Yucatán még, még, még

Reggel kimentünk a szemközti mikrobusz állomásra, és amint megtelt a jármű már indultunk is  San Cristóbal de las Casasba. Öt óra utazás után kora délutánra érkeztünk az ország, egyik leghangulatosabb kisvárosába. 

Az 1500 méteren fekvő települést magas hegyek veszik körül, ezért itt már kevésbé párás és sokkal elviselhetőbb a klíma, mint a tengerszint közelében.

Lepakoltunk a buszállomás közeli szálláson és elindultunk a macskaköves utcákon a központba. Mindenfelé eredeti állapotú több száz éves házak és templomok fogadtak. 

A legtöbb épületben kávézó, étterem vagy bank működik.

Ettől függetlenül nem egyszerű pénzt váltani.

Sőt!

A legtöbb bankban nem váltják a dollárt, viszont a főtér közelében rátaláltunk a Scotia bankra. A biztonságőr bólogatott és mutatta, hogy álljunk be a sor végére. Nem is kellett sokat várni, mire ránk került a sor. Az ügyintézőtől azért rákérdeztem, hogy váltanak-e dollárt.

-Si,Si – bólintott.

És kérte az útlevelem fénymásolatát. Az persze nem volt, kiküldött a közeli papír-írószerbe, hogy ott másoljak.

Most már értem, miért hívják skót banknak.

Lemásolták a fényképes oldalt és tűztem vissza. Előre hívtak, hogy ne kelljen még egyszer sorba állni, majd kérték, hogy írjam alá a fénymásolatot.

Megtörtént.

Nem jó, nem pont ugyanolyan.

Írjam alá még egyszer.

Megtörtént, az sem tetszett nekik. Ekkorra már eléggé felment bennem a pumpa.

Ott az útlevél, látja a képemet és csak ingatja a fejét.

Dühösen kimentünk és megkértem Mónit, hogy másoltassa le ő is az útlevét és menjünk el a főtéri Electra műszaki áruházba. Ott is van pénzváltó bár kicsit rosszabb a kiírás szerinti árfolyam.

Senki nem volt előttünk, fénymásolatot sem kértek és végül még az árfolyam is kedvezőbb volt.

Boldogan jöttünk ki és figyeltük az itt élők mindennapjait. Az egyik fickó talicskából árulta az érett mangóját, a sarki újságos kitette a mai választékot, mellette meg a cipőpucoló végezte a dolgát lendületesen. 

Kicsit arrébb az indiánok nyomogatták az okos telefonjukat és élvezték az ingyenes wifit. Mögöttük pedig az anyukájának segítő kislány tolta át az úttesten a 3 kerekű triciklit. 

Napnyugta előtt még beugrottunk a csoki múzeumba és megkóstoltuk az eredeti forró csokit, amit egykoron a gazdag maják ittak. A kakaón kívül, talán pici kardamommal is fűszerezték, de mivel a recept titkos, ezt nekünk földi halandóknak nem árulták el.

Egy biztos, soha rosszabbat.

A neten jókat olvastunk a Sumideró kanyonról, ezért ha már itt járunk belefűztük a programunkba. San Cristobálból is szerveztek túrát 300 pesóért (kb 5000 Ft), de azt gondoltuk olcsóbban is ki lehet hozni.

Hát nem nagyon.

Ha magadtól mész, akkor is nagyon könnyű dolgod van. Felpattansz az állomáson a Siego de Avilába tartó mikrobuszra (50 pesó = 850 Ft), ha már ott is vagy. A főtéren van infópult, onnan az egyik ember ingyen és bérmentve elkísér a közeli hajóállomásra. Befizeted a jegy árát (190 pesó/bő 2 óra) és vársz, amíg összegyűlik 20 ember.  Épp csak megittam a söröm és már indultunk is. A hajó itt is modern, csendes és villámgyors. 

Pár perc után a híd mögött feltűnt a kanyon bejárata. Itt még felvettünk egy helyi párocskát és meg sem álltunk a parton napozó krokodilusig. Sajna ő a parton, mi meg a vízben voltunk, ezért a fotó sem sikerült túl jól.

A kapitány megvárta, amíg mindenki kifotózza magát és legközelebb a keselyüknél fékezett.

Nem tudni miért, de az egyik partszakaszt nagyon imádták ezek a rusnya fekete dögök. Itt is lőttünk pár kötelező fotót, aztán tényleg beértünk a kanyonba. A 7-800 méter magas mészkőfalak csak úgy ragyogtak a szikrázó napsütésben.

Az egyik susnyásban újabb kroki tűnt fel, aztán pedig pókmajmok kergették egymást ágról ágra.

A kanyon túloldalánál pedig megláttuk a karácsonyfát. Esős évszakban víz zúdul le, de most a sziklákra megtelepedett mohák adták a fő látványosságot.

Visszafelé már a nap is lejjebb vándorolt és több helyen árnyékban voltak a falak, de azért így is ámulatba ejtőek ezek az impozáns méretek. A kora délutáni indulásnak köszönhetően nagyon meleg volt, viszont a fények ideálisak voltak a fotózáshoz.

Aki ideáig elvetődik, annak mindenképp javasolnék még két klassz helyet a közelben.

Az egyik az Aguacero vízesés, a másik pedig a Sima de las Cotorras, mindkét látnivaló Ocozocoautla de Espinosa közelében van. Mi a vízeséssel kezdtünk.

Felpattantuk a Tuxtla Gutiérrez közepén az egyik buszra, ami elvitt Ocozo-ba és onnan tovább collectivoval az elágazáshoz. Az utolsó 3 kilométert legyalogoltuk a rossz minőségű göröngyös úton.

A belépőt a sziklafal tetején az étterem mellett szedik.

Viszont innen még 724 (állítólag) lépcsőn kell lemenni a patakpartra, aztán már csak öt perc séta a vízesés. Meglepő módon, ahhoz képest, hogy milyen hőség és szárazság van a zuhatagból több ágból zúdult le a víz. Itt aztán lehet fürödni, fotózkodni vagy csak beállni a zuhatag alá.

A forróságban nagyon jól esett a vízesés nyújtotta langyos vízpermet és persze az sem utolsó szempont, hogy rajtunk kívül a kutya sem járt erre. 

Ha kicsit extrémebb élményre vágysz, akkor csak meg kell másznod a 724 lépcsőfokot és az étteremtől 300 méterre lévő barlangot felkeresned. A bejáratnál két gumicsónakot kötöttek ki. Felkapcsoltam a fejlámpám és lenyúltuk az egyiket. Jól esett csónakázni a hűsítő barlangban, de aztán amikor erőteljes morajlást hallottunk, inkább visszafordultunk. Nem lett volna mókás lemenni rajta ezzel a rozzant csónakkal. Visszatértünk a kijárathoz és vele találkoztunk:

A Sima de las Cottoras, egy igazi ritkaság és hiába csak pár km légvonalban a vízeséstől, vissza kell menni Ocozoba, onnan sajna csak napi 1 jármű megy a lyukhoz, de az is igen bizonytalan. A 15 km-es távot stoppal akartuk megtenni, de mivel későre járt, inkább lemondtunk róla.

Utólag már látjuk, hogy jó döntés volt.

A papagájokkal teli „lyukhoz” sem vezet aszfaltozott út és a legközelebbi pár házas falú is 5 km. Több tuk tukost is megkérdeztünk, de mindegyik horror pénzt akart kérni. Végül gyalogosan indultunk el és a város szélin botlottunk bele Pedróba, akivel megalkudtunk 120 pesóban (csak oda). A táv nem sok, de az út annál rosszabb, szerintem volt egy óra mire odaértünk a kátyúkat kerülgetve. Eleinte filoztunk azon, hogy ott alszunk, de aztán leszavaztuk, mert a visszajutás is drágább lett volna, meg a szállás is. Napnyugta előtt épp jókor érkeztünk.

A hely különlegessége, nem csak a 160 méter széles, 140 méter mély üreg, aminek lelátsz az aljára, hanem még erdő is van benne. 

Na, de ilyen van máshol is.

A hab a tortán, a több száz vagy ezer zöld papagáj, akik hajnalban kirepülnek és naplemente előtt visszatérnek az üregeikbe. Érkezésünkkor már nyüzsögtek és rikoltoztak a színes madarak a fákon.

Aztán pedig tömegesen repkedtek haza a saját üregeikbe. Tisztára olyan volt, mint ha valamelyik természetfilm forgatásába csöppentünk volna.

Aki akar, az kempingezhet  a lyuk mellett vagy alhat a közeli panzióban is.
Mi inkább kihasználtuk az alkalmat, hogy Pedró még ott volt és visszafelé vettük az irányt.

A nagy zsákjainkat Palenquében hagytuk és amikor visszamentünk ugyanott vártak ránk, ahol hagytuk őket a recepció mögött a félemeleten.

Nem vagyunk híve a szervezett túráknak, de most kénytelenek voltunk befizetni a 2 napos túrára, aminek a Guatemalai Flores (Tikal) a végállomása. Az árban (1200 pesó) benne van minden belépő, közlekedési eszköz, 1 éjszaka szállás és 4 étkezés is.

Mi azért fizettünk be, mert Yaxchilán romvárosát csak hajóval lehet megközelíteni és Guatemalába sincs szárazföldi út.

A hajó természetesen két fővel is elindul csak aranyárban.

Hajnalban felvettek a szállás előtt és kezdetét vette a szervezett túra. A svéd asztalos reggeli teljesen rendben volt és a Yaxchiláni hajókázást is jól megszervezték. Bár mondjuk nem is volt vele nehéz dolguk. Beültettek hat embert, aztán hadd szóljon.  A hajóutat kicsit vadregényesebbnek képzeltem, mint a valóság. A mexikói részen szinte mindenhol ki volt irtva vadon és termőföldek váltották egymást, a guatemalai oldal kicsit elhagyatottabbnak és dzsungelesebbnek mutatta magát. Aztán az utolsó tíz percben, már mindkét oldalon csak az őserdő vett körül minket. Mindenki kiszállt a csónakból és egyből láttam, hogy ez a hely nagyon ott van. Talán utunk során ez a legvadregényesebb maja romváros. Az épületeket minden oldalról érintetlen dzsungel veszi körbe, a fákon madarak és bőgőmajmok rikácsolnak és rajtunk kívül jóformán senki sem zavarja meg a természet békéjét.

Értelemszerűen visszafelé is hajóval mentünk és a termőföldek monotonságát megtörte a partról a vízbe sündörgő krokodil látványa. Sajna túl gyorsan mozgott, ezért most nem sikerült lefotózni. A kikötőben már vártak ránk az árusok, de nem volt nagy sikerünk, szerintem senki nem vett a kis csecsebecséjükből.

Miután mindenki felért, betereltek a közeli étterembe és jött a meglepi.

Babos tortilla.

Éljen.

Jó étel heti pár alkalommal, de mindennap?

Volt valami átlátszó levesnek álcázott lötty is, de ez se volt jobb a tortillánál.

Ebéd után átvittek minket Bonambakba (Festett Fal), ami szép hely de Yaxchilán után már nem ütött nagyot.

Viszont ez volt az egyetlen olyan hely ahol a maják színes falrajokat is készítettek. 

A Yucatán-félsziget maja emlékeit szinte egytől egyik láttuk, ezért kicsit gyorsabban végeztünk, mint a többiek és a fűben fekve élveztük a napsütést. Végül megjött mindenki visszaültettek a mikrobuszba és kitettek a semmi közepén egy első látásra hangulatosnak tűnő szállás előtt. 

A buszból a japán srác kivételével mindenki visszament Palenquébe, így ők megúszták a reggeli vakaródzást. A szobánk koránt sem tűnt tisztának és a szomszédos japán srácnak nem csak a krákogását hallottuk, de a centis réseken átnézve bepillanthattunk egymás magánéletébe. A „finom” babos tortillát vacsira és megkaptunk és mivel ezzel azért nehéz jóllakni, kénytelenek voltunk a shopban némi rágcsát is venni.

Reggelre már kellőképp viszkettünk szerencsére nem poloska csak bolha vagy hangyacsípést szedtünk össze. Megkajáltunk és visszavittek a tegnapról már jól ismert kikötőhöz.

Pár méterrel arrébb a határállomáson izgatottan vártuk, hogy kell-e kilépési illetéket fizetnünk.

Folytatásban Tikal romvárosát járjuk be.

Itt olvashatod