Csavargás a Yucatán-félsziget világörökségei között

Stoppal készültünk Meridába, de az autópálya tőlünk több, mint 6 kilométer, ezért kíváncsiságból leintettünk egy taxist. A fickó átérezte a problémánkat és pár száz forintnyi pesóért kivitt minket a pályához. A forgalom elég gyér viszont jó eséllyel kifogunk valakit, aki Meridáig visz (350 km).

Negyed óra múlva Pepével beszélgettünk, ő Cozumel-szigetéről jön és Meridába tart céges meetingre.

Ha busszal jöttünk volna a legolcsóbb buszjegy 4000 Ft/fő és 8 óra utazás, így ingyen volt és 3 óra alatt odaértünk.

A város előtt rendőrségi ellenőrzésen estünk át. Totál szétszedték minket is. A tampontól az alsógatyáig mindent átnéztek, majd végül utunkra engedtek. Pepe szerint legtöbbször narkót keresnek, mivel Mexikó élen jár az összes kábítószer előállításában. A legtöbb városban sűrűn látni állig felfegyverzett platós kocsival járőröző rendőröket, ennek köszönhetően jócskán csökkent a bűnözés is.

Beértünk a városba, jó mexikói szokás szerint mindenhol fekvőrendőrök, a lámpáknál lassító bordák és szinte minden utca egyirányú. A hostelben lepakoltuk a cuccokat és kimentünk a több száz éves épületekhez.

A főtér itt is tuti.

Katedrális (épp zárva), kocsmák, hömpölygő tömeg és maréknyi turista. 

Benéztünk a szomszédos kormányzói palotába. 

Szépen festett falak és gyönyörű mennyezet a bálteremben. 

Kint több helyi is javasolta, hogy nézzünk be a maja piacra. A bejáratnál helyi viseletbe öltözött fickó fogad és kísér végig a csodálatos kelmék, szőttesek és faragott jade szobrok között. Minden nagyon szép és ezt az árak is tükrözik. Többször kihangsúlyozzák, hogy helyi emberek készítették és nem kínai bóvli. Pár házzal arrébb szintén ajándékboltok. Ott már azt mondják, hogy náluk vásároljunk, mert a maja piacon sok minden kínai. Jókat derülünk rajta, de azért megnézzük a kínálatot.

Álomszép minden, tisztára mintha valami full extrás múzeumba kerültünk volna.

Hihetetlen minőségű faszobrok és ékszerek. Nincs az a pénz, amit itt ne lehetne elcsapni. Megköszönjük a fiatal srácnak a tárlatvezetést és megyünk tovább. A szállásunk utcájában a főtér közelében rátalálunk a város egyetlen motor bérlőjére. A dizájn egyedi, a moci zsír új.

Most már késő van, de megbeszéljük vele, hogy ki ne adja másnak, mert reggel érte jövünk.

A vadiúj motorral öröm veretni a 100 kilométerre lévő flamingókhoz. Az időjárás nem épp a legjobb, de legalább nem esik. Talán lesznek madarak is.

A kikötőben hideg zuhanyként fogad az 1500 (30 000 Ft) pesós ár, de mivel a hajó 6 személyes nem esünk kétségbe. Pár perc várakozás után négy kanadai nyugdíjassal beszéltük meg, hogy osztozunk a költségeken. Az egyikük Phil, amatőr ornitológus, minden felröppenő madarat ismer és hosszasan mesél róluk mindenféle érdekeset. Először kócsagok és kormoránok mellett haladtunk el. 

Ők viszonylag gyakoriak és sokszor találkoztunk már velük, de a távolban hatalmas rózsaszín foltot fedeztünk fel. Nem kellett csalódnunk több száz flamingó ácsorgott a sekély vízben és vadászta a ráklárvákat. Phil szerint nem szabad megzavarni őket, mert naponta 8 órát evéssel kell tölteniük. Szerencsére a hajónk csöndes és így pár méterre meg tudjuk őket közelíteni.

Az előző részből még kimaradt, hogy a kis víz alatti géppel nem nagyon voltam megelégedve, de Playában találtam egy tükörreflexes Panasonicot GX1-t 2500 pesóért (elvileg használt, de zsír új), ami itt debütált. Na ez már tökéletes.

Visszatérve a flamingókhoz, nagy élmény volt ennyi rózsaszín madarat egy helyen látni. Ők mindig ott vannak ahol a kaja, de Celestun állandó lakhelynek számít, ennyien mindig vannak, sőt sokszor még többen is. Miután kiélveztük a látványt a kapitány kettesbe kapcsolt és jött a következő állomás, a pelikánok fészkelő és piszkító helye. 

Szag és zsivaj van, de nagyon mókás őket a fákon gubbasztva látni. Némelyik tollászkodik, mások bóbiskolnak vagy dumálnak a szomszédokkal.

Ornitológusok számára ez tuti orgazmus, de mi is nagyon élveztük.

Innen beverettük a mangrovésba, ahol hatalmas méretű fák között hajóztunk. Sokfelé láttam már mangrove erdőt, de itt teljesen másképp néznek ki ezek a növények. Sokkal magasabbak és a törzsük és a levelük is más formájú. 

A mangrovésban lefékeztünk a forrásnál. 

Az átlátszó vízben lehet fürödni is bár most ezt a körülményt kicsit nehezítette a pár méterre pihengető kroki.

A kanadaiakat nem zavarta és simán pancsolgattak kőhajításnyira tőle. Nekünk viszont kabátban sem volt melegünk és hazafelé még le kell motorozni azt a 100 kilométert, így hát maradt a fotózás.

A kanadaiak már öregek a télhez, ezért minden évben házat bérelnek és itt telelgetnek.

Meg tudom érteni őket, mi sem szeretünk otthon fagyoskodni.

Reggel a hostelben magyar hangra figyeltünk fel. A Berlinben élő fiatal pár Boróka nevű 10 hónapos kislányukkal jött két hónapra Mexikóba telelni és barátlátogatóba. Sajna csak pár szót beszélgettünk egymással és este sem keresztezték útjaink egymást. Talán egyszer Berlinben folyt. köv.

A majákból sosem elég ezért velük kezdtük a napot. Mexikó legnagyobb maja gyűjteménye, Merida város szélén van a Mundo Maya Múzeumban. Motorra pattantunk és megnéztük.

A tárlat nagyon szuper, van itt minden, ami Maja: kerámiák, fafaragások, kőszobrok, ruhák, használati tárgyak és rengeteg történelmi infó. Hosszasan elidőztünk bent mire körbejártuk. A kijáratnál felhívták a figyelmünket a legfelső emeleti galériára. Ott találtunk Samuel Barrera zseniális képeit.

Farkas éhesen léptünk ki az épületből, átmentünk az úttesten és megkóstoltuk a szemközti kifőzde sült zöldségeit és a guacamolejukat.

Ha errefelé jársz, te se hagyd ki!

Aztán irány Uxmal.

Két óra motorozással értük el a romvárost.  Itt sem szívbajosak, 206 pesót kérnek a belépésért.

Ismét előkerült a maps. me, amin nagyon jól látszott, hogy a romokkal párhuzamosan halad egy aszfaltozott út. Elmentünk a pénztár mellett és ezen sétáltunk felfelé. A dombtetőn néhol hiányos volt a kerítés és úgy tűnt, mint ha egy csapás vezetne a romok felé. Később kiderült, hogy biztos nem emberek jártak erre, de azért 10 perc dzsungelharc után eljutottunk a Case de la Vieja-hoz, ahonnan már sétaút vezetett a többi épülethez. Leszedtük magunkról a tüskéket és felmászunk a palota teraszára, ahonnan ezt láttuk:

Nem semmi.

Számomra ez az eddigi leglátványosabb kilátás és a legütősebb romváros.

Turista alig van, az erdőből madárhangok hallatszanak és az ösvényeken mindenhol méteres iguánák süttetik magukat.

Elsétálgattunk az épületek között és a főpiramist megkerülve kimentünk a területről.

Meridába visszatérve elkezdtük keresgélni, hogy melyik buszpályaudvarról indulnak olcsó buszok Palenquébe. Hát sajna egyikről sem.

A táv nagy (8-9 óra) és csak drága légkondis buszok közlekednek arrafelé. A több átszállásos módszer meg jócskán időrablós és végül az sem olcsóbb. A stoppolással meg az a baj, hogy több városon is át kéne verekedni magunkat, ezért inkább kipengettük az 550 pesót a másnap délelőtti buszra és leadtuk a mocit.

Este Palenquében kiléptünk a buszállomástól és Iván a kezünkbe nyomta a céges szórólapját.
Sok programot szerveznek, de az egy napos kirándulás a romokkal, vízesésekkel és San Cristobali fuvarral nagyon jól hangzott. Megnéztünk több konkurenciát és Iván árai voltak a legjobbak. Visszatértünk hozzá, mutatott nekünk a közelben olcsó szállást és megbeszéltük, hogy reggel 9-re értünk jönnek.

A mikrobusszal negyed óra alatt értünk Palenque romjaihoz.

A parkolóban ajándék és kajaárusok nyüzsögnek, a pénztár mellett meg önjelölt idegenvezetők próbálják eladni magukat. Kifizettük a belépőt (96 pesó) és elindultunk befelé.

A romokat mindenfelől érintetlen őserdő veszi körbe és a hajnali esőzést követően még nem tisztult ki teljesen az idő.

A romokat és az erdőt misztikus ködfüggöny takarja, ezzel is növelvén a hatást.

Ha csak egy mexikói maja romvárost kereshetnék fel, biztos idejönnék. Az erdős környezet és a tökéletes állapotban megmaradt ezer évnél idősebb épületek teljesen lesokkoltak. 

Több barátomtól hallottam, hogy Palenque nagy dobás és igazuk volt.

Még mielőtt bejöttünk volna, a sofőrünkkel megbeszéltük, hogy a közeli múzeumnál vegyen fel minket. Körbejártuk az épületegyüttest és a dzsungelen keresztül lesétáltunk.

Útközben tekintélyes méretű fák és kisebb vízesések mellett jutottunk le a múzeumhoz. A kiállítás nem nagy, viszont színvonalasan van kialakítva.

Az ígért időpontban felvett a mikrobusz és elmentünk a többiekért.

Jöhetnek a vízesések.

Misol Ha-val kezdtünk, ami a dzsungel közepén álomszép környezetben van és bőségesen zúdul lefelé belőle a víz.

Az ösvényt követve be lehet állni mögé és kicsit tovább haladva egy barlangba jut a látogató.

Visszafelé pedig több kilátó várja a fotózni vagy elmélyedni vágyókat.

A fél óra először kevésnek hangzott, de kényelmesen belefért minden. Visszaültünk az autóba és még 30 kilométert utaztunk az Agua Azulhoz. Itt már több órát kaptunk a nézelődésre, ami bőségesen elég volt a fürdésre és a kajálásra is. A Misol Ha-val ellentétben itt nem egy helyen zúdul le nagyobb vízmennyiség, hanem több zuhatag van, alattuk medencékkel.

A szép tiszta víz sok embert csábít fürdésre, de sajna itt sem volt az a klassz meleg, hogy megmártózzunk benne. 

Ötre volt megbeszélve az indulás. Visszamentünk a járgányhoz és kérdeztük a sofőrt, hogy mi a sztori. Azt mondta, hogy ki visz minket az elágazáshoz és jön értünk a San Cristobalba tartó másik autó. Ehhez képest, miután mindenki beszállt elindultunk visszafelé. Bő fél óra után állt meg az egyik falusi kisboltnál. Itt várakoztunk. A mikrobusz többi utasa ment volna vissza Palenquébe, de nekik is várniuk kellett. Eltelt fél óra és nem történt semmi, az autóban többen zugolodni kezdtek.

Kiderült, hogy a minket szállító jármű tuti lerobbant, csak itt a hegyek között nincs térerő és nem tudnak egymással kommunikálni. A sofőrünk pedig iránytaxit vadász nekünk, de persze vasárnap este révén nem jön. Mindenki azt javasolta, menjünk vissza Palenquebe a cégtől kérjünk kártérítést és aludjunk ott. Sok választásunk nem maradt. Megvártuk amig a sofőr kitesz mindenkit és bementünk a céghez. Előadtuk a problémát,  ők szánták-bánták és ha nekünk jó akkor most azonnal feltesznek az éjszakai buszra és hajnali 3-kor már San Cristobalban lehetünk.

Hát köszi.

Nyilván nem akartunk hajnalban szállást vadászni egy ismeretlen városban, inkább a pénzünket szerettük volna visszakérni. Az egész pénzt nem adták vissza, mert a látnivalók megvoltak, de hogy ne csorbuljon nagyon a cég hírneve visszaadtak 200 pesót, a 350-ből.

Visszamentünk a szállásra és tudtuk, hogy reggel majd megoldódik valahogy a probléma.


Folyatásban hajóval a Sumideró-kanyonban, túra az Aquacera vízeséshez, papagájlesen és irány Guatemala.

Itt olvashatod