Szóval ott hagytam abba, hogy a túra 2. napja. Szuper reggeli: jam, rántotta, keksz, zöldségek, tea és minden, ami kell a gyaloglás előtt. Jó pár érdekes falun átballagtunk, és amikor leültünk a suli mellett pihenni, megállt az élet, mindenki körénk sereglett, mereven figyeltek, mosolyogtak, köszöngettek és próbáltak kommunikálni.
Több helyen is hasonló dolgok történtek, néhányan abbahagyták a munkáját, és jöttek haverkodni. Szóval ez nem a thaiföldi Chiang Mai túra, ahol a törzsi arcok minden percben el akarnak adni neked valamit. Senki nem tarhált pénzt, páran kérdezték a tollat, de az nem volt nálam. Ebéd Kamaszuka nagynénjénél, ahol a disznók karámja is cölöpökön áll, hogy monszun idején ne vigye el őket a víz. Nagyon kedvesek és olyan kiszolgálást kaptam, mint egy földesúr. Ebéd után elszopogattunk egy palack gyümölcsbort is. Kalawba 4 felé értünk, de a buszom csak 8-kor megy. Adtam némi borravalót a vezetőknek, és ők meghívtak cserébe egy italra. Nem volt kedvem 4 órát várni a buszra, ezért inkább stoppoltam. Egy perc múlva felvett egy zil forma, teherautó, benne 3 tag. Nagy arcok, és állandóan vigyorogtak. Ülése csak a sofőrnek volt, mi fapriccsen osztoztunk. Sötétedéskor megálltunk vacsizni és kipihenni a rengeteg kátyút. Ja, táj mindenfelé hegyek, védőkorlát sehol, és sok a teherautó az összesen egysávos úton. Az út állapotáról csak annyit, hogy Bill Gates összes vagyona kevés lenne ahhoz, hogy rendbe hozza. A vacsorát ők állták, hallani sem akartak róla, hogy fizessem a sajátom. Az egyik srácon nagyon rajta volt a kangörcs, és két falu között megálltunk egy háznál, bent gyertyafény pislákolt. Amikor beléptünk meggyújtottak még egyet. Errefelé ilyen a helyi bordély. A srác kiválasztott egy pulóveres, szoknyás hölgyet a három közül, és elvonultak.
Mi addig megkávéztunk, épp csak megittuk, mire ő már vissza is jött. És mentünk tovább. 11 felé értünk a jármű végállomására, letettük a vasat, a sofőr kihozta a házából a motort, és elvitt oda, ahol a busz megáll. Jött néhány helyi tag, behívtak a helyi teázóba, közben a szemem már majd leragadt. Az egyik meghívott egy teára, de valamiért nem volt szimpi. Jött a busz, hely semmi, viszont zsák annál több. Felszálltam, de az egyik fickó, akit akkor láttam először, elvárta volna, hogy őt is fizessem be. Közben befutott az igazi busz, átszálltam, és aki meghívott teára, már jött intézkedni, hogy neki adjam a pénzt, de kicsit sokalltam, nem véletlenül. Mint kiderült, a dupláját szerette volna a jegy árának, de a helyiek mutatták a valós árat, meg hát nekem is volt némi sejtésem. A tag végül csalódottan szállt le. Itt sok ember ebből él, hogy vedd meg nála a jegyet, ő ráteszi a kis hasznát, és cserébe szerez neked széket, ami nem mindig egyszerű. Hajnalban megérkeztem Mandalayba, ahol 3 napig elvoltam.
A szállásom kívülről és a recepciót nézve nívós hotel, de a szoba ablak nélküli kis cella, viszont az ágy kényelmes volt. Napközben esegetett az eső, de azért a múzeumot, királyi palotát és templomokat még tudtam nézni. Mandalay híres királyi város, és a környéken rengeteg a palota és több ősi pagodával is büszkélkedhet. Késő délután, épp a város feletti hegyre készültem felmenni, amikor egy idős hölgy szólított meg. Szóba elegyedtünk, angol tanít, apja amerikai-angol származású, és beültünk teázni. Beszélgettünk a kolostorokról, és mint kiderült, nem is alhattam volna Bagoban sem kolostorban. Mivel a kormány mindenkit ellenőriz. Itt is bejárnak a kolostorokba, és végig néznek mindent. Nem-e rejtegetnek valakit a boncok. Találkoztam egy angol lánnyal, ő az egyik kolostorban tanít, de nem lakhat ott a rendszeres ellenőrzés miatt. Az idős hölgy elmesélte, hogy a külföldön élő bátyja, ha meglátogatja, külön engedélyt kell kérni az illetékes szervtől. Mivel mindenhol rengeteg a spicli és a besúgó. Szúrópróbaszerűen járnak körbe. 2 éve van ez így, mióta meghalt az előző államfő. Most mindenhol a katonaság az úr. Sokat beszélgettünk, megmutatta milyen nyomorúságos helyen lakik. Monszunkor az egész lakást (sufni) elönti a víz, sokszor ernyőt kell tartania a feje felett. A volt háziúr még a kút vizét sem engedte használni neki és a másik 4 családnak, aki ott laknak az udvarban. De a góré meghalt, és a fia mindenkinek engedi a víz használatát. Hosszasan beszélgettünk, majd körbe vitt a környéken. Épp a telihold tiszteletére volt valamilyen party. Körhinta, éneklés, meg evés-ivás. Beültünk mi is kajálni egy helyre. Mondta, hogyha vezetőre van szükség, ő mindent megmutat, pénzt sem kér, csak a kajáját álljam. Meghívtam vacsorára, elkísért a buszhoz, és adtam neki némi pénzt. Vezetőre nem volt szükségem, mivel bringával akartam bejárni a környéket, ő meg annyit nem tud tekerni. Tegnap előtt reggel útrakész voltam a környékbeli királyvárosok felkeresésére, de a bringát naplementekor le kellett volna adni ezért inkább hagytam. Egy furgonból kialakított fémtetős járgánnyal mentem Sagaingba, ami arról híres, hogy talán több templom van, mint lakóház.
A piacon tett ki a busz, innen bringás riksa. A kereke hihetetlen, én is vágtam már gumit taccsra, de itt több helyen le volt válva a külső és teljesen be lehetett látni alá. A srác felkísért a hegy tetejére, ahonnan pazar kilátást kaptam. A falu fentről erdőnek látszik, mert a legtöbb ház alacsonyabb, mint a környező fák, és mindenhol aranyló sztupák csúcsa ragyogott a hegyes-völgyes tájban. Innen átvitettem magam egy elöl motor, hátul furgonnal Mingunba.
A srác lezsírozta nekem a belépőt, 3 dollár helyett csak a felét kellett kifizetnem.
Mingunban, ebben a párházas porfészekben található a világ második legnagyobb bronz harangja, cirka 60 tonna, ennél csak Moszkvában találsz nagyobbat. Általában ide mindenki hajóval jön, bár közúton sokkal érdekesebb, keresztül hajtani pár kis falun, útközben cserélődtek mellettem az emberek is. Innen a falusiak bárkájával mentem vissza Mandalayba. Itt folyik az Irrawady folyó, ami legalább kétszer olyan széles, mint a Duna Pestnél. A kis bárkában csak ülve lehetett elférni, bár én így is majdnem a plafont értem. Nagyon mókás volt a hajó beüzemelése. A gépész srác kivett pár deszkát a padlóból, és előkerült a motor, majd kurblit vett a kezébe, és betekerte. Aztán máris szeltük a kilométereket. Tegnap is eredményes napot zártam. Reggeli a szálloda tetején (benne van a szoba árában -3USD-) innen busszal Inwe ősi városába. Busz után riksával a folyóig, át komppal, majd lovas kocsi. Itt mindenki így közlekedik, nincs kocsi, csak bicaj és a lovak. Felültem a mester mellé a bakra, és vadnyugati hangulatban szeltük a mérföldeket. Itt szintén rengeteg a pagoda és királyi épület. Az első pagodánál idős bácsi árult festményeket, mögötte gyerekek játszottak, néhány ruhát is kiteregettek az épületre, és a gyümölcsöt is a pagoda alapján szárítják. A következő épület 150 éves tikfából épült kolostor. Egyszerűen zseniális. Itt rengeteg a gyerkőc valaki fára, mások az épületre másznak. Kicsit odébb pedig termésekkel dobálja egymást egy másik csapat. Királyi őrtoronyban is jártunk, majd vissza a csónakhoz. Itt ismerkedtem meg 3 olasszal, az egyik fickó jól beszél magyarul, mert jó 15 éve Debrecenben tanult egy szemesztert, és volt neki 3 évig egy jánosházi barátnője. Igazi olaszok, a megfelelő temperamentummal. Megbeszéltük, hogy este közösen vacsizunk. Innen irány Amarapura, a világ leghosszabb tikfahídja, cirka 1200 méter hosszú. Itt a naplemente a lényeg, bár nem volt annyira vörös, mint a képeken szokott lenni, de azért így is ütött. Itt ismét találkoztam talján barátaimmal, de mivel ők taxival voltak, ezért korábban indultak vissza. Én megvártam a sötétedést, aztán séta ki a buszmegállóhoz (pick up) a főútra. Rajtam kívül még 4 turista várta járgányt. Meg is jött. Nem kicsit volt teli. Felpattantam a tetőre, minimum 25-en ücsörögtünk ott szorongva, belül színültig, és a hátsó kilépőn is hatan álltak, de ez még nem volt elég, a sofőrnek, és még vettünk fel embereket, ők már oldalt csimpaszkodtak a tető és a kerék között. Este vacsora, az olaszok bolognaiak, de mint kiderült Bolognában nem esznek bolognait. Mivel szerintük nem helyes a ragut a tésztára tenni és összekeverni.
Kellemesen elsöröztük az időt, és mire feleszméltem, már be is zárt az internetező hely.
Imádják kis hazánkat, és Sfenonnak, vagy ahogy ő mondja István, a Dembinszky utcában van lakása. Ma reggel elhagytam Mandalayt, és feljöttem a hegyekbe, most Pyun U Lwyn nevű helyen vagyok. 100 éves gyarmati brit házak, és mindenki lovas szekerekkel baktat az utcán. Külsőre teljesen olyanok, mint a westernfilmekben a postakocsik. A környék híres az epréről, a kávé- és teaültetvényeiről. Motoros taxival elvágtáztam a közeli vízeséshez. Nagyon látványos, tiszta jurassic park. Lehet benne pancsolni, és a tetejére is fel lehet mászni, ahonnan látszik az alázuhanó víztömeg, és megfordulva a fejem felett van még egy vízesés. Ide 2 fiatal helyi leányzó kísért le, akik abból élnek, hogy lekísérik az embert, és kólát meg dobozos üdítőket adnak el 20-30 Ft-tal drágábban. Teljesen jól beszélték az angolt. Lenn két japán turistán kívül senki nem láttam. Vettem a lányoktól üdítőt, és ők felfelé megmutatták a másik vízesést. Amikor megálltunk pihenni, a kalapjukkal legyeztek, hogy ne legyen melegem. Gondoltam, hogy majd fent kérnek pénzt, de amikor felértünk, már búcsúztak volna el. De mivel látván, milyen szegények, adtam nekik némi pénzt, aminek nagyon örültek. Motorral vissza botanikus kert, ahol éppen koncertek mentek. Belepő 4 dollár, ezt nyilván nem fizettem be. Átvágtam az erdőn, és kerítés állta utam. Bambuszlapokból tákolták össze, amin pedig igen nehéz úgy átmászni, hogy ne törjön össze alattam, meg hát nem is beszélve az 50 méterenként ácsorgó figyelőkről. Az egyik kiszúrt, és magyarázott. Én megálltam a kerítés másik oldalán, és hallgattam a zenét. Egy hölgyemény Bon Jovi, Shakira és egyéb ismert számokat énekelt burmai nyelven, mellesleg elég jól, és a zenekara is profin kísérte. Közben jött egy rendész, de nem zavart el, pár percet beszélgettem vele, aztán látta, hogy semmi rosszra nem készülök, ezért elment. Kicsit később bentről az egyik rendész vízzel kínált. Visszatértem a városba. 50 Ft-ból megkajáltam a piacon: ízletes zöldségleves, rengeteg rizstésztával, utána két lángos lencsefőzelékkel. Majd az egyik kézművesbolt dolgozójával beszélgettem hosszasan a törzsi tárgyakról. Nem volt mérges, amiért nem vettem semmit, sőt útközben utolért a bicajával, és megálltunk beszélgetni. Mint kiderült 12 éve próbál a nejével gyerkőcöt összehozni, de még nem jött össze nekik.
Szóval ilyenek errefele az emberek, szerencsére őket még nem rontottuk el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése