Tengerpartok, barlangszentélyek és rizsföldek közt motoroztunk Myanmarban

Kora délután érkeztünk Daveibe, ahonnan motoros taxikkal jutottunk Maungmakan strandjára. A parton 2 szálláshely van, mindkettő drága és olyan semmilyen.

Viszont pár száz méterre rátaláltunk egy igazi kis édenkertre, a Coconut G.H.-ra. 

A tulajdonos hölgy több évet élt Franciaországban és hibátlanul beszéli az osztrigaevők nyelvét. Ezt ők is tudják, mivel a legtöbb vendég frankophon területről jött. Lakhatsz bungiban, vagy sátorozhatsz a kertben, de ha van függőágyad, akkor abban is.

A panzióhoz tartozott egy szuper étterem is, ahol sokat lazultunk, olvastunk és pihengettünk. Akadtak itt mindenféle formák: két szemüveges, szikár bringás világjáró, francia párok és két idősebb kóma. Az egyik amcsi a másik belga. Tisztára, mint a két öreg: A szomszéd nője, mindig zöldebb című filmben. Állandóan egymást heccelték. Megebédeltünk és lenéztünk a partra. Több tíz km hosszú homokos partszakasz, rengeteg üresen álló, helyi étkezdével és pár szuvenír árussal.

A víz nagyos sekély és finom meleg. Négy napot töltöttünk itt, de természetesen nem a parton. A szálláson tudtunk motort bérelni és azzal fedeztük fel a környéket. 

Mint kiderült a járgányt, a helyi rendőrfőnöktől szerezték és többször látott is minket. Elsőként a Myeik Pagodához mentünk, ami tőlünk délre 25 kilométerre van. Útközben szerzetesek masíroztak, alamizsnát kérni. Lehúzódtunk az út szélére és elengedtük őket. 

Itt látott minket először a rendőr bácsi. Motoroztuk tovább a rossz minőségű aszfalton. Az egyik faluban asszonyok hordták a köveket és tették le az útra. 

A férfiak pedig locsolókannából öntötték rá az aszfaltot. Jó órás zötykölődés után értünk a templomhoz. Letettük a vasat az árnyékba és beültünk az egyik kifőzdébe. Fillérekért ettünk sült tintahalat és kagylós omlettet, majd jóllakottan sétáltunk át a hídon, a szigeten lévő templomhoz. 

Levettük a cipőnket, felmentünk a lépcsőn és élveztük a kilátást. Miután kigyönyörködtük magunkat, visszaültünk a mocira és leparkoltunk a közeli fehér homokos strandon. 

Lemostuk magunkról az út porát és élveztük a nyugalmat. Délután hazaugrottunk kávézni, majd megcéloztuk Nabulét. A főnökasszony szerint oda már jó út vezet. Egy frászt. Öt kilométer után elfogy az aszfalt és 30 km földút visz a strandra. A táj nem túl izgalmas, mindenhol nagy a por, helyenként gumifa és bételültetvények máshol csenevész bokrok. Másfél óra mocizás után értünk a kikötőbe, ahol kosz és nyomor és sok kíváncsi tekintet fogadott minket. 

A közeli Nabule beachre már nem volt időnk átmenni. Vettünk sört és hazafelé megálltunk egy szentélynél, aminek a kertjében 46 alamizsnát gyűjtögető szerzetes szobra állt. 

A domb tetején leültünk és megittuk a malátaszörpünket. Viszont elmúlt 5 óra, tehát hamarosan sötétedik. Strand ugrott, irány haza. Útközben felfedeztünk egy lakóparkot több mint 200 zsír új lakatlan házzal. 

Nagyon ijesztő volt ez a hely, de úgy látszik valaki lát fantáziát abban, hogy ide a világ végére családok fognak beköltözni. Talán majd épül hozzá aszfaltút, közért és még ki tudja mi.

A másnapot a pihenésnek szenteltük. Kimentünk a strandra, fürödtünk és ebédre bevertem egy adag sült rákot (2000 K = 2 dollár). Közben moziztunk az árnyékból. Megjelent egy vonzó ifjú hölgy, aki tarisznyarákot árult és vettünk tőle egy hatalmas fenevadat (1000 K). 

Ennek örömére a környék összes kutyája körénk gyűlt. Dobtunk is nekik néhány lábat, viszonzásként valamelyikük telihányta a szandálomat. Aztán a másik nekiállt kieszegetni, de sajna nem az egészet. Kimostam és kifeküdtünk a partra. Sokáig nem élvezhettük az indiai bölcs tanításait, mert mellénk telepedett egy kutya család. És persze a legkisebb minden áron játszani akart velünk, húzogatta a sarongunkat és a könyvet is szívesen megnyalogatta volna. Eleinte Mesit pécézte ki magának, majd átjött hozzám és harapdálgatta a lábamat. Próbáltunk nem törődni velük, de nem adták fel. Kezdésként megtáncoltattam a kicsit, majd berohantam velük a tengerbe. 

A sekély részre ők is követtek, de a térdig érőnél feladták. Visszafelé végig harapdálták a lábamat és amikor lefeküdtem kiráncigálták alólunk a sarongot. 

Mesién azóta 3 lyuk díszeleg. Mivel a parton fekvés ugrott, beültünk az egyik kalyibába és onnan figyeltük őket. Most meg nekiálltak ásni. Először a kicsi feküdt a gödörbe, aztán még mélyebbre ástak, míg mind a hárman eltűntek benne.

Naplemente előtt elkezdtek gyülekezni az emberek. Na ők nem a napra voltak kíváncsiak, hanem az apály miatt a tenger jó messzire húzódott vissza és ők itt sétálgattak késsel a kezükben. 

Ezek vajon mire készülnek. Tovább figyeltünk és láttuk, hogy valamit piszkálnak ki a homokból. Közelebb mentünk kiderült, hogy kagylókat gyűjtenek. 

Hosszasan figyeltük őket, majd lebukott a napkorong a tengeren és mi is hazamentünk.

Délután indult a buszunk Mawlamynébe, ahonnan hajóval utazunk majd tovább. A buszállomáson volt még némi időnk és bedobtam a megszokott cukornádlevemet. Miután elindultunk, befűztek valami Burmában játszódó, amcsi akciófilmet és az utazóközönség lelkesen figyelte az aktuális izomkolosszus hőstetteit.

Mi jöhet még?

Tudták fokozni a csodálatos szerelmes, max. hangerőn üvöltő "I Láf Jus" csöpögős dallamokkal. Jó pár órát végigültünk és éjfél felé már elkezdtem gyanakodni, de nem szóltam. Általában mindig szólnak, hogy mikor kell leszállnunk. Azért hajnali kettőkor, amikor rákérdeztem, láttam az arcukon a döbbenetet. Elővettem a jegyem, a fickó vakarta a fejét és nekiállt telefonálni. Mint kiderült csak 3 órával mentünk túl a városon. Szerencsénkre hamarosan jött a Mandalayi busz, ami épp Mawlamynébe tartott és elvitt minket. A fickónak volt arca, szeretett volna pénzt kérni tőlünk, amiért tovább utaztunk, holott felszálláskor is látta a jegyünket. Végül beletörődött, hogy ezt már bukta. Felszálltunk az új buszra (szó szerint), polár takaró, hatalmas hely és tisztaság. Hoppá! Itt ilyen is van. A sofőr megígérte, hogy mindenképp szól nekünk. Hajnalban értünk a városba és persze az állomás hemzsegett a motoros taxisoktól. Megalkudtunk a srácokkal és repesztettünk a Breeze nevű G.H.-hoz. Az állami szervezésű hajók bizonytalanok, viszont ez a panzió naponta indít hajót (csónakot) Hpa Anba (7 USD). A portástól megtudtuk, hogy 9-kor lesz indulás és addig még volt pár óránk. Rendbe szedtük a toalettünket és beültünk az egyik utcai kifőzdébe. Épp ekkor pillantottuk meg őket.

Elérkezett az indulás ideje, tuk-tukba ültették a népet és átvittek minket a kikötőbe. 

Ott betettek minket, 10 személyes, hangosan berregő, műanyagszékes hajókba és miután mindenki beszállt a billegő tákolmányba, következett a 3-4 óra hajókázás a Thanlyin folyón. A Lonely Planet nagyon jókat írt erről a hajóútról. Hát szerintem semmi extra. 

Útközben kisebb falvak mellett hajóztuk el. Az emberek hajót javítottak, halásztak, tutajt készítettek és szinte mindenki integetett. A part végig agyagos, az itt élők kukoricát, zöldségeket és chilit termesztettek szinte mindenhol. Félúton megálltunk valahol és a faluban sétálgattunk egyet. Amikor visszaértünk a csónakhoz, kanadai útitársunkat láttuk, amint bandázik az egyik helyivel. A tata igen be volt nyomva és követelte volna a kanadai rumját, a srác adott is neki pohárba, de az nem volt elég. 

Ő az üveget szerette volna és fennhangon hőbörgött. Már-már tettlegességre került sor, amikor a kapitányunk közbe lépett és eltávolította a bácsikát. Indulás után inkább félretettük a széket és elfeküdtünk a hajóban, kezünkben egy üveg jó kis burmai rummal és így már a táj is megszépült. Kora délután érkeztünk Hpa Anba és letelepedtünk a piac közelében egy rikító lila színű motelbe. Csendes, nyugodt, szúnyogos, jó lesz két éjszakára. Délután feltérképeztük a lehetőségeket és arra jutottunk, hogy motort bérelünk és mi magunk fedezzük fel a környék barlangjait és szentélyeit.

Reggelre a szállásunk tulaja adta kölcsön a mociját (8 USD), amivel szinte minden látnivaló elérhető közelségbe került. A várostól nyolc kilométerre fekvő Water Gardenbe (Kyauk Kalap Pagoda) robogtunk először. A vízi kert kicsit túlzás, de mindenestre tó az van. Sőt a közepén szikla szentély is, amire egy cölöpökön álló hídon lehet átjutni. A híd közepén lementünk a kis töltésre és onnan készítettünk képeket, erről a különös fej formájú sziklán álló templomról. 

Távolról nagyon impozáns a látvány, amit meg is fejel a háttérben magasodó Zwekabin hegy. Visszatértünk a hídra

és beléptünk a templomba. A bejáratnál itt is, mint minden burmai templomnál, le kellett vetni a cipőt és mezítláb mentünk fel a galambszarós lépcsőkön. A szentély közelről már nem annyira impozáns, de a kilátásért mindenképp megéri feljönni. 

Az országban rengeteg francia turista nyüzsög, jóformán itt is csak az ő hangjukat hallottuk.

Kifelé menet nagyon szép, színes, ünnepi ruhába öltözött embereket tudtunk fotózni.

A következő megállónk a Lumpini kert, ahol több mint 1000 buddha szobor meditál. 

A látvány sokkoló, amerre és ameddig a szem ellát, Buddha szobrok hosszú-hosszú sora. 

Sok helyen jártam már a világban, de ilyet még nem láttam. Rajtunk kívül senki emberfia nem volt a környéken. Egyébként a kert végiből indul a lépcsősor a Zwekabin hegy csúcsára. Jó két órás sétával lehet feljutni, de ezt mi most kihagytuk. A térképünkön szerepelt valami vízesés is, de pechünkre a szárazság miatt, épp csak csurgott belőle néhány csepp. Viszont az alatta levő medencében a falusi fiatalság fürdőzött és ricsajozott lelkesen. Percekig mi is néztük az önfeledt szórakozásukat, de aztán a gyomrunk behúzott a közeli kantinba. Kaptunk is jó nagy adag, fenséges zöldséglevest. Teli gyomorral indultunk a nap fénypontjához a Saddar barlanghoz. A 17 kilométeres távot, eleinte aszfaltozott, aztán döcögős és az utolsó harmadát földúton tettük meg. A táj viszont mindenért kárpótolt. 

Körülöttünk üdezöld rizsteraszok, a távolban pedig változatos alakú, trópusi karszthegyek sziluettjei tündököltek. Néha falvakon hajtottunk át, ahol az emberek mosolyogtak és Mingalabarral, üdvözöltek minket. Miután kellően sok port szívtunk magunkba feltűnt a barlang is. Leparkoltuk a mocit az árnyékba, megmásztuk a lépcsőket és beértünk a hűvösnek nem nevezhető barlangba. 

Elsőként hatalmas terembe érkeztünk, amit a helyiek szentélyként használnak. Jobbról-balról Buddha szobrok és vallási ábrázolások fogadtak minket. 

Beljebb és beljebb mentünk. Két ember lótuszülésben ült, gyertyákat gyújtott és imádkozott. Csendben kikerültük őket, beértünk a barlang sötét részébe és felkapcsoltuk a fejlámpákat. Csodaszép függő és álló cseppkövek és temérdek denevér között haladtunk a tágas járatokban a túl oldal felé. 20 perc múlva valami fény kezdett derengeni. Ahogy közeledtünk feltűnt a kijárat. Kinéztem és hihetetlen békét éreztem. 

Előttünk kis tó, rajta csónakok és a háttérben a végtelen rizsföldek. Leültünk a tóparti banyánfa alá és néztünk ki a fejünkből. 

Megkávéztunk és az egyik halász megfűzött, hogy csónakkal visszavisz (3 USD) minket a motorhoz. 

Átevezett a rövid barlangi szakaszon, majd keskeny csatornán haladtunk a rizsföldek szélén. Itt is érződött ez a hihetetlen csend és béke. 

Már épp kezdtük átszellemülni, amikor véget ért az utazás. Kiszálltunk a csónakból, elköszöntünk a bácsitól és visszasétáltunk a mocihoz. 

Közben az idő is elszaladt, jó lesz visszafelé indulni. Hazafelé másik útvonalat választottunk és beugrottunk még egy barlangszentélybe. Ezt napi rendszerességgel használják, derült ki a bent lévő ágyból. Na nem hajléktalanok, hanem buddhista szerzetesek. Sőt a csepegő kövek alá lavórt tettek és az ebben összegyűlt vizet is fogyasztják. A barlang legbelső termében meditációs fülkét is találtunk. Beültünk mi is, de pár perc múlva, a belőlünk lakmározó szúnyogok, távozásra kényszerítettek. Naplementére hazaértünk és már Bagan templomai jártak a fejünkben.