A határátkelésünk mókás volt. Kiszálltunk a
truckból, bementünk az irodába, megkaptuk a kilépő stemplit és séta. Na, de az
Okavango állta az utunkat. Komp természetesen van, de csak zambiai kacsáért
hajlandó átvinni.
Végül a másodikra felszálltunk és már csak a folyam
közepén derült ki, hogy csak botswanai pulánk van. Természetesen meggyőztük a
révészt és mivel jegyet sem kértünk, ezért ő boldog mosoly keretén belül
gazdagabb lett némi pulával. Kikötés után 10 perccel már az útlevelemben volt a
vízum és amíg a többiek sorban álltak, addig lőttem 3 taxit. Mindannyian nagyon
megbízatóak és segítőkészek, de biztos, ami biztos, azért lefotóztuk a
rendszámukat. Ők végig konvojban jöttek és sok mindenről meséltek. A határtól
Livingstone 80 kilométerre van. A srác elkérte a szállásunk telefonszámát és
kiderítette hol is van. A portánál megvárt minket és egész délután 20
dollárért furikázott négyünket. Ledobtuk a motyókat és irány a város. Váltottunk kwachát, haraptunk
valamit az egyik gyors étkezdében és tűztünk a Viktória-vízeséshez.
This is Africa my friend.
A zuhatag Unesco világörökség, Zambia és Zimbabwe határán
várja az idetévedőket. A helyiek Mosi-oa-Tunyának hívják, ami mennydörgő
gőzölgést és robajló füstöt is jelent. 1708 méteres szélességével bekerült a
Guinness rekordok könyvébe is. David Livingstone, a híres felfedező talált rá,
amikor a Zambézin hajózott lefelé és az angol királynőről nevezte el. A közeli
város pedig az ő nevét viseli.
Vízesés nem igazán volt formában, szinte minden zuhatag ki
volt száradva és amelyik épp nem, abból is csak csordogált a víz.
Na jó, így sem
rossz,
de hát az Iguazuhoz képest kutyafüle.
A vízesés körüli erdőn is látszott
a szárazság, szinte minden fának le volt hullva a levele. Ettől függetlenül
tetszett a hely. Az egyik pontról megláttuk a hidat, ami a határ Zambia és
Zimbabwe között.
-
Nézzük meg – javasolta valaki a csapatból.
10 perc séta után termetes páviánokat fedeztünk fel az út
szélén, amint épp felkapaszkodtak az ott parkoló teherautóra és a platóján
garázdálkodtak.
Megtartottuk a tisztes távot a méteres állatoktól és haladtunk
tovább. Aztán jött ő. No Comment.
Ahhoz, hogy a hídra felmehessünk, kell kérni a
határállomáson egy cetlit. Tök ingyenes ezt elveszi a kapus és már mehettünk
is.
A híd egyébként otthont ad mindenféle extrém sportoknak: bungee jumping,
hinta, flying fox, stb…
Épp ugrásra készült egy szöszi, sokáig filozott,
tervezgette, töprengett de végül még sem ugrott le. Szívesen ugrottam volna, de
a 90 dolláros árat nem az én pénztárcámhoz mérték. Így hát csak fotóztunk és
visszamentünk a szállásra.
Reggel a csapat másik fele is megérkezett, kipakoltuk a
truckból a cuccainkat és elbúcsúztunk Trymoretól és Rangától. Mi azt
terveztünk, hogy keresünk valakit, aki elvisz minket az Ördögök Medencéjéhez
(Devil’s Pool). Lett is egy nagyon laza fickó. Elvitt minket a vízeséshez és a
megkérdezte, hogy tud-e valaki vezetni. Big Daddy bólogatott. A tag a kezébe
nyomta a kulcsot és közölte, hogy ő most lelép, mert randija van. A kocsit
használjuk bátran, itt van pénz, ezt tankoljuk bele és este érte jön a
szállásunkra. Nagyot néztünk és jót röhögtünk. Végül megtalált minket az egyik
biztonsági őr és fejenként 20 dollárért elvitt volna minket. Mivel heten
voltunk kicsit sokalltuk az összeget. Bemondtuk neki a felét. Ő ingatta a
fejét. Otthagytuk és mentünk magunktól a medence felé. Persze az ösvényről nem
léphetsz le és pillanatok alatt kiszúrtak minket. Jött is rohamtempóban a
fegyveres őr. Aztán a tarifa már 25 dollár lett volna és ment a cigánykodás,
utána már 30-at akart és így tovább. Ezt a fajta lehúzást eszünk ágában sem
volt támogatni. Beültünk a kocsiba és Big Daddy kente neki rendesen. A kézműves
piacnál tettünk egy fékpróbát és megtudtuk, hogy 1 zsiráf, 7 kacsa, ami pedig 3 banán. Hát így van ez Zambiában.
Big Daddyvel már nagyon vártuk a másnapi raftingot a
Zambézin. És felvirradt a reggel. Jöttek értünk, megtartották az eligazítást és
irány a víz.
A csoportból csak mi ketten mentünk és a hajónkba kaptunk
még 3 csajszit. Az egyik ausztrál, a másik amcsi, a harmadik pedig angol. 5
ember, 4 ország, 3 kontinens. A vízesés mellett szálltunk be a hajókba és
gyakoroltuk az evezést. Majd indulás és sodródtunk lefelé a hömpölygő folyón.
Ekkor Voster a vezetőnk mindenkit felszólított, hogy ugorjunk ki a csónakból. A
víz hőfoka nagyon kellemes és mellény fenn tart mindenféle körülmények között.
Az első egy-két zúgót sikeresen teljesítettük, de aztán jött a Stairway to
heaven, na itt akkorát borultunk, mint a ház.
Ami önmagában nem gáz, csak hogy
én bal elől ültem és végig kapaszkodtam a hajó kötelébe. Nem kellett volna.
Beestem
alá és magával vonszolt hosszú-hosszú ideig.
A hajó alatt volt légüres tér,
csak hát egy négyes-ötöserősségű zúgón lefelé haladva jön szembe a víz.
Próbáltam levegőt venni, de abban a pillanatban már nyeltem is a vizet. Nem
maradt más hátra, mint hogy lebukjam és kiússzak a hajó alól, ami mellényben
nem egyszerű. Végül valahogy sikerült. Feljöttem a felszínre, levegőt akartam
venni és újra nyeltem a Zambézi vizét. Emlékeim szerint, még egyszer bekerültem
a hajó alá, de aztán elfogyott a zúgó és könnyebben kijöttem. Közben persze a
hajók mögött járőröző kajakosok már kerestek. Besegítettek a hajóba és
száguldoztunk tovább. Ebéd előtt sikerült még egyszer beborulnunk, de akkor már
jól estem.
Hát igen nehéz így megtartani a hajót, hogy csak öten ülünk benne.
Voster valahogy mindig megúszta a borulásokat, iszonyatosan profin navigált és
mire mi a felszínen voltunk, ő már a hajóból vigyorgott. A tizedik zúgó után
megálltunk ebédszünetre. Kaptunk szendvicseket és szörpöt, na meg két hollandot
a hajónkba. Velük már nehezebbek voltunk és nagyon jól is eveztek. A következő
15 zúgóból már csak egyszer szálltunk el. Voster kéjes mosollyal közölte, hogy
most jön a Három Nővér, a nehézségük 3, 4, 4 aztán az anyjuk ami ötös okozat.
Viszont profi csapatunk borulás nélkül megúszta.
A másik csapat már nem volt
ilyen sikeres, ők az egyik nővérnél beestek a vízbe és nem volt idejük
visszaszállni. A hajójuk fejjel lefelé volt és csak arra tudtak ráhasalni, de
derekasan végigjöttek. A folyó hamarosan kicsit csendesebb lett, párszor kiugrottunk
a hajóból a hármas zúgókat úszva teljesítettük. Többször láttunk a parton
krokodilokat is, de ők nem annyira őrültek, hogy ilyen sodrás mellett
beússzanak. Na meg hát, mint tudjuk vegetáriánusok, csak halat esznek. Eljött
az idő Voster integetett, hogy jöjjünk vissza. Beszálltunk és közölte, hogy
most jön az ő kedvence a Mosógép, vagy ahogy ő hívja, Popcorn. Kajánul röhögött
és közölte, hogy úgy fogunk pattogni, mint a kukoricák a mikróban. És mennyire
igaza volt.
A csoport fele kipattogott, Big Daddy és a holland papa bent
maradt. A húszas után már csak lightosabb szakaszok jöttek, de ezt is nagyon
élveztük.
A végén kiszálltunk a hajókból és felvonóval vittek fel a
dombtetejére. A folyóparti lodgeban kaptunk még főtt kaját és levetítették a
borulásainkról készült filmet. A túra 150 dollárba került, de bőven megérte az
árát. A filmet és a képeket még plusz 90-ért adták, de hála Big Daddynek nekem
is megvan és így most, ti is láthatjátok.
Csak erős idegzetűeknek!!!
Viszont még nem volt kész.
Megbeszéltük, hogy a céges sofőr hazavisz minket, felkapjuk a cuccunkat a
portán és visszahoz. Ja igen, mert azt nem írtam még, hogy a hosszabbítós
csapat már Zimbabwéban van. Így is lett visszahoztak, de még mindig kellett
várnunk a filmre. Közben besötétedett, de persze akadt ember, aki elvitt az öt
kilométerre lévő határhoz. Minden flottul ment és 8 felé átértünk a
kempingünkbe, ahol a medence partján borozgattunk késő estig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése