Salvador határos Hondurassal, de a leggyorsabb út Copánba,
Guatemalán keresztül vezet. Egy dollárból eljutottunk a határhoz (70km),
beléptünk Guatemalába és ezúttal megúsztuk a fizetést. Korábban Mexikó felől
jöttünk és levettek minket 10 dolcsira, itt nem.
2 busz és 3 óra utazás után érkeztünk a Hondurasi határhoz.
Itt már fizetni kellett guatemalai kilépési illetéket (10Q = 700 Ft) és hondurasi
belépőt (70 lempira = 840 Ft). A papírmunka után beütötték a stemplit,
felszálltunk a közelben parkoló mikrobuszba (20L=250 Ft) és 45 perc utazás után
megérkeztünk. Copán elbűvölő kisváros, földszintes, műemlék épületekkel, kávézókkal
és macskaköves utcákkal.
Talán 100 métert sem sétáltunk, amikor őszülő hajú,
kedves mosolyú, bácsika szólított meg és ajánlgatta a szállását. A szoba ára 15
dollár, wifivel, meleg vízzel és kocsival ingyér elvisz minket.
Nosza, lessük meg.
A szoba kicsi, de tiszta és csendes helyen van, pár
saroknyira a központtól. Nyomban ki is vettük. Az utcákon nincs túl sok turista,
de tuk tuk, annál több.
A kaja itt sem olcsó, és a választék az eddiginél is
siralmasabb. A kedvencem a hondurasi reggeli, ami teljesen megegyezik a
hondurasi vacsorával. Rántotta, bab, sült banán, sajtkrém, ami egyébként
majonéz és tortilla.
Éljen!
A kaját 1500 Ft alatt, nem nagyon lehet megúszni és erre még
rájön a 15 %-os adó. Hát, ha ez így folytatódik, akkor hamar feléljük a
készpénz tartalékainkat.
A várostól 1,5 kilométerre vannak a maja birodalom legjelentősebb romjai, amit nem szerettünk volna semmiképp kihagyni. 20 perc
séta vagy 20 lempiráért (250 Ft) elvisz a tuk tuk. Gondolkodtunk a belógáson,
de kicsit macerás. Megoldható, de két kerítésen kell átmászni és utána még egy
kis kommandó. Mi úgy voltunk vele, hogy számunkra megéri a belépő, ezt a
befektetést (230L = 3000 Ft).
A bejáratnál a fákon, hatalmas arapapagájok rikácsoltak.
A
madarak nappal kint repkednek és ricsajoznak, éjszakára viszont becsukják őket,
de mivel kapnak kaját, eszükbe sem jutni elrepülni.
Az erdős környezetben levő romok nagyon impozánsak és
ráadásul még a tömegturizmus sem lepte el.
Az eddig látott romvárosokhoz
képest, itt meglepően sok faragott oszlop és dombormű található.
Na és persze
ezek a csodálatos óriási arapapagájok is rajtuk ücsörögnek.
Körbejártuk a
főtéri szobrokat, felmásztunk a dombra, és élveztük az egész területet magába
foglaló kilátást.
Az épületek is látványosak, de a közöttük levő 30-40 méter
magas ceiba fák jelentően növelik a látványt. Az épületek alatt van egy néhány száz
méter hosszú kazamata rendszer ahová, ha fizetsz még pár ezer forintot, akkor
beléphetsz, de miután megnéztem a neten a képeket róla, valahogy nem keltette
fel az érdeklődésemet. Nagyjából olyan, mint ha szűk dohos földalatti pincékben
bóklásznék. Viszont ha jártál ott, megírhatnád milyen volt.
A romok után a közeli arapapagáj parkot (Macaw Mountain) céloztuk
meg.
Elég volt kívülről látni, hogy ne akarjunk bemenni. A
bejárat mellől átláttuk a terület egy részét, de szabadon repdeső madarakat nem
láttunk, csak ütött-kopott kalitkákat. A parkban hatalmas a szárazság, a fák
ledobálták a levelüket és minden tiszta porosnak tűnt. A pénztárnál
érdeklődtünk, hogy szabadon repdesnek-e papagájok, de mindig kitértek a válasz
elől. Az idős amerikai tulajjal is találkoztunk, de ő sem tudott meggyőzni
arról, hogy be kéne fizetnünk a 10 dolláros belépőt. Ha szereted az olyan
helyeket, ahol a kalitkából kiveszik a madarakat, felteszik a válladra,
fejedre,stb, akkor itt a helyed.
Szép dolog, hogy láthatsz itt sokféle arát, de nem ilyen
körülmények között. Ilyenkor merül fel bennem a kérdés, hogy megéri-e így
tovább élniük. Védett helyen vannak ugyan, csak épp a szabadságuktól fosztják
meg őket.
Az útikönyv nagyon ajánlotta Gracias városát, csak azt nem
tudom miért.
Copánban kisétáltunk a városszéli buszállomásra, ahol épp
kiscsibéket árultak.
Ellenálltunk a kihívásnak és beültünk a mikrobuszba, ahol
két langaléta, vigyorgó hollandussal ismerkedtünk meg. Pár hónapig lavíroznak a
térségben és mint minden holland, ők is lazák és nagyon kommunikatívak voltak.
Bepréselődtünk a szűkre szabott ülésre, néha a kezünkbe vettünk pár gyerkőcöt
és több átszállással haladtunk Gracias felé. Hondurasban jó és olcsó a
tömegközlekedés, csak általában nem hosszú távú, hanem csak egyik várostól a
másikig tart. Persze mehetsz drága pénzért, kényelmes turistás busszal, de nem
erre vágytunk. Legalább háromszor kellett átszállni, hogy eljussunk a 180 km-re
lévő városba, de végül még világosban megérkeztünk.
De minek?
Aranyos kisváros ez a Gracias, de a főtéren kívül, semmi nincs
itt.
Holland barátaink két éjszakát terveztek, de miután látták,
hogy felesleges időpazarlás lenne, reggel ők is velünk tartottak. Azért biztos,
ami biztos alapon a szállásunk előtt leintették a platós rendőrautót, akik
örömmel kivittek minket a buszállomásra. Így legalább nem kellett gyalogolnunk.
A következő állomásunk a Yojoa-tó, amit szintén nagyon
magasztalt a Lonely Planet.
Na ide se jönnék vissza.
Mindenki szerint a legjobb szállás a D&D Brewery, ahol állítólag
nagyon finom házi sört főznek. Leszálltunk a buszról és mielőtt a tuk tukos
hiénák megtaláltak volna, platós járgány fékezett mellettünk és ingyen elvitt a
közeli sörfőzdébe.
10 perc utazás után beléptünk a kertbe és teljesen más
világba csöppentünk. Lugas, virágok, függőágyak, medence és sok amcsi turista.
A recepción az első kérdésük volt, hogy van-e foglalásunk. Persze
nem volt, de azért lett szoba.
Az étteremben érződött, hogy igen turistás helyen vagyunk és
a ceruza is vastagon fogott, nem csak az ételek voltak drágák, de még rájött 15
% adó + 10 % felszolgálási díj, ami nem kötelező, de valahogy a végén mégis
mindig ráakarták számolni a végösszegre.
A házilag főzött söreik nem voltak rosszak, de itthon ezer
forintért azért komolyabb minőséget kapni.
Este volt tábortűz és körülötte bandáztak a turisztok és
mesélték egymásnak a jobbnál jobb történeteiket. Megnéztük a faliújságon, hogy
mit is lehet itt csinálni.
Lehet kajakot bérelni, vízesést nézni vagy madárlesre menni.
Kiválasztottuk a madárlest.
Kora hajnalban indultunk. Meglepő módon a sok utazóból senki
sem jött a túrára. Kisétáltunk a vezető házához, ott kaptunk kávét és
beszálltunk a ladikba. Ez a tipikus madár nézegetés, ahol nagyon lassú tempóban
fáról fára átvizsgáljuk, hogy hol milyen madár lakik. Láttunk a kolibriktől
kezdve a kócsagig rengeteg madarat, de mindegyik nagyon messze volt még
távcsővel is. Kinéztünk a tóra, ott sem volt túl nagy vízi élet (számunkra), de
legalább láttuk, hogy annyira nem különleges, hogy drága pénzért kajakot béreljünk.
A több mint 3
órás túrán rá kellett jönnöm, hogy ez a madarazás nem az én világom, főképp,
hogy pár napja arapapagájokat láttunk testközelből. Viszont a vezető és a társa
nagyon élvezte. Látszott az arcukon a boldogság, amikor megpillantottak valami
ritka madarat. Hondurasban több mint 300 fajta madár lakik és ezek java része,
itt a tavon is megtalálható. Az érdeklődők rengeteg pénzt fizetnek, hogy valami
ritka, de nem túl látványos madarat meglessenek, ami hiányzik a gyűjteményükből.
A srácok is pipálgatták a határozóban, ha valami nekik új madarat láttak a
távcsőben. A madarak után megreggeliztünk és felkerekedtem a közeli vízeséshez.
Kiálltam az útszélére stoppolni, de forgalom nem nagyon volt. Jött egy taxis,
lefékezett mellettem, benéztem az ablakon többen ültek már bent és a rám eső rész
talán 200 Ft volt. A városból épp indult a busz, amin több arcot felismertem a
szállásunkról, természetesen mindenki a vízeséshez ment.
A buszmegállótól még két kilométert kellett sétálni tűző
napon, a poros úton. Kifizettem az 1000 Ft körüli belépőt és lenéztem a
vízeséshez. A 43 méter magasról lezúduló vízesést, szép üde zöld erdő veszi
körül, de utunk során annyi hasonlót láttam, hogy ez már nem volt rám túl nagy
hatással.
Eddig nem nagy szám ez a Honduras, lássuk mi van még itt.
A tengerparti Tela város közelében van még valami botanikus kert, ahol több mint 600 féle gyümölcsfa és különleges növény is lakik.
Leugrottunk a buszról és beköltöztünk egy komfort nélküli
szedett-vedett szobába, mondván úgy is csak egy éjszakát töltünk itt. Mivel már
jócskán benne jártunk a délutánban nem tököltünk a buszos verzióval, hanem
behuppantunk egy taxiba. Mint kiderült nincs is busz, és az utolsó 4 kilométeren
még aszfalt sincs. A 3000 Ft-os belépőt még a bekötőút elején beszedik és adnak
hozzá valami haszontalan brossurát is.
Hát a park sajna nem tartozik a látványos botanikus kertek
közé, amiért megéri bármennyit is utazni. A bejáratnál levő bambuszerdő szép,
de a többi része nem üt nagyot.
Nekem kertészként érdekes volt látni mangosztán
és rambután erdőket, de virágos növény vagy más egyéb látványosság nincs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése