legalább előtte kezet mos.
A választ a fantáziádra bízom. 
A vaskályha pár perc múlva mormogni kezdett és ontotta magából a meleget, de mivel a yak-kaka nem bír túl nagy fütőerővel, ezért két méterrel arrébb már semmit nem lehetett érezni a melegből. Itt találkoztunk először a helyiek függönymániájával. Ha esik, ha fúj sötétedéskor behúzzák a függönyt.
De minek?
Szomszéd sehol, napkeltekor meg már ébren vannak. Minden házon szimpla ablak van és sehol nincs szigetelés, a cúg biztos elfújna minden gyertyát, lehet ez a függönyke is számít valamit.    
A kályhánál megvártuk a vacsit és hamarosan nyugovóra tértünk.

Legközelebb a Gokyo-tó felé vesszük az irányt.








Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése