Zimbabwei romok között

Kora reggel már talpon voltam és elstoppoltam a Viktória-vízesés Zimbabwei bejáratához. A 30 dolláros belépőt kissé sokalltam, ezért más megoldást választottam. A kerítést követve figyeltem a felmerülő lehetőséget. Végül találtam a bejutásra alkalmas helyet, de mivel túl korán volt még sok ember nem lézengett bent, ezért inkább én meghátráltam. Végül csak lejutottam a folyópartra és láthattam az egyik lezúduló folyót testközelből.

Viszont sietnem kellett vissza, mert ma tovább állunk Bulawayóba és megnézzük az ország egyik legrégebbi épített erődjét, a Khami Ruinst. A truckot buszra cseréltük és igen jó tempóban haladtunk a forgalom nélküli utakon. Helyenként rendőrök állítottak meg és legtöbbször tartották a markukat. Nem hiába. Kora délután értünk Bulawayóba,

ott még szerezni kellett két dzsipet a másnapi rinólesre, de ezt Gábor (vándorboy.com) ügyesen megoldotta. Addig mi felkerestük a 4-500 éves romokat. 

A terület teljesen elhagyatott, rajtunk és a biztonsági őrön kívül árva lelket se láttunk. A fickó körbevitt minket  és megmutatta az erőd falait

és a kilátást környező tájra. 

A hely nem volt hasonlítható Angkorhoz vagy a Macchu Picchuhoz, de afrikai mércével nézve mindenképp látványos. Hazafelé felvettük a terepjárókat és a kemény maggal beugrottunk a közeli kifőzdébe és hazafelé újra élvezhettük Big Daddy sportos vezetési stílusát.

Már megint kora hajnalban keltünk, de megérte. 2 millió éves gránitsziklák között autókáztunk a Matobo Nemzeti parkban,

ahol mind a kétféle afrikai orrszarvú fellelhető és ha szerencsénk van, mi is lencsevégre kaphatjuk őket. Alig, hogy begördültünk a parkba, az út mentén hamarosan feltűnt egy kóbor rino. Jámboran legelészett és esze ágában sem volt ránk támadnia. 

Hosszasan néztük ezt a kecses és hatalmas állatot, majd továbbhajtottunk. A parkban autókáztunk 3-4 órát, de több rinot sajna nem láttunk, viszont lóantilopot igen.

Ő a legnagyobb méretű antilopfajta és nem túl gyakori, mi is most először találkoztunk vele. Sokáig nem is hagyta magát fotózni, inkább eltűnt a bokrok között. Folytattuk utunk a gránitsziklák között és figyeltünk. Állati nyomot, rengeteget láttunk, de mást nem. Hamarosan kapu állta utunkat, bejutottunk a park legszigorúbban őrzött részére, ahol ki is volt írva, hogy az orrvadászokat, ha tetten érik, egyből lelövik. Sajnos itt sem sikerült több rinot meglesni. Ez már csak ilyen. Végezetül megnéztünk még pár sziklarajzot. 

Hát igen Same Same but Different. Láttunk már hasonlókat, de itt se fogott meg nagyon.

Bulawayo után, az ország fővárosát, Hararét céloztuk meg. A leírások alapján túl sok látnivaló nincs itt, de asszem kihoztuk a városból a maximumot.

A piac mindig érdekes, bár merre is jársz és persze itt is rendben volt. A sofőrünk kicsit aggódott az irhánk miatt, de mi cseppet sem. A Mbare marketet csak ajánlani tudom mindenkinek. A törzsi ékszerek, 

korsó 

és ajándékárusok mellett parkoltunk le, 

de a harmadik bolt után rájöttem, hogy nincs értelme tovább menni, mert ugyanazt árulják mindenhol. Az élelmiszerek és az igazi piac sokkal jobban érdekel. A többiek is velem tartottak. Beléptünk az igazi piacra. Nem volt orrfacsaró bűz és zsebmetszők sem. Viszont mindenki mosolygott és ha nem köszöntünk egyből leszúrtak. Tök jogos. Afrikában az emberek általában nem szeretik, ha fotózzák őket, de ezek élvezték.

Átkeltünk a sáros-koszos utcán és köszöngettünk mindenkinek. Elsőként bútorszállító,

majd mosónő jött szembe.

Beértünk a piac sűrűjébe, akadt aki magokat árult

vagy kólát vitt a fején,

székben pihent,

vagy éppen csak élete első éveit élvezte.

Láttunk Jesusos sapkákat

És olyan kofákat is, akik itt élik egész életüket.

Viszont szinte mindenki mosolygott.

A piacon minden volt, szárított lárvák,

halak,

bab,

leves,

zöldségek,

gyümölcsök, mi szem-szájnak ingere.

Végül beültünk a szomszédos kantinba és ettünk kását meg zöldséges pitéket.

Következő megálló a botanikus kert, ami városi parknak is gyenge, de hát ez Afrika. Mindegy arra jó volt, hogy a déli hőséget átvészeljük. Megnéztük a belvárost és Domboshawa felé vettük az irányt. Ez is világörökség, de az itteni sziklarajzoknál sokkal érdekesebb a táj és a sziklák. 

A belépő tíz dolcsi, de sikeresen belógtam a hatalmas gránitsziklákon ugrálva és nagyon jó volt fentről szemlélni a világot. 

Persze utolértem a többieket is és nagyot mókáztunk az ingóköveknél. 

Naplementekor lejöttünk a hegyről 

és hazamentünk átöltözni. Úgy hallottuk, hogy a Book Cafében afrikai jazz koncert lesz. A koncert nagyon rendben volt csak a közönség volt lagymatag. Big Daddy kinyomozta, hogy merre van valami élettel telibb hely és persze a pultos ajánlotta is a Londoner nevű szórakozóhelyet. Nyomban taxiba is vágtuk magunkat. Atesz megkérdezte a tagot, hogy nem-e vezethetne. És a srác hagyta. Félreállt és helyet cseréltek. Atesz sörrel a kezében vezette a járgányt, miközben Chris a házigazdánk fia beadta neki, hogy sebességkorlátozás van és 20-nál nem mehet gyorsabban. Persze elhitte. Christ kitettük otthon és Big Daddy vette át a kormányt és hozta a megszokott vezetési stílusát. Épp egy rendőrt akart letolni az útról, amikor közöltük vele, hogy nem biztos, hogy komfortosak a zimbabwei börik. Inkább dobtunk egy jobbost és végül beértünk a fekák lakta kerület közepére a Londoner nevű bárba. Fehérek ide nem sűrűn járnak, most se voltak rajtunk kívül, de minden nagyon békés volt. Atesz és a sofőr biliárdozott mi pedig hallgattuk a kellemes afrikai zenéket. A pultnál mindenféle emberekkel bandáztunk, de senki nem akarta kivenni a vesénket a híresztelésekkel ellentétben. Miután már a fejünk támasztotta a pultot, hazavitettük magunkat a taxissal. Na ezért az egész éjszakai furikázásért és gyorsulásért össze-vissza 10 dolcsit kért. Baráti.

Az utazás végire hagytuk a Great Zimbabwe nevű erődöt. Shona emberek építették a XI. században és közel 18 000-en laktak itt a XIV. század végéig. A nagy hőség kicsit csökkentette a vállalkozó kedvünket, de természetesen megnéztük Afrikai legnagyobb és leglátványosabb tégla erődjét, amiről az ország is kapta a nevét.

Eleinte keskeny sziklahasadékban lépegettünk felfelé

és amikor felértünk megláttuk az erődöt. Nem rossz! 

De a legjobb a kilátás.

Hosszasan ücsörögtünk és élveztük a nyugalmat, amíg nagy zajjal be nem futott egy iskolás csoport. Ennek lőttek. Lesétáltunk a királyi lakosztályba és búcsút intettünk az országnak.