2016. március 24., csütörtök

Cenoték és maja romok között a Yucatán-félszigeten

Tulum városát mesebeli helyre, közvetlen a tengerparti sziklák tetejére építették a maják 800 évvel ezelőtt. Ez már önmagában is elég indok ahhoz, hogy özönjenek ide a turisták, plusz még a parti sziklákon napozó méteres iguánák is növelik az élményt.



Mivel a terület nem túl nagy és az épületek java része el van kerítve, ezért viszonylag hamar (1-1,5 óra) körbe lehet járni. Mindenkinek a kora reggeli vagy a késő délutáni időpontot javasolnám és nem csak a jó fények, hanem a tömegek elkerülése miatt is. 9 után már elözönlik a romokat a csoportok.






Tulum után azt találtuk ki, hogy átmotorozunk Punta Allenbe, ahol ha szerencsénk van, akár delfineket is láthatunk. Eleinte tengerparti szállodák és világbajnok strandok mellett vezetett az út. 




Később feltűnt a nemzeti park bejárata és megszakadt az aszfalt. Több mint 30 kilométert vezettem a harmadrendű kátyúkkal teli makadámúton. Az út végig a tengert követte, de nézelődni nem volt túl sok időm, mert a kátyúk kerülgetése jobban lefoglalt. 



Az út tényleg szép, de sofőrként a legnagyobb élmény defekt nélkül megérkezni. A falu poros főutcáján már vártak a hajósok. A túra elég drága (2000 pesó = 40 000 Ft), ezért azt találtuk ki, hogy megkajálunk és ha érkeznek újabb turisztok, akkor velük osztozunk a költségeken.
Két utcával arrébb ettük életem eddigi legjobb paradicsomos, hagymás ráksalátáját (camaron ceviche). A zöldségek jóformán nem is látszottak a rengeteg pucolt garnélától. Jóllakottan visszamentünk a hajósokhoz, de semmi változás. Körbenéztünk a faluban, de sajna máshol sem olcsóbb a túra. Két választás maradt: vagy visszamegyünk Tulumba és nem látunk semmit vagy fizetünk. Kicsit még sikerült lefaragni az árból (1800 pesó), de így is húztuk a fogunkat, végül csak kifizettük. Természetesen ez is megérte a befektetést.
Jóformán még le sem ültünk, amikor megláttuk a tőlünk pár méterre napozó krokodilust.



Eddig jól kezdődik.
A két fiatal srác maxi gázzal verette a hajónak, ami pattogott is rendesen a vízen. Elsőként a madarak szigete mellett fékeztünk, ahol ezrével fészkeltek a pelikánok, kócsagok, kormoránok és a gémek.




Rajtuk kívül láttunk a fészke körül köröző sast és bokrok között megbúvó íbiszt is. Nagyon király.
Jöhetnek a delfinek. Mázlinkra elég sokat láttunk családostul körülöttünk úszkálni. Mivel a hajónk elég csöndes és villámgyors, könnyűszerrel utolértük őket. Köröztek a hajó körül és többször is kiugráltak. 






A vízen rajtunk kívül senki nem volt és ez tovább fokozta az élményt.
Innen nem messze 2 méteres sas rája úszott el a hajó mellett.


Aztán jött a sekély vízben úszkálgató teknőc, majd a sznorkelezés.


A korallok itt sem voltak olyan színesek és változatosak, mint Indonéziában, de tűzhalat jó volt újra látni.



Naplemente előtt visszatértünk a kikötőbe és számtalan élménnyel gazdagodtunk ezalatt a 3 óra alatt. Sötétben nem akartunk visszamotorozni és ráadásul az eső is rákezdett, így vadásztunk szobát a faluban és maradtunk éjszakára. Naná, hogy egész éjjel szakadt. Reggelre elállt, de nem volt leányálom a vízzel teli pocsolyákat kerülgetni. 2 óra alatt lenyomtuk a nehezét, de ha a bérlős srác látta volna a vadiúj mociját, biztos elsírja magát.


Útközben kellemesen leizzadtunk és kapóra jött a Tulum közeli Gran Cenote. Ez a környék legfelkapottabb barlangi tava és itt is megkérik az árát (150 pesó), de ez is életre szóló élménnyel gazdagított minket.




Nem elég, hogy szép a környezet, áttetsző a víz, de még teknősök és halak is úszkálgattak a tóban.
Kifürödtük magunkat és folytattuk tovább az utat Coba felé. Útközben megálltunk még az autómosó névre keresztelt cenoténál és kintről figyeltük a búvárokat.


Coba romvárosa sűrű erdő közepén terül el és több piramist is építettek itt a maják. Nekik nem volt központosított irányításuk, hanem több helyen voltak városaik, élükön a főpappal. A kereket ugyan nem ismerték, de volt naptáruk és csillagászkodtak is. Már ezer évvel ezelőtt ki tudták számítani a napfogyatkozást és termesztettek kukoricát, babot és más kultúrnövényeket is. A piramisaikat nem temetkezésre használták, mint az egyiptomiak, hanem a tetejükön elhelyezett szentélyekben imádkoztak és tartottak emberáldozatokat.

Megvettük a belépőt (65 pesó) és bementünk az erdőbe. Az épületek java része itt is el van zárva a látogatók elől és szinte mindenhol a mindent a szemnek van érvényben. Az első templomnál magyar hang ütötte meg a fülünket. A középkorú pár azon mérgelődött, hogy a piramis elől miért nem vágták ki a fákat, mert zavarja a fényképezést.



No comment.
Inkább nem szólaltunk meg és mentünk tovább.
A többi rom kicsit arrébb van bent az erdő sűrűjében és, ha nem akarsz 4-5 kilométert gyalogolni, akkor célszerű bicajt bérelni (45 pesó). A legtöbb épület semmi extra, de a legmagasabbra felengedik a turistákat és fentről csodaszépen látni a környező dzsungelt.




Este értünk Valladolidba, ami már jóval inkább Mexikó, mit az eddigi települések. Itt már nem kér senki a dollárból és turistából is jóval kevesebb van. A főtéren zajlik az élet. Gyerkőcök rohangálnak, helyiek fotózkodnak, fagyi és hot dog árusok kínálják portékájukat. 
A fagyit mi is megkóstoltuk, persze az enyémnek a fele a földön meg a pólómon landolt, de sebaj. Éjszakára a mocit leparkoltuk a hostel kertjében és már nagyon vártuk, hogy láthassuk Chichén Itzát.
Ide mindenképp délelőtt gyere, mert 11 után töménytelen a turista, a legfelkapottabb maja rom körül. Na itt már van zsibvásár, Nespresso kávé, értékmegőrző, étterem és minden ami a jó népnek kell. Természetesen a belépő árát (224 pesó) is megkérik és szerintem az összes általunk látott maja rom közül ez a legkevésbé látványos.





Érdekes módon a világ hét új csodájának egyike, de Tikal vagy Angkor az nem. Megtettük a kötelező kört és verettünk tovább a mocival. A hőségben való séta után jólesett némi cenotézés. Most olyat néztünk meg, ami teljesen zárt, csak pici rés van a felszín felé, ahonnan beszűrődik a napfény. Lementünk a lépcsőn, letettük a pakkot és már úszkálhattunk a hűs barlangi tóban. Lefelé nézel halak, fentről pedig dől be a szikrázó napsütés.



Ez alatt a pár nap alatt, nagyon cenote függő lettem.

Valladolid belvárosában is van egy (Cenote Zaci), félig nyitott, ahová akár fejeseket is lehet ugrálni, ha van hozzá kedved. Mi itt nem fürödtünk csak kívülről gyönyörködtünk benne.



Újabb 30 kilométer motorozás és eljutottunk Ek Balam romjaihoz. Gondolom nem sokan hallottatok erről a helyről, de minket sokkal jobban megfogott, mint a „Csirkés Ica”. Ide is valami combos belépőt kértek, amit mi bojkottálunk. Visszasétáltunk a főút mentén és 100 méter után a jobb oldalon feltűnt egy földút. Hála a korábban már említett maps.me nevű alkalmazásnak, jól láttuk, hogy ez is a romokhoz vezet. És tényleg. Épp a fő szentély mellett lyukadtunk ki. Kikerültük a békésen szundikáló kutyacsaládot és már bent is voltunk. Az épületek sűrű erdő közepén, füves tisztáson sorakoztak. Itt csak maréknyi látogató volt és mindegyikre fel is mehettünk. Fentről élveztük a napsütést és a Pazar kilátást.



A város neve magyarul fekete jaguárt jelent és Krisztus után 700 és 1000 között élte virágkorát. Meglepő módon csak 1997-ben ásták ki.
Jó darabig elidőztünk itt, majd feltűnés nélkül kisétáltunk a bejáratnál. Valladolidban aludtunk még egyet, aztán visszavittük Playa Del Carmenbe a motort. A táv cirka 140 kilométer. A város szélén megtankoltam, ráálltunk a tök üres autópályára és egészen a végcélig nem volt benzinkút. Mázlinkra pár csepp maradt a tankban és nem kellett tolni a gépet. Playaban lazulgattunk még, aztán autóstoppal igyekeztünk eljutni Meridába.

Több képen szereplő állatot nem itt fotóztam, csak illusztrációként tettem a bejegyzéshez.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése