Kermánban sem találtunk túl sok vega kaját, de
szerencsére a szállásadónk vegán és az ő hűtőjében meglapult egy-két finom
falat. A város igazándiból semmi extra. Van pár klassz mecsete, egy mindig
nyüzsgő látványos bazár, viszont a környéken akad több érdekesség, ami idecsábított minket.
A távolságok nagyok, buszok pedig nem túl sűrűn indulnak, ezért
ismét a taxit kellett választanunk. A srác akit találtunk, becsületesnek tűnt,
viszont nem beszélt angolul. Nem akart fix árát adni, hanem ragaszkodott a
kilométerpénzhez. Kiszámoltuk, hogy picit több mint 2000 Ft-ért visz el
hármunkat a 40 kilométerre lévő mahani mauzóleumhoz. Onnan meg majd megoldjuk
valahogy.
Az épületbe ő is velünk tartott és az egyik turistacsoport vezetőjét
megkértük, hogy tolmácsoljon nekünk. Végül lebeszéltük, hogy elvisz
minket a másik két helyre és visszahoz Kermánba fix áron. Kialkudtam az
árat és kezet is adtunk rá. Miután körbejártunk mindent, megcéloztuk a mahani
perzsa kertet. Benéztünk, de aztán nem mentünk be. Megnéztük a neten
a képeket és láttuk hogy jól döntöttünk:pár medence szökőkúttal és néhány lombos
fa.
Bíztunk benne, hogy a következő megálló jobb lesz.
És igen. Rayen nagyon bejött mindhármunknak. Felmásztunk az
egykori erőd falára és onnan fotózgattunk.
A kastély és benne lévő
épületmaradványok közel ezer évesek, de már 150 éve nem lakják őket. A legtöbb
helyen állnak még a falak és néhol a tetők is megmaradtak.
Miután megjöttek a
Nekkermanosok és elkezdtek körülöttünk nyüzsögni, visszamentünk az utcaszintre
és onnan szemrevételeztük az épületeket.
Lentről nem volt annyira frankó,
mert csak a falak útvesztőjét láttuk, ezért inkább felmásztunk a citadellára. A
Nekkermanos persze innen sem hiányoztak, de a terület nagysága
elnyelte őket.
Kellemesen elidőztünk az ódon falak közt, majd visszatértünk az
autóhoz és mentünk Bamba, ami Unesco világörökség és a világ legnagyobb
vályogból készült épülete. Sajna a 2003-as földrengés erőteljesen megtépázta, na de azért így sem rossz.
Sok turista nem is jön el ilyen messzire
(Kermántól 220 km), hanem megnézi Rayent és megy tovább. Mi nem bántuk meg,
hogy láthattuk, mert így is nagyon impozáns. Meg hát
köszönet a nemzetközi összefogásnak és a hazai építészeknek, akik igyekeznek visszaállítani az eredeti állapotot.
Iráni utunk során többször észrevettük, hogy követ
valaki, akinél jellemzően aktatáska volt. Néha meg is szólított, kérdezett pár
dolgot és továbbment. Itt Bamban is volt ilyen érzésünk. Sőt a sofőrünk is
kicsit gyanús lett, hogy mindig pont akkor kezdett el telefonálni, amikor
megérkeztünk valahová. Sok helyre követett és titokban fotózott is.
Többen mesélték, hogy rengeteg a besúgó az országban, lehet minket is ők figyelnek. Még ha így is volt, nem zavart nagyon és jókat
fotózgattunk.
A kétezer éves épületegyüttes területén egykoron több
tízezer ember élt, de mára csak tízen, ha itt bóklászhattunk. Természetesen a terület nagy része le van
zárva és bármikor próbáltam csibészkedni, a sofőrünk már ott termett és egyből
rám szólt. Mondom én, hogy gyanús a fickó. Kicsit több mint fél óra alatt körbejártuk a bejárható részeket és tűztünk vissza Kermánba.
Reggel a szállásunkon kaptunk egy névjegykártyát, amin az
egyik itteni túravezetőnek a neve állt. Felkerestük a székhelyét, a bazárban teázóként működő ex-török fürdőt.
A bejáratnál ki
volt téve a névjegye és a kérésünkre egyből felhívták. Mr. Vattani még a sivatagban volt, de
megbeszéltünk vele a 19:30-as találkát a teázóban. Addig elmentünk vacsorázni. Szerencsére
nem kellett sokáig keresgélni, mert a bazár szélinél ráakadtunk egy McDonalds
logót koppintó helyi gyorsétteremre, ahol találtunk falafelt. Pillanatokon belül
leadtuk a rendelést és farkaséhesen vártuk a kiérkező kajákat. Nem mondom, hogy
frankó mindennap falafelt enni, de ha nincs más. Kicsit bóklásztunk még a
bazárban aztán mentünk a Vattani féle találkára. Jött is a jóvágású, középkorú, elegáns
úriember és miután megtudta, hogy kaja szinten nem terem itt nekünk babér, pár
perc beszélgetés után meghívott az otthonába. A bazár szélén vettünk
padlizsánt, paradicsomot és fűszereket. A főutcán Hossein leintett egy taxit és
hamarosan megérkeztünk hozzá. A teraszon levettük a cipőnket és leültünk a
nappaliba. Feltette forrni a teavizet és nekilátott zöldségragút főzni, minket pedig befogott
krumplit pucolni. A vacsi lassan készült, de megérte kivárni. Addig Hossein
szépen lassan bő lére eresztve mesélt az életéről, mi pedig figyelmes
hallgatóság voltunk. Több mint 40 éve foglalkozik turizmussal, eleinte segéd
volt, majd pár év alatt megtanult angolul és túrákat vezetett. Később pedig
saját céget alapított, sivatagi és hegyi túrákra specializálódva. Ő 50 dollárt
kér fejenként a sivatagban alvós túráért, ami tízzel kevesebb, mint a
szállásunkon.
A zöldségragú nagyon finomra sikerült, a padlizsánon,
paradicsomon és a répán kívül még birsalma is került bele, ami kellemes pikáns,
savanykás ízt adott az ételnek. Ja mellesleg Jalal a szállásadónk, jó barátja
Hosseinnek és a vacsorából neki is vittünk haza.
Kora délután indultunk a sivatagba és két óra autózás
után érkeztünk meg. Útközben kopár sziklás kősivatagban autóztunk, amit később
hegyek váltottak fel. Majd megálltunk az egyik oázisban lévő karavánszerájnál. A roskadozó falak még állnak, de az udvara tök
üres és kb. a legjobb benne a kilátás a fal tetejéről.
Kiláttunk és tűztünk
tovább Kalutba, ahol várkastély formájú sziklaformációkat
alakított ki a természet. Leparkoltunk és szabadon bóklászhattunk estig a
sivatagi sziklák között. Az idő múlásával a lemenő nap fényében a sziklák is
kezdtek egyre vörösebbek lenni.
Megjött kétmaréknyi turista és meglepetten
hallottam egy ismerős hangot. Zsombor volt, az Eupolisz egyik túravezetője, aki
a csapata előtt eljött még a sivatagba naplementézni egyet.
Hosszasan
beszélgettünk, aztán közben ránk esteledett. Ő 4 orosszal és egy svéddel utazott,
de menniük kellett a szállásukra. Minket az autónál várt a leterített gyékényen
a tea és a felszeletelt dinnye. Amíg vártuk a vacsorát, elővettük a
bazárban vásárolt magokat és a datolyát. Nem kellett volna. Az egyik datolya
sikeresen lehúzta a fogaimról a hidat. Még jó, hogy nem nyeltem le. Már épp
kibosszankodtam magam, amikorra elkészült az étel. A vacsit reggel megfőzte
Hossein és már csak meg kellett melegíteni. Leginkább a mi paprikás krumplinkra
emlékeztet csak kicsit íztelenebb. A sofőrünk sajna nem beszélt angolul, ezért
nem tudtunk vele egyeztetni, de hamarosan kiderült, hogy itt fogunk aludni.
Elpöfékeltünk vele egy pipát és néztük a csillagos eget. Nagyon jó. Lefekszel
háttál a gyékényre és klassz meleg a talaj, körbe vesz a csend és fölötted
mindent beborít, a fényszennyezés nélküli csillagos ég. Miután beteltünk a
látvánnyal, magunkra terítettük a hálózsákot és alváshoz készültünk. Csak hogy
Ali hamarabb bealudt és veszettül húzta a lóbőrt. Bevallom nem voltam jófej, de
muszáj voltam felébreszteni és kilakoltatni mindnyájunk érdekében. Igyekeztem
diszkréten világítani, szegény nem értette mi van, de kézzel-lábbal
elmutogattam, hogy mennie kell. Segítettem összeszedni a cókmókját és
hallótávolságon kívülre költöztetni. Éjjel feltámadt a szél és bebújtunk a
hálózsákokba, amikor pedig meghallottuk a sakálüvöltéseket, a cipzárt is
behúztuk. Reggel magunktól ébredtünk, ezért úgy gondolom, nem vette nagyon zokon a
költöztetést. Kaja előtt bóklásztunk egyet, aztán jött a szokásos száraz
kenyér, fetasajt és paradicsom kombó.
Visszaültünk az autóba és Ali kitett
minket Kermánban a buszállomáson. Indulás előtt belefért még egy kávé. Csodák
csodájára itt volt. Már Yazd felé robogtunk a buszon, amikor feltűnt, hogy nem a
híd az egyetlen veszteségem: a fejlámpám is a kocsiban maradt.
Folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése