Fokföldi csatangolások

Pretoriába érve a buszállomáson közölték, hogy vagy most indulok Fokvárosba vagy holnap délelőtt. Nem volt kérdés. Megvettem a jegyet, visszarohantam a buszhoz és sajna köszönés nélkül váltam le a csapatról. A több mint 1400 kilométeres távot a busz 21 óra alatt tette meg.

Szinte végig sivatagban utaztunk eltekintve az utolsó két órától. Ahol végre szőlőtőkék is feltűntek, majd beértünk a 4 milliós lakosú Fokvárosba.

A buszállomás és a pályaudvar nagyon jó helyen van a Long Street 

és a legtöbb szállás gyalogosan is elérhető. Sajnos a pénzváltók itt sem jobbak, mint máshol az országban, ezért inkább nem váltottam. A Long Streeten találtam egy szimpatikus hostelt ahol a recepciós srác megnézte nekem a táblahegyre menő felvonó árát.

-          Mázlid van, pénteken 18:00-tól fél áron van.

Körbenéztem a belvárosban és mivel szorított az idő taxiba ültem. 

A tag adott rengeteg hasznos infót a városról és kitett a parkolóban. Rengeteg ember készült fel a csúcsra, beálltam a sorba, de persze mindannyian feljutottunk. Fokváros se kutya, de fentről a Táblahegy csúcsáról, meg aztán pláne nagyon király a látkép. Csodaszép tiszta időben értem fel az ezer métert meghaladó csúcsra és nem győztem fotózni. 

Hihetetlen amint a felhők zúdulnak lefelé a csúcsról, tisztára mintha vízesés lenne. 

A háttérben meg a napkorong készül elmerülni a tengerbe. 

Kihasználtam a természet eme szépségeit, magam mögött hagytam az ajándékboltokat és a kocsmákat, majd próbáltam eggyé válni a tájjal. Kiültem az egyik kőre és hosszasan csodáltam az előttem hömpölygő felhőpamacsokat.

Erős kezdés! Vajon tudja-e, ezt tartani a többi látnivaló? És Tudta.

Visszafelé két németlánnyal osztoztunk a taxi költségen és esti ragyogásában is láthattam a Long Streetet. Ebben az utcában jóformán csak éttermek és mulatók vannak, mint Londonban a Sohoban és ide járnak mulatni esténként a városi aranyifjak. Én ezt most kihagytam és hullafáradtan dőltem be az ágyamba. Reggeli után lenéztem a tengerpartra és onnan csodáltam a Táblahegyet. Végigsétáltam a Waterfront nevű kikötői negyedben, ahol főként kávézók, 

éttermek és üzletek vannak. 

A panoráma mesés. 

Mára sok szépséget terveztem és bízom benne, hogy mindenre lesz időm. A Waterfront nyújtotta luxus után kiálltam az út szélére stoppolni és perceken belül felvett egy mozambiki srác. Jókat dumálgattunk, mint kiderült Cliftonban pincér és épp dolgozni megy. Ez az ország egyik legdrágább része és itt nyoma sincs a feketéknek. 

Mindenki fut vagy fitneszezik és az éttermek ár képzéseit se a magamfajta utazó pénztárcájához szabták. Cliftonba én is el tudnék tengődni. Fejünk felett a 12 apostol nevű sziklacsoport előttünk pedig a tenger. Nagyon ott van, csak egy szépséghibája van, hogy ha bokáig mész a tengerbe, akkor inkább visszafordulsz. Max. 18fok, de ez már nagyon a csúcs. Élveztem a látványt és újból kitettem a kezemet, öt percen belül franciákkal utaztam a Hout Bay-be. Ez se kutya.

Sajnos a Chapmans csúcsra nem tudtam felmenni, mert a közelmúltban akkora esőzések voltak, hogy rengeteg követ mostak le az útra. Sebaj, ha az M63-as felé veszem az irányt, akkor pont útba esik a Kirstenboschi Botanikus Kert, amiről mindenki ódákat zeng. 

Szakmai szemmel nézve is etalon a hely. Épp hétvégén jártam itt és rengeteg család piknikezett a fák alatt a tóparton. A terület óriási, de minden méterét megéri bejárni. 

Csodálatos virágágyások, 

kámforfa liget 

és a háttérben vagy a tengert vagy pedig az üde zöld hegyeket láthatod. Rengeteg fynbo virágzott,

ami csak a tűzföldön honos bozótfajta és nagyon látványos,

aztán persze afrikai mahagóniból is volt több kapitális példány.

Nem is untatlak benneteket tovább, ezt látni kell. Sok itt a szépség, de a Fokföld is rám vár. Elsőként a Boulders beachet céloztam meg, ahol állítólag több mint 3000 pingvin él. A kiírást követve furcsa táblát fedeztem fel.

Bár errefelé ez nem túl meglepő, ugyanis Fokvárosban él a legtöbb afrikai meleg. A pingvinekhez szedtek némi belépőt, de előtte végigmentem a felső ösvényen és rájöttem, hogy tök felesleges kifizetnem, mert innen is nagyon jól látni a sziklán napozó mókás madarakat. 

Nyilván megsimogatni nem lehet őket, de 10-15 méteres távolságból lehet nézni, amint úszkálnak, totyognak 

vagy épp tollászkodnak.

Pingvinek pipa.

Most már jöhet a Jóreménység foka. Természetesen ide is stoppal jutottam el. 

Az itteni 3000 Ft körüli belépőt már nem lehet megúszni, maximum, ha az ember gyalog jön és hatalmasat kerül, hogy ne vegyék észre. A barátságos holland pár a Cape Pointnál tett ki. Ez a Fokváros alatti földnyelv legdélebbi pontja, de persze nem Afrikáé. 

Otthon sokan abban a hitben élünk, hogy Afrika legdélebbi pontja a Jóreménység foka, holott nem. A Tű-fok vagy más néven Cape Agulhas, innen még jó 150 km.

Felmentem a világítótoronyhoz és élveztem a kilátást és a viharos erejű szél zúgását. Visszafelé felfedeztem egy ösvényt, ami átmegy a Jóreménység fokához. 

30-40 perces sétával jutottam oda. 

Töménytelen madár repkedett a tenger felett és az állandó viharos erejű szél magasra korbácsolta a hullámokat.

https://vimeo.com/83577941

Természetesen kis kedvenceimmel a világ legvidámabb állataival, a Fokföldi szirtiborzokkal itt is összefutottam. Sőt az egyikre majdnem rá is léptem. 

Ők azok az állatok, akik állandóan vigyorognak.

Visszafelé fiatal angol pár vitt ki az elágazáshoz, ahonnan ismét a korábban megismert hollandokkal utaztam tovább. Ők a szállásom közelében tettek ki. Időközben Krisztivel és Gergővel (itt élő barátaimmal) lefixáltam az esti randinkat. Beültem a kedvenc indiai éttermembe és mire végeztem a thalival, ők is épp megérkeztek. Sokat meséltek az itteni életükről és felajánlották, hogy aludjak náluk. Na jó, meghívattam magam. Ennek örömére átültünk a szemközti mexikói étterembe és sorra kóstolgattuk a tequilákat. Időközben befutott Peti is, aki szintén itt él, de már nem sokáig, ugyanis thai feleségével besokalltak és költöznek vissza Thaiföldre. Tök megértem őket. Itt minden drágább, mint nálunk, viszont nem keresnek sokkal többet. Ráadásul mindig fúj a szél és az év felében, fűtés nélküli lakásban fagyoskodni a 14-16 fokban, ahol süvit be a hideg nem túl jó móka. Krisztiék jól elvannak, ők kolbászt és szalonnát készítenek, amit biopiacokon terítenek. Meg van az ütemtervük, hogy melyik nap, hol van jó piac és ott kínálják a csabai recepten alapuló finom kolbászaikat. Balu a kisfiúk is jól érzi magát a suliban és folyékonyan beszél angolul, afrikaansul és talán még zulu nyelven is. Az esti beszélgetésbe nagyon belemelegedtünk és kiittuk a kocsma tequila készletét. A pincér srác hajbókolva jött elnézést kérni és kitett elénk valami másféle felest és egy kör sört, mondván a cég ajándéka. Na otthon ilyennel még soha nem találkoztam. Kezdett későre járni és Krisztiék a város másik végiben laknak, ezért jobbnak láttuk áttenni a székhelyünket egy a lakhelyükhöz közelebbi és olcsóbb kocsmába. Itt még bedobtam egy zseniális tengeri herkentyűs pizzát, aztán éjfél felé nyugovóra tértünk. Reggel Gergő kivitt a vonathoz, amivel be kellett mennem a belvárosba, viszont onnan csak több mint 2 óra múlva ment, a Dél-Afrikai borvidék fővárosába a következő. Addig váltottam pénzt és elintéztem a repjegyemet Joburgba. Sajnos már csak a vonaton vettem észre, hogy az este elkoborolt a kapucnis pulcsim. Tökjó, kabát sincs nálam csak esővédő poncsó, de valahogy csak kibírom. Egy óra zötykölődés után érkeztem Stellenboschba. 

Mindenfelé magas hegyek, amik lankáin szőlőtőkék milliói várják az éltető napsugarakat. Mi pedig, az ebből kinyert csodálatos italokat. Kicsit rohamtempóban jártam körbe a várost, de az idő szorít és nem kalkuláltam ezzel a fél nap buktával. Inkább jöttem volna stoppal.

A város szélén, pillanatok alatt, idős fehér pár vett fel hatalmas terepjáróval.

- Pont úgy nézel ki, mint egy turista! – közölte velem a hölgy.

Mint kiderült, nem volt hülyeség a nyakamban hagyni a fényképezőgépet és a kezemben tartani a térképet. A helyi emberek állítólag nem szeretik a stopposokat, de így szerintük tuti felvesznek. Az autópályán tettek ki és túl sokat itt sem szobroztam. Egyébként a fekák is stoppolnak, de ők pénzt tartanak a kezükben és általában a kamionosok veszik fel őket. Engem autómentős fickó vett fel és amikor látta, hogy a kocsiból fotózom a tovatűnő tájakat megállt a hegytetőn az egyik kilátóteraszon. 

A domboldalon rengeteg fynbo virágzott sárgán és mögöttük pedig sorra látszottak a szőlőtőkék. Visszaültem a járgányba és fél óra múlva a bálnáiról híres Hermanusban fékeztünk le. Mielőtt becsekkoltam volna a hostelbe, körülnéztem az óceánparton, hátha van még bálnales. 

Sajnos a legutolsó délután kettőkor volt, de reggel nyolcra van helyem. Viszont a parti sétány gyaloglásra és fotózásra csábít mindenkit, aztán ha meguntad beülhetsz a rengeteg előkelő étterem valamelyikébe. 

Szerény költségvetésem miatt, inkább az egyik gyorsétteremben hekkeztem, potom pénzért.

Másnap reggel elsétáltam a kikötőbe és becsekkoltam a bálnanéző hajóra. Persze ezt is húzós árban (60 dollár) mérik és most november végén már nincs túl sok bálna errefelé, de azért láttunk. A mama a kicsinyével többször felbukkant a hajónk mellett.

https://vimeo.com/83580631

Leginkább csak a hátukat láttuk, de többször felbukkant az uszonyuk is. 

Nagyon jó volt nézni őket, hogy mennyire békésen úszkáltak egymás mellett és abszolút nem zavartuk őket. Bő órát töltöttünk velük és visszafordultunk. A kikötőben próbálkoztam stoppolni, de senki nem vett fel. Végül csak kijutottam a városból és nyögvenyelősen haladtam. A Tű-fokot sajnos nem értem el és az éjszakát kénytelen voltam a szabadban tölteni az útszéli learatott búzatáblán. Mivel a szél most is erősen fújt, ezért több bálát kellett elgurigatnom, hogy szélcsendben tudjak aludni. 

Polifoam és sátor hiányában a poncsómat terítettem le a földre és erre tettem rá a hálózsákom. Eleinte még melegem is volt, de aztán éjszakára nagyon lehűlt az idő és belebújtam a poncsóba is. A kelő nappal én is kipattantam a zsákból és kiálltam az útra. Több stoppból jutottam el a Tű-fokhoz, ahol éppen esőre állt. 

Elkészítettem a kötelező fotókat a két óceán találkozási pontjánál és menekültem az égi áldás elől. 

Következő tervem a Garden Route-on végig stoppolni, de sajnos nem jutottam ki a főútra. A forgalom nagyon gyér volt és senki nem vett fel. Bredasdorpban rekedtem és másnap úgy határoztam, hogy inkább visszafordulok Fokvárosba, mert már csak két napom maradt. 2 stoppal kora délután vissza is értem. A második sofőrrel jókat beszélgettem. Ő környezetvédelmi szakon végzett és nagyon szereti a munkáját. A közeli nemzeti parkban lakik, fogadja a turistákat és kajakozástól kezdve a bringatúrákon át mindent megszervez nekik. A srác beszéde közben feltűnt a csuklóján lévő karkötő, amire a 46664-es számot vésték. Ez vajon mi lehet csak nem sátánista? Aztán hamarosan kiderült. Nelson Mandela a mai napig is nagy népszerűségnek örvend itt és a követői viselik ezt a számot. Egykoron ez volt Mandela rabszáma. 2003 novemberében tartott segélykoncertet is ezzel a számmal fémjelezték.

„46664 volt az azonosítószámom 18 éven át, amikor fogolyként éltem a Robben-szigeten. Csak mint számot ismertek, nevem nem volt. Ma ugyanebben a helyzetben van több millió HIV-fertőzött ember: csak számok!” Hangzott el Mandelától az örök érvényű gondolat.

Az ő idejében fekete és fehér egyenértékű volt, de a mostani fekete kormány az övéit részesíti előnyben. Annyira azért nem rossz a helyzet, mint Zimbabwében, de munkakeresőként, hiába te vagy a legalkalmasabb a poszt betöltésére, tuti nem te kapod, hanem valamelyik feka tesó.

A fekák kaptak ingyen gettós szállást, áramot, iskoláztatást és egészségügyi ellátást, a fehérek pedig semmit. Nyilván őket se kell féltetni és keményen szítják a rasszizmust.

Kora délután értem vissza Fokvárosba, Peti és a felesége az egyik belvárosi plázában árul thai kaját és meghívott, hogy kóstoljam meg. Nagyon finom gombás gyömbéres halacskát és tésztát ettem, aztán jóllakottan kitaláltuk, hogy felmegyünk a Lions Head csúcsára. Az Oroszlánfej feléig kocsival is fel lehet menni

és a parkolótól bő órás gyalogtúra vezet a csúcsra. Az ösvény minden métere nagyon látványos és emlékezetes, 

csattogott is a rendesen a fényképezőgép. 

Késő délután értünk a csúcsra, de a fények nekünk kedveztek. 

Elkészültek a kötelező csúcsfotók,

megettünk egy tábla csokit, aztán tűztünk lefelé, hogy még világosban leérjünk. Az estét megint Krisztiékkel töltöttem és benéztem a kolbászgyárba is. Családi házat bérelnek, aminek a garázsában készítik hétfőnként a kolbit és a Gergő készítette füstölővel megfüstölik, várnak pár napot, lefóliázzák és mehet a piacra. 

Este folytattuk a múltkori ünneplést és reggel kicsit kótyagosan ébredtem. Kriszti elvitte Balut a suliba, nekik most van az utolsó hét, aztán jön a 6 hetes nyári szünet. Addig mi lenéztünk a partra vettünk némi ebédnek valót. Este még kinéztünk a Táblahegy lábához és kivittek a reptérre. 

Természetesen a helyi fapados is késett, de nagyon nem zavart, mivel a gépem csak másnap délután indul haza. A reptéren megittunk még egy kiszálló sört és türelmesen vártam a gép indulását. Hajnali három felé begyújtották a motorokat és indultunk, fent olyan viharba kerülünk, hogy a gépen többen is kiadták a taccsot és cikáztunk jobbra-balra. Közben kint dörgött és villámlott. Másfél óra múlva gyomor fájósan szálltam le a gépről. Kerestem egy csendes zugot és reggelig szundikáltam.

Akkor még nem is sejtettem milyen kalandok várnak még rám. Tizenegyig nyugodtan kávézgattam és bóklásztam a reptéren. Aztán beálltam a check inhez és jött a hideg vizes zuhany. Elsőként a hölgy nem tudott belépni a rendszerbe mert elfelejtette a kódját. Aztán mégis, viszont nem találta a Dohából Pestre szóló helyemet a gépen. Kiállított a sorból és rábökött a szemközti irodára. Beálltam a sor végére és idegesen rágtam a körmöm. A percek óráknak tűntek, de csak nem haladtunk a pult felé. Megláttam egy Qatar Airways egyenruhás hölgyet. Megszólítottam és előadtam neki a nyomorom. Megkért, hogy kövessem. Beállt az egyik üres check in pultba és bekapcsolta a gépet. Újabb várakozás. Öt perc múlva rám mosolygott és közölte, hogy minden rendben lesz.

Tuti Kuala Lumpurban törölték a Doha-Budapest jegyemet, amikor lekéstem a gépet. Most már mindegy, lényeg hogy rajta leszek a gépen. Megkaptam a beszállókártyámat és boldog mosollyal mentem a bevándorlásiak felé. Ott jött az újabb pofon. A tag hosszasan nézegette az útlevelem és zord arcot vágott.

-          Ön túllépte a rendelkezésére álló 30 napot?

-          Tessék? 1 hete jöttem vissza Dél-Afrikába, Zimbabwéből.

-          Az lehet, de mi az első belépéstől számoljuk a 30 napot.

-          Micsoda? Ilyet se hallottam még soha.

-          Megkérném, jöjjön velem az irodába.

Mi jöhet még.

A tag közölte, hogy 100 dollárnak megfelelő randot kell fizetnem. Nem volt jókedvem, de ennyi pénz még épp volt nálam. Megírta a papírt és közölte, hogy nem most kell fizetnem, hanem vagy otthon a követségen, vagy ha újra belépek Dél-Afrikába, akkor itt. Megkaptam a végzést és mehettem utamra.

Hát igen, sok érdekességet láttam ezen a földrészen, de továbbra is Délkelet-Ázsia az én hazám.