Salvador yes or no

Guatemala Cityben a metrobusz kivitt az állomásra (terminal), ott megkerestük a csirkés gyorséttermet és még fel sem eszméltünk, amikor jöttek a segítők és invitáltak az épp induló buszra.
Mire felszálltunk már a cuccok is a tetőn voltak.

 A térképet nézve nekem logikusabbnak tűnt a Jutiapa-Chalchuapa-Santa Ana  útvonal, de a túrinfóban lebeszéltek róla, mert kevés a település és a buszok is csak ritkán járnak arra.

Jalpataguába 2 óra alatt értünk (20 Q = 800 Ft) és mire leszálltunk, a cuccainkat már át is tették a mellettünk parkoló kisbuszra. Azért a biztonság kedvéért rákérdeztünk, hogy a határhoz megy-e és az utasok vigyorogva bólogattak. Természetesen a jármű tulajdonosa, itt is arra törekedett, hogy minél több pénzt zsebelhessen be. Öten nyomorogtunk a háromszemélyes üléseken, és biztos ami biztos még pár állóhelyet (guggoló) is kreált, az extra felszállóknak. Így a 15 személyes buszban néha 30-an is összezsúfolódtunk. Na jó valahol megértem, mert a félórás utazásra a jegy kevesebbe került, mint otthon a metróra.

A határon minden flottul ment és percek alatt végeztünk a formaságokkal. Átballagtunk a hídon és a túloldal már El Salvador. Az árnyékban ücsörgő határőr magához hívott és hibátlan angolsággal közölte, hogy ők nem stempliznek, és megmutatta honnan indul a busz, mennyi az ára, illetve adott egy tök jó térképet.

Már ott sejtettük, hogy szeretni fogjuk ezt az országot.

Pár perc séta a tűző napon, és a busz szokás szerint épp indul.

A viteldíj 1 dollár kettőnkre!

Tyűha.

El Salvador nagyon olcsó ország, de azt nem hittük volna, hogy távolsági buszjegyre soha nem fogunk egy dollárnál többet fizetni. 

Miután feltérképeztem a látnivalók elhelyezkedését, azt találtam ki, hogy letelepszünk hosszabb időre Santa Anába és onnan fogunk csillag túrázni az ország többi részére. Ez azért is praktikus, mert majd Hondurasba megyünk tovább és az is közelebb van. Utólag rájöttünk, hogy hihetetlen jó döntést hoztunk és nem csak azért mert a zsúfolt buszokra, nem könnyű cuccal felszállni, hanem azért is mert Santa Anának nagyon jó a klímája és este kellemes hűvös van.

Már a buszon éreztük, hogy nagyon más ez az ország, mint Guatemala. Az emberek kedvesek, előzékenyek és segítőkészek egymással. Mindenki mosolyog és vidám. Itt nincsenek olyan búskomor arcok, mint Guatemalában. Ahuachapánban átvágtunk a piacon és igyekeztünk nem rátaposni a kofák portékáira. 

A Santa Anai buszra többen vártak, mint az augusztus 20-i tűzijáték után a metróra.

Mivel láttuk, hogy a következő busz is ott posztol, nem aggódtunk, viszont a sofőr addig nem engedte felszállni az embereket, amíg a másik meg nem telt. Gondolom mindenki látott már videókat a tokiói metróról, amikor külön emberek tolják be az utazóközönséget, hogy becsukódjon az ajtó, itt valami hasonlót kell elképzelni. A sietősek elhúztak, az új busz beállt és mi kényelmesen leültünk. Már indulás előtt ellepték az árusok a buszt. Jött a klasszikus víz, kóla, Fanta árus, aztán a gyümölcsárus dinnyével, mangóval és papajával. Sőt a gyümölcsökön kívül még szeletelt uborkát is árult, amit a helyiek citrommal és chilivel ízesítettek. Őket követte az édességárus, aki házi készítésű piskótákat és mézes sütiket kínált. Indulás után szálltak fel az ügynökök és szórakoztatták a nagyérdeműt. Leggyakrabban valami kétes eredetű gyógyszert vagy krémet árultak. Profi prezentációkban képekkel, grafikonokkal, diagramokkal illusztrálva, hogy mennyire jó is a cucc. 

Hát az emberek, nem nagyon haraptak rá. 

Bezzeg ha csokoládé vagy édesség árus jött, az eladott mindent, hasonlóan popcornoshoz. Na de a legkomolyabb a nadrágszíj és a lakat árus. Képzeljétek el az ügynököt, aki 10 percig lelkesen beszél ezekről a portékákról.

Big Respect!

A 60 éves iskolabusz kiaraszolt a városból és olyan tempót nyomott, hogy ülve is kapaszkodni kellett. A jegyszedő srác, amikor meglátta a konkurenciát, kiüvöltött és indult a verseny.

Hát emlékeim szerint nem sokan nyomtak le minket.

Az utazóközönség már megszokta és nyugodtan csevegtek vagy szundikáltak a buszon. 

Santa Anába még világosban értünk és leszállás után jöttek a taxisok.

Itt is olyanok, mint bárhol a világon 8 dollárért elvisznek a 900 méterre lévő szálláshelyre. Megköszöntük a kedvességüket és a korrekt árat, de inkább lesétáltuk az embert próbáló távot.

Menet közben rájöttünk, hogy itt biztos nem kell iskolákat vagy óvodákat bezárni, mert nagyobb a népsűrűség, mit Indiában. Viszont a híresztelésekkel ellentétben soha nem éreztük fenyegetve magunkat. Bármerre jártunk csak kedves emberekkel hozott össze a sors. A Casa Frolazt nem volt nehéz megtalálni, távol a városi nyüzsgéstől.

Ja igen, ha esetleg számodra túl macerásnak tűnt Guatemala Cityből ez az utazás, van közvetlen járat is, ötször ennyiért. (160 Q = 6400 Ft)

Miután beléptünk láttuk, hogy itt jó helyünk lesz. A nappali, ami egyébként vásár és ünnepnapokon étterem, tágas és teli vannak a falak festményekkel, az üvegfalon kilátni a kicsi kedves kertre és konyhába belépve tudtuk, hogy ez a mi helyünk. Na nem azért mert állandóan főznénk, hanem a hatalmas olasz presszógép miatt. Bruno a tulajdonos többször járt Európában és igen választékos az ízlése, arról nem is beszélve, hogy ő is nagy kávérajongó. Biztosított minket, hogy nem csak ez az Astoria gépe van, hanem kotyogósban is tudunk főzni. Közép-Amerikában, nem túl gyakori ez.

.

Hat éjszakát töltöttünk itt, de rajtunk kívül nem volt más vendég.

Beköltöztünk a tágas emeleti szobába és lementünk Brunóhoz és ő rengeteg érdekességet mesélt a hazájáról.

Két banda uralja az országot (a tizenhármas és a tizennyolcas), akik állandó harcban állnak egymással és rendszeres utcai harcoknak sokszor ártatlan polgári áldozatai is vannak. Ha csatlakozol, akkor nincs kiszállás. De azért biztos, ami biztos kapsz egy arctetoválást, amit a későbbiekben bővíthetsz, ha valami jót cselekszel. Bruno szerint neki veszélyesebb találkozni valamelyik bandataggal, mint nekünk. Rajta látszik, hogy helyi, leveszik róla az értékeit, megverik vagy megkéselik, de velünk csak jópofiznak. Az egyik vendége mesélte, hogy találkozott a külvárosi gettóban egy bandataggal, aki ahelyett, hogy kizsebelte volna, meghívta a családjához, ott vendégül láttak, a vacsora végén hívtak neki taxit, kifizették és hazaküldték.

Érdekes világ.

Az élet itt sem, olcsóbb mint nálunk és a keresetek is nagyon hasonlóak. A rendőri és a tanári fizu, pont annyi mint nálunk, viszont óránként megölnek valakit.

Sok vidéki városban jártunk, én azt gondolom, ha az ember betartja a játékszabályokat, nem hivalkodik, akkor éjszakai is nyugodtan sétálhat a legtöbb helyen. Brunóval jól elbeszélgettük az időt, de nagyon megéheztünk. Ajánlott is a közelben egy pupusást. Errefelé ez a népi étel. Hasonlít a mi lángosunkra, csak épp kukoricalisztből készül és a töltelék hús vagy babpüré + sajt. Az ajánlott hely a garázsra jobban hasonlított, mint étteremre, de a sülésben lévő pupusák illata és a néni mosolya becsábított minket. A kínálat nem túl bőséges, de ami van az finom. Kértünk sajtos-babosat meg sült yukkát (manióka). Amíg sültek, addig a néni töltött házi szörpöt, kaptunk savanyú káposztát, paradicsommártást és az előttünk lévő 5 literes befőttes üvegből szedegethettünk a karfiolos, hagymás csalamádéból. Degeszre ettük magunkat és talán 4 dollárt fizettünk kettőnkre. 

Azért beszélek dollárról, mert Salvadorban, ez a hivatalos fizetőeszköz. Viszont úgy készülj, hogy 20 dollárnál nagyobból senki sem tud visszaadni, kivéve a hipermarketekben és a szállásokon. Ha már bevásárlóközpont, mi is megcéloztuk a közelit. Kicsit túlmentünk, de egy kedves fiatalpár elkísért minket és nagyon érdekelte őket, hogy honnan jöttünk és mit keresünk itt, ahol nem túl gyakori látvány a turista. Elmondtuk, hogy épp azért jöttünk, hogy növeljük a számukat.

A bevásárlóközpontban van minden, csak kicsit többe kerül, mint nálunk. Találtunk friss bagettet, prémium kategóriás salvadori kávét és kézműves sört is.

Kellőképp bevásároltunk és visszatértünk a védett házba.

A folytatásban quadozunk, vulkánt mászunk és újabb maja romvárosokat fedezünk fel.
Kattints:
IDE