Meymandi barlanglakásban

Shirázból Meymand felé vettük az irányt. Állítólag az itt élő emberek a mai napig is barlangokban laknak. Ez így is van bár mára már van villanyvilágítás és internet is. 

Na de ne vágjunk a dolgok elébe!

Elsőként felkapaszkodtunk a távolsági buszra, ahol hoztak enni-inni. Na jó nem főtt kaját, de csokit, sütikét és mangó levet. Tökjó. Mivel a faluba nincs közvetlen buszjárat, sőt semmilyen, ezért leszálltunk Sirjannál és onnan taxival folytattuk az utat. A 80 Forintos benzinárnak köszönhetően pár ezer forintból meg is úsztuk a 130 kilométeres taxizást. Késő délután értünk  Meymandba, ahová már aszfaltút sem vezet. A taxis se járt még itt és nem értette mit keresünk a 35 lelket számláló faluban. Na meg fogalma se volt merre lehet a barlangszállás. Amíg ő tanakodott addig én kipattantam a járgányból és percek alatt megtaláltam a keresett célt. 

Kipakoltunk és elköszöntünk tőle. aztán jött a szokásos alkudozás, a tag természetesen többet akart volna. Iránban mindenki végtelenül kedves, de a taxisok itt sem tagadják meg önmagukat. Végül persze rájött, hogy nem fog többet kapni a kialkudott összegnél és elment. A barlang „panziónál” árva lelket sem láttunk, de hamarosan hajlott hátú nénike jött felénk és mutogatta, hogy pihenjünk le és majd jön a tulaj. 

Negyed óra múlva előkerült a kulcs meg egy svájci nyuggerekből álló mikrobusz is. Dumálgattunk velük és kb. a harmadik kérdés a magyarországi migránsokra és Viktorunkra irányult. Folytattuk volna tovább is a diskurzust, de vacsorára hívott minket a kedves fogatlan nénike. Időközben a tulaj is előkerült és kért, hogy kövessünk a mamit, mert ma nála tudunk enni, holnap meg a svájciakkal együtt reggelizhetünk. A néni vacsoráját azóta is emlegetjük, igazi gasztronómiai csemege volt. Amíg készítette, addig leültetett minket a földre és teával kínált. Nagyjából a második csészénél járhattunk, amikor leemelte a tűzhelyről a lábast és letette elénk. Ekkor még nem tudtuk mire vállalkozunk. 

Minden bizonnyal a kecskesajt leve volt az alap és dobott még bele pár levelet, majd jött hozzá betétnek a száraz kenyér.

Sajna az sem segített rajta.

Minden falat egy kínszenvedés volt, de azért valahogy legyűrtük a javát, a néni látta, hogy nem ürültek ki a tányérjaink és szívélyesen tukmálta a főztjét. Hát valahogy egyikünk se kért repetát. 

Ő meg csak csóválta a fejét. Nem értette mi lehet a baj az étellel, amikor ő mindennap ezt eszi.

Megköszöntük a szíves invitálást és elbúcsúztunk. 

Hazafelé a csillagos eget kémleltük majd beköltöztünk a barlangunkba.

Reggel körbejártuk a falut, ahol egykoron több mint ezer ember lakott és nyüzsgött az élet mindenfelé. Gyerekek játszottak, felnőttek beszélgettek, de mára már csak 35-en maradtak. Viszont mivel Unesco világörökség lett, a támogatásból felállítottak vagy 30 villanypóznát és bevezették a netet is sok helyre. Érdekes volt mászkálni ebben a fantom faluban és nézni az üresen hagyott barlanglakásokat. 

Mára már csak egy-két idős ember maradt, akik készségesen beengedtek minket az összkomfort nélküli otthonukba. 

Miután végeztünk a faluval, beszálltunk a panziós által hívott taxiba és elrobogtunk a közeli Shahr-e Babakba. Na itt taxis hiénák tömege fogadott. Kikerültük őket és kiálltunk stoppolni. Pár perc múlva már Bandar Abaszba tartó kamionban hallgattuk az aktuális iráni popzenéket.

Folyt. köv.