Tikal piramisai után, a poptuni toronykarsztok felé vettük utunkat. Tuk-tukkal kivitettük magunkat a
buszállomásra, amit ki tudja miért a piac közepére tettek. Volt itt hittérítő
mikrofonnal, játékterem, újságos, zöldséges és turkáló is. Buszunk összevissza
farolgatott, mire ki tudott tolatni az árusok közül.
Ráálltunk a főútra és maxi
gázzal haladtunk a mészkőhegyek felé. Menet közben bámultam ki a fejemből. Hopp
ott egy pláza, Pizza Huttal meg a szokásos amcsi multik és multiplex mozi a legújabb filmekkel. Aztán feltűnt, hogy minden villanyoszlopra
ráfestették a Lider szót. Sejtettem, hogy valami politikai párt lehet és végül
bebizonyosodott, hogy ők itt a helyi Fidesz. A városszéleken pedig Texaco és
Shell benzinkutak várták a tankolni vágyó autósokat. Mázlinkra buszunk nem
Poptunba, hanem Rio Dulcéba ment, ezért minket házhoz szállított a Finca Ixobel
tanyához. Amit több mint 20 éve alapított a ma is itt élő amerikai hölgy. Megvettek
a férjével egy nagyobb birtokot, amit időről időre bővítettek és elkezdtek
lovakat és tenyészteni, illetve a pihenésre vágyó turistákat elszállásolni ebben
az idilli, csendes, nyugodt környezetben. Hogy a pihenést még kellemesebbé
tegyék a birtok közelebbi véginél mesterséges tavat is csináltak, amiben nagyon
jókat lehet csobbanni.
Akinek ez is kevés vagy több aktivitást szeretne (mint
mi), annak szerveznek lovas túrákat vagy mehet barlangászni. A tanyán dolgozik
több külföldi önkéntes, van saját pékségük és különféle árkategóriájú
bungalójuk is. Mi beköltöztünk az egyik fa tetején lévő, teraszos, függőágyas,
áram nélküli kalyibába. A teraszról jól körbelátni a birtokot uraló fenyvest és
az alattunk lévő tisztást.
Délután megismerkedtünk a pékség
frissen készített fahéjas csigájával és élveztük a zajmentes környezetet. Felírtuk
a nevünket a falon lévő cetlire a másnapi barlangtúrához (River Cave) és bíztunk benne,
hogy nem csak ketten leszünk, mert minél többen jönnek az ár is annál kedvezőbb
lesz. Végül csak mi lettünk a túrára (120 Q/fő), de így legalább nem kellett
alkalmazkodnunk máshoz.
Reggel megismerkedtünk
Joshuával, aki Amerikából jött ide a furgonjával. A biztonság kedvéért magával
hozta a feleségét és a kislányát is. 5 hónapig végig kempingeztek, leparkolták
a kocsit és beálltak pár hónapra önkénteskedni kosztért és kvártélyért cserébe.
Ő a turistákat kalauzolja és elvégzi a ház körüli munkálatokat, míg a párja az
állatokat gondozza. Joshua elmondta, hogy mire figyeljünk útközben és már
indultunk is. Nagyon mókásan nézett ki, nem hozott magával hátizsákot, hanem
olyan nylon zsákba pakolta cuccait, mint amilyenekben nálunk a hagyma meg a
krumpli van. Állítólag ebben kevésbé izzad a háta.
Menet közben csapódott hozzánk
Lady, a tanya egyik kutyusa és kísért minket a kétórás túrán. Majdnem végig
terméketlen talajon haladtunk, ahol a szomszédos farmerek állatokat
legeltetnek. Tökéletesen látszott, hogy egykoron itt őserdő volt, de már
kiirtották. És a szomszédos dombokról pedig villanyfűrész zaja visszhangzott.
Jushua mesélte, hogy itt nincs ára a földnek és több farmer megveszi az
őserdőt, kivágja és legeltet rajta.
Döbbenten hallgattam.
Nyilván így rengeteg őshonos
állatfaj elköltözik vagy elpusztul.
És mindezt miért?
Csak hogy legeltessenek, néhány
csont sovány tehenet rajta.
Mert ha még tudna termelni rajta
évről évre, akkor az ember valahogy jobban megérti, de ez majdnem olyan, mint
amikor Raja Ampaton a rohadék kínai teknősöket ölt, hogy a húsával halásszon
tonhalra. Sajnos se ott, se itt nem tesz ellene senki.
Az egyik tehén hátán vérnyomokat
láttunk, Joshua mesélte, hogy ezeket a vérszívó denevérek ejtik és rendszeresen
csapolják esténként a bocikat. A tehenek jóformán nem is érzik, a denevérek
pedig napról napra visszajárnak a gazdaállathoz és csapolják őket. A kis
rohadékok csak és kizárólag vérrel táplálkoznak.
Már kezdtük unni, hogy végig a
tűző napon gyalogolunk, amikor elértük az őserdőt. Természetesen itt is Lady
ment elöl és szaglászott mindenfelé. Az erdőben árnyékban, viszont sokkal
párásabb terepen haladtunk lépésről lépésre. Az utolsó szakaszon meredeken vitt
az út lefelé aztán feltűnt a bejárat.
Váó!
Joshua bent gondosan elrejtette
a kajával és vízzel teli hátizsákunkat. A cipőt és a zoknit magunkon kellett
hagyni, mert nem tudunk végig úszni, hanem sokszor, kúszni mászni kell majd.
Mindenesetre a barlang rászolgált a nevére.
Egyből vizes szakasszal kezdtünk
és pár méter után már úsztunk, a hűsítő barlangi patakban.
Nagy kontraszt volt
a kinti forróság után és sokszor csak kapkodtunk a levegőért, de aztán beállt a
rendszer és egyenletesen tudtunk úszni befelé. A méretek nagyon impozánsak
sokszor több tíz méter magasan volt a plafon és nagyon látványos alakzatok
csüngtek róla.
Miután kijöttünk a vízből, továbbra is a patakot követtük. Párszor
fel kellett mászni a sziklákon, aztán megint csobbanás. Nem is baj, mert Kuba
óta nem volt rajtam a cipő és igen sárosan pakoltam el.
Most legalább kimosom. Közel egy
órán keresztül meneteltünk egyre beljebb és beljebb a föld gyomrába, mire
megérkeztünk a vízeséshez.
-Ha akartok, akkor fentről be
lehet ugrani a vízbe - mutatott a vízesés tetejére Joshua.
-Naná – feleltem.
És már másztam is.
Móni is feljött és ő vállalta,
hogy világit nekünk, amíg kiéljük a beteges perverziónkat. Egyik csobbanás
követte a másikat, aztán még elúsztunk a szifonhoz, ami utunkat állta. Innen
tovább már csak a búvárok tudnak menni, ezért nekünk elérkezett a
visszafordulás ideje. A bejáratnál természetesen Lady hűségesen várt ránk és
tudta, hogy az uzsiból neki is jut pár finom falat. Az én vegás szendvicsemmel
nagyon nem akart megbarátkozni, de Mónitól kapott húsit is. Bár nem érdemelte meg, mert a napra kitett zoknijaink közül az egyiknek nyoma veszett. Mutattuk neki és kicsit sunyított. Valahová eltökítette, de nem lett meg. Visszafelé sajna
nincs másik út, de Joshuával végig dumáltuk az utat. Visszatérünk a birtokra és
meghívtuk egy jó hideg sörre, először nem akarta elfogadni, de végül kötélnek
állt a barna sör láttán. Ő figyelmeztetett, hogy délután mindenképpen nézzük át
egymást, mert errefelé van bőven garapata. Nem értettük, aztán mondta angolul,
hogy tick, hát így sem világosodtunk meg, majd magára mutogatott. A bőrén
töménytelen kullancsot feketéllett, gyorsan magamra néztem.
Basszus ennyi összesen nem volt
rajtam egész éltemben, mint amennyit itt felszedtünk. Csak a bokámon 15-öt
számoltunk össze. A délután hátralévő részére megvolt a program. Nem tudok
pontos számot mondani, de kettőnkről minimum 150 darabot sikerült likvidálni.
Szerencsére ezek nem olyanok, mint a hazaiak, hogy könnyen beszakadnak, így
sértetlenül ki tudtuk ráncigálni az összeset.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése