Salvadori kalandozások

A Virágok útja (Ruta de la Flores) 36 km hosszú kacskaringós útszakasza, kávéültetvények, vízesések és apró falvak között vezet, de számunkra még sem ez volt a nap fénypontja. Hanem ez:

Apanecában rátaláltunk egy quad és szöcske bérlőre, az utóbbit kissé drágán adták, de a két órás quadozás a közeli vulkántavakhoz megért fejenként 20 dollárt. Felültünk a négykerekű járgányra, a vezető a másikra és indultunk ki a terepre. Egyszer csak leállt az enyém és nem tudtunk életet lehelni belé. Vezérünk telefonos segítséget hívott és hamarosan jött az asszony egy szöcskével. Beült Carlos, mi pedig átnyergeltünk az ő quadjára. Rá kellett jönnöm, hogy ez a kerregő-berregő faipari erőgép nem az én műfajom. Szerencsére Carlos is felismerte ezt és odaadta a szöcskét. Felvettük a szemüveget, maszkot és rátértünk a sziklás, poros útra. Követtük a hatalmas porfelhőt és igyekeztünk tartani a tempót, védőfelszerelés nélkül tuti nem sikerült volna. Így is mindenünk tiszta por lett, sőt még a fogaink között is recsegtek a homokszemcsék. Viszont ez a szöcske marha klassz, nem kell kerülgetni a köveket, lyukakat és az árkokat sem, mindenen átmegy. Időközben falusiak jöttek szembe vagy éppen állatokat tereltek. Nem irigyeltem szegényeket, mert olyan porfelhőt kavartunk nekik, hogy a helyükben én tuti szentségeltem volna.

Először a Nimfák tavánál álltunk meg (Laguna de las Nimfas), de ez inkább mocsár, mint tó. Lőttünk pár kötelező képet és már tűztünk is a Zöld-tóhoz (Laguna Verde). 

   

Árkon-bokron verettünk a krátertóhoz és igyekeztem a maximumot kihozni a gépből. Szerintem sikerült is.

A táj se volt rossz, de az úttalan utakon való száguldás jóval felülmúlta a tavakat.

Visszafelé ismét maxi gázra kapcsoltunk, tettünk egy kört Apanecában és visszatértünk a kiindulási pontra. Végén lepacsiztunk Carlossal, majd megmutatta merre van a mosdó, adtak törölközőt és fülig érő mosollyal jöttünk ki a házból.

Nagyon korrektek voltak, hiába került többe a szöcske, nem kértek plusz pénzt, és így quad árban megúsztuk a murit.

Másnap a Santa Ana vulkán meghódítását tűztük ki célnak. Bruno elmagyarázta honnan és mikor indul a közvetlen busz. A hangsúly inkább a mikoron van, mert a parkolóból mindennap 11:00-kor indul a túra.

Santa Anából Cerro Verdébe 07:40-kor indul a busz, vissza pedig 16:00-kor.

A hegyen a parkolóban üvöltő zene és nagy sokadalom fogadott minket.

Vajon mi van itt?

Épp a vulkánkerülő maraton céljához értünk Cerro Verdébe. Amíg vártuk a 11:00-ás indulást, addig beültünk pupusázni és figyeltük a célba érkező versenyzőket. Némelyik teljesen fitt volt és ugrált a rokonság nyakába, míg mások kissé leharcoltan értek célba.

Eljött az indulás ideje. A nemzeti parkban három vulkán is van, az egyik teljesen kialudt és erdő van rajta, a másik tök kopasz, és a harmadiknak tó van a közepén. Mi az utóbbit a Santa Anát készültünk meghódítani. A vezetés ára 1 USD/fő és a park belépő még, további 3.  Eleinte lefelé haladtunk és visszaértünk a főútra.

Ha magadtól jössz, felesleges a csoporthoz alkalmazkodni, elég leszállni a buszról a Tibet nevű kempingnél, onnan indul a széles, jól látható, erdei út. 20 perc múlva tisztáson találod magad, ott szedik a belépőt (3 USD) és tuti nem tudsz eltévedni. Az 500 méteres szintet eleinte erdei terepen tettük meg, aztán kiértünk a fák közül és végig kavicsos, panorámás út vezetett a csúcsra.

A panoráma és a krátertó tényleg nagy élmény, ha erre jártok ne hagyjátok ki.

Visszafelé mindenki saját tempójában mehetett és egy dolgot tudtunk, ha leérünk a műútra tuti nem gyaloglunk fel a parkolóba és várunk még 1,5 órát a buszra. Inkább kiálltunk és stoppoltunk, 10 perc múlva már annak a salvadori párnak a kocsijában ültünk, akik a csúcsfotót készítették rólunk. Ők a fővárosba tartottak, de elvittek minket az egyik legismertebb maja romvároshoz, San Andresba. Záras előtt tíz perccel értünk oda, a portás még beengedett, sőt pénzt sem kért.

Hát igen ez nem Guatemala.

Egykoron 12 000 ember élt itt, de mára csak pár kőkupac maradt, viszont fél órát megért az életünkből.

Santa Anaból fél óra buszozás, Tazumel világhírű romvárosa. A jegypénztártól már látszott, hogy szép piramis épületről van szó, de jó pár hasonlót láttunk már az elmúlt két hónapban, ezért nem fizettük ki a 3 dolláros belépőt. Viszont a szomszédos temetőben, hatalmas ház méretű, templomra emlékeztető mauzóleumok sorakoznak.

És persze a innen sokkal, de sokkal szebb a kilátás a piramisra, mint a fizetős részről.

Ha érdekel az ókori építészet, akkor érdemes felkeresned Joya de Cerént (3 USD). A várost Pompeiihez hasonlóan egy vulkánkitörés pusztította el és vastag hamuréteg lepte be, 1976-ig nem is tudott róla a világ. Viszont akkor régészek kezdtek el dolgozni és ráleltek ezekre az épületekre. 
A település lakóinak számát néhány száz főre becsülték, akik állítólag földművesek lehettek. Tizenhét épületet ástak ki, némelyik lakó vagy raktárépület volt, de találtak műhelyeket és konyhákat is.
Napjainkra a terület Unesco világörökség és nagyon színvonalas tanösvény vezet végig a tetővel letakart, naptól és esőtől óvott épületek között.

Köszönjük Salvador, újabb piros pont!

A romok után felbuszoztunk a San Salvador vulkánhoz. 

A pénztárnál kisebb összetűzésbe keveredtem a jegyszedővel, mert leszúrt, hogy miért nincsen apró dollárom. Kicsit vicces, hogy az ország fizetőeszköze a dollár. A belépő 3 USD/fő és nem tud visszaadni ötvenesből. Vagyis tudott volna szakadt húszast adni, de azt nem kértem. Végül fél óra huzavona után szerzett váltópénzt az egyik útszéli gyümölcsárustól. A lenyugodtak kedélyek, bementünk a virágokkal teli parkba és belestünk a vulkán belsejébe.

Nem rossz, nem rossz, de azért a Santa Ana jóval ütősebb!

Egy újabb jó tanács.

A busz nem hoz fel teljesen a jegypénztárig. Gyalogolni kell kb. 10 percet, de pár száz méter után bal kéz felől látni fogsz egy erdei utat, ha azon besétálsz, megúszod a belépőt és pár perc múlva a kráter pereménél találod magad!

Ha már El Salvadorban jár az ember fia (lánya) csak felkeresi a fővárost is. Bár túl sok látnivaló nincs, de a botanikus kert nekünk nagyon tetszett. Meg hát előtte a Scotiabankban szereztünk némi készpénzt. Az ATM-ek max 500 dollárt adnak ki alkalmanként, de a fiókban a kedves angolul beszélő ügyintéző percek alatt megoldotta a problémát. Lehúzta a terminálon a kártyámat, megcsinálta a papírmunkát, fénymásolt és pár perc múlva a kezembe adott 1000 dollárt.

A 44-es busz a botanikus kert közelében áll meg. A vulkán lankáin kialakított parkot minden oldalról gyárak veszik körbe, de amint belépsz, virágzó oázisban találod magad. A bambuszligettől, a japánkerten át, a sivatagi növényekig minden van.  Ha másért nem is, de ezért megéri eljönni a fővárosba. 

Eltöltöttünk itt pár órát és a már ismert busszal beutaztunk az ütött-kopott belvárosba, ahol csak pusztulat van. A házak romosak, az árusok körül mindenhol szemét és mocsok. Na itt nappal is óvatosan kell közlekedni, mert zsebmetszőben és tolvajban nincs hiány. Áldom az eszemet, hogy nem itt telepedtünk le. Tettünk egy kört a főbb látnivalók között és tűztünk vissza Santa Anába.

A folytatásban Honduras maja templomairól és a legfelkapottabb látnivalóiról olvashatsz:
ITT