Kuba By Bike

Útvonal:

Cienfuegos – Trinidad – Santa Spiritus – Cajo Santa Lucia – Remedios – Santa Clara –Cienfuegos

Miután elbúcsúztunk Benéktől, kiszálltunk a kocsiból és becsöngettünk a Casa Pradoba. Telt ház volt, de a tulaj hölgy telefont ragadott és felhívta Raphaelt, aki 5 percen belül ott termett. Megragadta Móni zsákját és hatalmas vigyorral az arcán mutatta az utat a szomszéd házba.

Még ki sem pakoltunk már hozta is a csésze kávét. A szobánkhoz tartozott egy virágokkal teli, mutatós terasz, ahonnan pont ráláttunk a Pradon sorakozó patinás villákra.

Sajna az ágy nem volt a legkényelmesebb, de a háziak kedvessége feledtette ezt velünk.

Reggel nyakunkba vettük a várost.

Hangulatos főtér, sétálóutcák és persze itt is mindenhol szól a zene.

Az útikönyv ajánlotta a közeli erődöt, ahová komppal lehet átjutni 1 fabatkáért. Felszálltunk a zsúfolt teknőre és 40 perc hajókázás után láttunk meg az erődnek csak jóindulattal nevezhető bástyát. Illemből felsétáltunk a bejáratáig, de 3 CUC (1 CUC = 1 EURO)-ért inkább nem mentünk be.
A következő járattal visszatértünk Cienfuegosba és leintettük a kikötőben posztoló szekeret.

Mivel a lovazást még nem próbáltuk Kubában, most volt itt az ideje. A sráccal átvitettünk magunkat Punta Gordába és csodaszép villák között bóklászva találtunk rá a Cubaturra, ahol motort is lehet bérelni. Sajnos csak 50 köbcentis fenékbosszantóik voltak aranyárban (18 USD/nap), de még ez is megérte, ha párhuzamba állítottuk a busszal. Osztottunk szoroztunk és végül 7 napra béreltük ki.
A moci valami kínai csoda, a végsebessége széllel szemben 40, hátszéllel néha-néha az ötvenet is elértük.

Otthon megkérdeztem Raphaelt hol tudnánk tárolni.

-          No problemo! – vigyorgott, majd intett, hogy kövessem.

A közeli mellékutcában az egyik barátja a felvigyázásból élt. A népek leparkolták előtte a kocsikat, mi a lakásában a motort, ő meg rajtatartotta mindegyiken a szemét. Reggel meg legombolt rólam 1000 Ft-ot.

A cuccaink felét Raphaeléknél hagytuk, felnyergeltünk a motorra és nekivágtunk a nagyvilágnak.

Az első sarkon beelőztem a talicskából árusító paradicsom dílert, aztán jött a hagymaárus, aki a válláról lógatta le a füzért és rikoltotta világba az árát. Szlalomoztam a kocsik között és szép lassan kiértünk a városból. Megcéloztuk a tengerpartot.

Ez a lesz még szebb kategória.

Azt reméltük, hogy nem kell visszamennünk a városba, hanem a rövidebb úton tudunk Trinidadba veretni.

Hát nem, szembe jött az útfelújítás miatt behajtani tilos tábla.
Nem akartam hinni neki és kb. 3 kilométerig nekem volt igazim, de aztán jött a friss aszfalt. Visszafordultunk és csak a város előtt tudtunk ráállni a trinidadi útra. Kinéztük még, hogy itt van az ország legnagyobb botanikus kertje.

Nosza, ott a helyünk.

Sajna hagyták elgazosodni, beerdősödni és olyan képet mutatott, mint akinek nincs gazdája.

Kár érte.

Megtankoltunk és folytattuk utunkat Trinidadba. Útközben szembesültünk azzal, hogy a járgány nemcsak lassú, de gyenge is. Ha kisebb lankán vagy dombon kellett átkelnünk, akkor  nagyon prüszkölt (pedig új) és fújtatott, de azért csak legyőztük azt a 70 kilométert.

Az óvárostól 200 méterre lett is új otthonuk garázzsal.
A welcome kávé után benéztünk a több száz éves épületek és a macskaköves utcák forgatagába.

Hát tényleg nagyon ott van, nem véletlen, hogy a világörökség része.

Tudom-tudom sok (töménytelen) a turista, de akkor is baromi jó hely és mindemellett a helyiek zavartalanul élik a hétköznapjaikat. Van aki lovas szekérrel jön haza, a szomszédja meg bicajjal, ráköszönnek a kézi kocsit tologató haverra és mindenki megy tovább. A kocsmában a műanyag poharas csapolt sörön kívül csak rumot (üvegszámra) vagy cigit árulnak. A házakban dallamos karibi zene bömböl, az éttermekbe pedig élő zene csalogatja a turistákat. A főtéren szivarozó idős úr már tartja a markát a fotóért és pár méterrel arrébb a tetovált csaj skype-ol a szüleivel.

Na de, beszéljenek a képek:

Trinidad közelében van még világhírű strand és vízesés is, amit ha már itt járunk kötelező megnézni. Elsőként a Salto de Caburni vízeséshez akartunk eljutni, de a járgány fellázadt és a kilátóig is csak nagy nehezen, helyenként leszállva jutottunk el.

Körbenézve jól látszott, hogy bár a távolság csak 8 km, de a hegyek csak most kezdődnek. Lezártuk a mocit és felstoppoltunk.  

A kasszánál nem voltak szégyenlősek legombolták a 8 CUC-ot és mehettél. Az ösvény 1,5 kilométeren keresztül lefelé ment és végén sajna kiderült, hogy ez a vízesés sem érte meg az árát.

Pulcsiban sem volt melegem, ezért ugrott a fürdés, de persze pár hollandus örült ennek a hőfoknak is és bemerészkedtek a vízesés alatti tóba. Kiélveztük a látottakat és visszatértünk a parkolóba.
Innen egy jól irányzott stoppal a motornál találtuk magunkat. Még volt időnk sötétedés előtt, ezért kinéztünk Playa Anconra, a környék legmenőbb strandjára.

Nem csúnya a strand és a parkolója is megérdemel egy fotót.

Következő nap mielőtt útra keltünk volna, megálltunk tankolni a város szélén. Beálltam a 83-as oktánszámúhoz, jött a kutas és nem akart kiszolgálni, mondván, hogy turista csak a 94-esből vehet. Naná mivel az másfélszer annyiba kerül. Természetesen a legközelebbi kút 50 km és tudta, hogy nincs választási lehetőségem. Megtankoltunk a vasat és repültünk Sancti Spritus felé.

Útba ejtettünk két kilátót.

Az elsőnél kubai szokás szerint parkolási díjra próbáltak levenni. Nem is értette a fickó miért nem fizetem ki az 1 CUC-ot. A kilátó ingyenes, de ha WC-re akarsz menni az is 1 CUC. Persze ott se víz se papír, de azért a WC-s néni kint ül és legombolja a lét. A motort áttoltam a fűre, a pisit meg elintéztem a zöldben.

A következő a Maneca Iznaga torony, ahol valamiért minden turista csoport megáll és felmennek a népek a toronyba. Ezt persze az árusok is kihasználják és ha felakarsz jutni a kilátóba, akkor 100 méter hosszú zsibvásáron kell áttörnöd magad, na meg több száz turistán. Fentről tényleg szép a kilátás, de az előző helyről tülekedés nélkül lehetett élvezni szinte ugyanezt a látképet.

Sancti Spiritusba késő délután érkeztünk és a főtér mellett kaptunk szobát egy tüneményes párnál. Minden kívánságunkat lesték és a férj nagyra értékelte, hogy motorral járjuk az országot. A város nagyon hangulatos, de túl sok mindent nem lehet itt csinálni azon kívül, hogy megnézed a főteret, a sétálóutcát, aztán lemész az 5 lyukú hídhoz és megvacsorázol.

Viszont mindenki végtelenül kedves, előzékeny és a turistahordák is elkerülik.

Reggelit csak 1 főre kértünk (5 CUC), de ketten is jól laktunk belőle annyira kiadós volt, és amikor Juan meglátta ezt hozott plusz tányért és poharat.

Búcsúzásunk Valentin napra esett és kaptunk tőlük jókívánságokkal teli, kézzel festett képeslapot. Induláskor Juan kikísért minket a város széléig és elmagyarázta merre a legrövidebb az út a tengerpart felé.

Hosszas vezetés után Yaguayajban álltunk meg tankolni, ahol a kutas ismét nem akart kiszolgálni.
A 94-es elfogyott, 83-asból meg ugye nem adhat. Mutogattam neki, hogy pár kilométer múlva kiürül a tank és esélyem sincs még 65 kilométert megtenni. Sokáig töprengett és hosszasan vakarta a fejét, aztán megkönyörült rajtunk és adott a 83-asból.
Innen Santa Maria szigetére készültünk, amit 60 kilométer hosszú töltés köt össze a szárazfölddel. Kifizettük a 2 CUC-os útdíjat és robogtunk a végtelenbe nyúló dögunalmas töltésen. Eleinte csak a hullámzó tengert néztük, aztán később lett pár bozót és mangrove is. A seggünket jól elültük mire megérkeztünk. A sziget legtöbb strandjára csak a szállodákon keresztül lehet bejutni, viszont mivel nem vagy vendég nem engednek be. Természetesen pár helyen volt jó rálátásunk a partra és megint azt gondoltuk, hogy ezért is kár volt ennyit motorozni.

A víz színe itt is nagyon szép, de a partszakasz semmi extra. Több helyet is megnéztünk,de mind egyforma. Visszaültünk a vasra és újra végigmentünk a töltésen. Caibarenben már nagyon viszketett a sej hajunk és beültünk kávézni. Miközben ittuk kiderült, hogy a tulaj unokahúga Budapesten él. Jókat beszélgettünk vele majd körbemociztuk a belvárost és Remediosig meg sem álltunk. Itt is a főtér melletti gyarmati házban lett szobánk. Kubában az a jó, hogy bárhol keresel szobát szinte mindenhol egy árban van. A külvárosban pont ugyanannyi, mint az óváros szívében.

Lealkudtuk a szobát 25-ről 20 CUC-ra és így belefért az esti halas finomság is a költségvetésbe.

A látnivalók itt is a szokásosak egy-két múzeummal megspékelve, de ez is olyan hely, hogy ott kell lenned, hogy átérezd a hangulatát. Nincs túl sok magyarázat rá, egyszerűen csak jó ott lenni.

A főtéren megkóstoltam az utcai árus fagyiját és egyértelmű volt, hogy totál ugyanazt árulja 30 Ft-ért, mint amit a turistás helyeken adnak 6-700-ért.

Kicsit még sétálgattunk az óvárosban és megcéloztuk Santa Clarát, ahol Che Guevara földi maradványai nyugszanak. A városba a legtöbb ember a mauzóleum miatt látogat el, de minket jobban érdekelt a dohánygyár. Egyébként Che Guevarából nincs hiány. Akad itt szobor, graffiti, forradalmi vonat és múzeum is. Első körben felnéztünk az itteni Gellérthegyre és onnan szondáztuk le a várost.

Ahogy mentünk befelé a főúton, kereszteztük a vezér szobrát és az ajándékboltot.

Majd a főtérre érve megtaláltuk a Cubaturt, ahol épp ebédszünetet tartottak. Elvileg itt lehet jegyet venni a szivar üzembe. Ahogy bekukkoltam az ablakon megláttam, egy csinos hölgyet és integettem neki. Kinyitotta az ajtót és közölte, hogy náluk nem lehet jegyet venni, menjünk át a Cubanacan irodájába.
Így is tettünk. Megvártuk az ebédszünet végét, mire ők közölték, hogy ma nincs gyárlátogatás, mert hétfő van. Persze nem hittem nekik. Átmotoroztunk a pár sarokkal arrébb lévő üzembe, természetesen a munkások dolgoztak, de a turistákat csak f2-ig engedték be. 10 percen múlott csak.

Már nem mehettünk be, de mivel nincsenek ablakok, így minden láttunk a nyitott spalettákon át. Több százan ültek bent, sodorták, vágták, formázták és válogatták a kézműves szivarokat. Némelyik smst írt vagy rádiót hallgatott és amikor megláttak mindannyian mosolyogtak. Az összes ember szépen, lassan, megfontoltan tekerte a leveleket és készítette a szivarokat. 

A szemközti exkluzív üzletben találkoztunk két magyarral és nekik sikerült bejutniuk a gyárba, Elmesélték, hogy a dolgozókat 5 hónapig tréningezik, ők elsajátítják a szakma alapjait és utána az ügyesebbek napi 80-100 szivart is meg tudnak sodorni. Természetesen van rengeteg meos és minden szivart egyenként átvizsgálnak, ami nem elég szép vagy kemény azt kubaiaknak adják el olcsóbban. Persze ők meg neked akarják továbbítani, hamis címkével, horror áron. Egyébként az igazi szivarokat még a gyár üzletében és csúnya pénzekért árulják. A legolcsóbb Monte Cristot 5 CUC-tól (darabja) a Cohiba vagy a Romeo és Júlia 8 CUC-tól indul. A plafon pedig a csillagos ég. 

A gyártás menete jobban érdekelt minket, mint maga a vásárlás, ezért a dohány illatával is beértünk és mentünk Che Guevarához. Ő nem várt minket mert hétfőn zárva a mauzóleum, de nagyon nem is bántuk.

Bő két óra motorozás után, egy nappal korábban értünk vissza a motorbérlőshöz, aki gond nélkül visszaadta az utolsó nap árát. Mi pedig már a stoppolásunkat terveztük.

Sajna mivel a gépem tönkrement, ezek a képek tablettal készültek, azért ilyen rossz minőségűek.

Folytatást itt olvashatod:

Stoppos kalandok Kubában