Mingalaba avagy üdv Burmából

Yangoon

Mingalaba! (burmai köszönés)

Hihetetlen az ország, most épp egy hekkelt rendszeren keresztül tudtam megnyitni az email címem, és külön ki kellett jelölni és bemásolni tieteket. Tegnap előtt este szétváltunk az újdonsült magyar cimbiktől. Közös sörözés a busz indulása előtt, majd lenyírattam a hajam. Tegnap reggel 8-ra értem ide. Burmában nincs ATM, se Western Union, tehát kicsit meg voltam lőve.

Ugyanis a pénzem nem elég, de ezt majd később ecsetelem. Érkezés a reptérre, kis séta után a főútra értem, és megtudakoltam, honnan indul busz a belvárosba. Egy kedves leányzó megmutatta, ő is felszállt, kifizette a jegyem majd félúton leszállt. A szálláshely 100 éves, angol gyarmati stílusú épület, kb. ennyi idős lépcsőkkel, amin kapásból le is zakóztam. Az órám ismét lejött, és újabb csapszeg csere. Elsőként bevetettem magam a szemközti pagodába, kijövetkor kisebb adományt kértek, nem találtam aprót, hosszasan keresgéltem, és körülöttem mindenki nevetett. Megjavítattam az órám, majd vissza, és dobtam nekik kb. 16 Ft-ot (ez itt 2 buszjegy ára). Az óváros hihetetlen, tiszta időutazás, száz éves épületek, és hasonló korú autók. A reptérről bejövő buszon a lépcső is fából volt. Mindenhol csak kedves emberek. (EBBŐL IS KÖNYV LESZ SZERINTEM). Nagy a szegénység, de vidámak, és nem koldulnak. A pagoda mellett van a mecset, szemben egy templom, mögötte egy zsinagóga, és teljes a béke.

Pénzkérdés?

Hát igen, nem volt egyszerű. Megtudtam, hogy van egy 5 csillagos szálloda, ahol elkérik a kártyám, lehúzzak, és másnap odaadják a kívánt összeget dollárban, cserébe ezért felszámolnak 7.3 százalékot, ami kb. annyi, mintha otthonról küldött volna valaki. Ez az első alkalom, hogy bankkártyával utazom, és be is buktam. De ez sem tudta elvenni a jókedvemet, mert annyi pozitív élmény ért. Ma este már megkaptam a kívánt összeget. Intéztem a repjegy foglalást is, és szerintem holnap megveszem. Találtam egy helyet, ahol lehet kártyával fizetni (6 százalék kezelési költség). Jártam a 20. emeleten egy étteremben, körpanoráma egész Yangonra. Lent szóba elegyedtem egy német sráccal, ő ugyanebben a cipőben járt, és nem talált ő sem más megoldást, pedig még az egyik bankvezérrel is beszélt. Elmentem megnézni (még mindig tegnap) egy óriási fekvő Buddhát, ami nagyobb, mint a Bangkoki, és itt csapódott hozzám egy burmai srác, aki 9 évig volt szerzetes, de már nem az, és majdnem derékig ért a haja. Megmutatta a szemközti pagodát is, és közben csatlakozott hozzánk az angol tanárja. Ide 2 dolcsi lett volna a beugró, ők megmutatták az ingyenes utat, és megállapodtunk, hogy inkább az ő zsebüket gyarapítom ezzel az összeggel. Elmondtam nekik, hogy nincs sok pénzem, és pagodákban akarok sátorozni, erre a srác felajánlotta, hogy ír nekem egy levelet páli nyelven (a buddhisták szent nyelve, amit csak a beavatottak ismernek), hogy engedjék meg a szállást nekem. Ja, mellesleg a burmai betűk elefánt ormányra hasonlítanak, és a nyelvük a páli nyelv egyik átdolgozása. A naplementét a Kandawgyi tóparton vártam. Nem semmi, amint a vízen tükröződik a 98 méter magas, óriás pagoda, és a mellette levő kis testvére. A tavon van az un. királyi bárka, amit sötétben, teljes pompájában csodálhattam meg. A pagodákat is szépen megvilágítják. A parkból már csak a kerítésen kiugorva tudtam kijutni, ugyanis bezártak. Innen átsétáltam a Shwedagon pagodához (98 méter magas), de előtte észrevettem egy felüljárót, és a rézsű mellett felmásztam. Beértem egy másik pagodába, sehol senki, csak néhány őr és pár helyi lakos. Nyugodtan körbejártam, és fotóztam az esti díszkivilágítást.

Miután az őrök elmutogattak, hogy már zárva van és csodálkoztak, hogy kerültem ide.

De még így is meginvitáltak vacsorára, amit ők maguk dobtak össze a gázfőzőjükkel. Utána közös fotó, és búcsú. Bejutottam a Shwedagon pagodába is fizetés nélkül, igaz, sokáig nem élvezhettem. A pagodában 2 szerzetessel elegyedtem szóba, amint kiderült, hogy nincs jegyem, egyből feldobtak a jegyszedőnek, és hozták az 5 dolláros jegyet. Nem akartam kétszer fizetni, mivel ma is meg akartam nézni nappali fényben.

Nem volt mit tenni, de van egy 10 dollárosom, amit nem akartak sehol elfogadni, mert kicsit rongyos, és nekik sem kellett. Mondtam, hogy nincs nálam több, csak helyi pénz, abból is kevés. Végül megúsztam fizetés nélkül, de aki teheti, az mindenképp nézze meg éjjel is, mert a kivilágítás mesébe illő. Vacsorára utcai kajáldába mentem, akkorák voltak a székek és az asztal, mint egy babaházban (itt rengeteg helyen van ilyen). Ettem rizst, halat és zöldséget cirka 100 Ft-ért. Közben szóba elegyedtem egy 60 éves perzsa származású hölggyel, ő itt született, és sok érdekességet mesélt. Soha nem volt még külföldön, mert az útlevél errefelé nem egyszerű dolog. Ahol lakik, az valaha 2 emeletes volt, lebontották a házat, kitették az utcára, majd amikor felépült a mostani 7 szintes kecó felköltöztették az ötödikre. Csigalépcsőn jár fel, és áram se mindig van, a keze most épp el volt törve, mert leesett a lépcsőn a sötétben. Volt férje, de elhagyta az abortusza után, és újra nősült, az új feleség szült neki 3 gyereket, de lebénult paralízisben, és most a néni gondoskodik a gyerekekről is. Utána beültem egy igazi helyi csehóba, dobtam a burámba Myanmar típusú sört, és szívtam a 3 forintos vastag eukaliptusz szivart. Visszatérvén a szálláshelyemre, fogmosás közben szóba elegyedtem két taggal, mint kiderült, az egyik osztrák, a másik horvát, és jót röhögtünk, hogy 3 szomszédos ország fiai itt találkoznak. Hosszasan társalogtunk, majd véget ért az első nap. Ja, még épp írtam a jegyzeteim, amikor megszűnt az áram. Ami mellesleg aksiról ment, és az egyik lemerült. A barátságos tulaj jött fel zseblámpával a kezében, és átcserélte a sarut a másik aksira, és ismét volt fény. Ma sem untam halálra magam. Reggel elnéztem a közeli kínai templomba, de semmi különös. Átkompoltam a Yangoon folyó túloldalára, és teljesen más világ fogadott. Kis harc a jegyárussal, mert 10 dolcsiból nem tudott visszaadni, mondom, akkor fizetek helyiben, de abban mást számolt, mint a feketepiaci váltás (nincs hivatalos pénzváltó, de az utcán percenként állítanak le a nepperek). Végülis jól jöttem ki a szituból, és jó utat kívántak. A hajó tömve volt, de rajtam kívül csak két japán turista volt az idegen. Jöttek az árusok, cigi, gyümölcs, vajas kenyér, képeslap, stb. Pár perc alatt átértünk Dalahba. Még ki sem szálltam, de vigyorgó riksás jött hozzám, és megállapodtunk, hogy 1 órán keresztül furikáz a faluban 150 Ft-ért. Hatalmas arc, angolul csak alig beszél, de állandóan vigyorog, és magyaráz, ez itt buddhista pagoda, amaz keresztény suli. Betonút csak ami kivezet a faluból, máshol harmadrendű makadámút. A piac mellett megálltunk cukornád levet inni, örömmel elfogadta meghívást, közben figyeltem az életképeket, tehén sétál az utcán, helyi srácok tologatnak agyaggal telipakolt kézikocsit, szemben valaki faszenet árul, a közeli suliból gyerekek üvöltése hallatszik. Mintha visszamentem volna az időben 30-40 évet, de tiszták, és abszolút nem nyomasztó, nem úgy, mint India. Majd döcögünk tovább a makadám úton, billeg alattam a riksa kereke. Bambuszműves emberek háncsolják le a növény héjat, mások kosarat fonnak belőle. Utána a nagy melegben bevágódtunk a közeli söntésbe, az ember üdítőt, én sört rendeltem. Ami után rám jött a szapora. A WC-ben nincs lámpa, és teljesen zárt, sötét helység. A pultos hozza a gyertyát, és ez is megoldódik. Megnéztünk még egy piacot, majd elvitt a templomába, mert ő keresztény, és a pappal is dumálgattam a kellemes, hűs szobájában. Vissza a komphoz, beülünk a helyi étkezdébe és rendelek. Nem egyszerű, mert az angolt nem vágjak. Elmutogattam a választékból melyikből kérek, a leves és a tea, mindig szinte alapból jár. 2 fickó megy kifelé, és az egyik közli, hogy rendezte a cehhem, pedig 5 szót, ha beszéltünk. Nem hittem el, de tényleg, amikor fizetnek, mutogatják, hogy már megtörtént. Yangoonban az utcán beszélgettem egy sráccal, aki idegenvezető akar lenni. Bárhová leülsz, jönnek a helyiek, nem akarnak pénzt, csak dumálni, és gyakorolni az angolt. Elkísért a közeli buszvégállomáshoz, és megmutatta a buszt az üveggyárhoz. A külvárosban van az egyik család tulajdonában, egy 1953 óta működő magán üveggyár (több nincs Burmában állítólag). A busz kicsit tovább vitt, bemegyek a szemközti patikába, ők nem tudják, de telefonon felhívják a gyárat. Mondják merre menjek, de ha nem kérdezem meg a burmai DHL cég sofőrjét, akkor kicsit necces lett volna odajutni, ugyanis teljesen más helyen jártam. A sofőr kocsival elvitt, és kitett a bejáratnál. A gyár a fővárosban van, de erdőszerű ligetes részen kell keresztül menni, előtte néhány lakóház. Először a bemutatótermet (sufni) láttam, tudnak alkotni. Színes halak, sakktábla, állatfigurák stb. Jön a tulaj, 60 körüli bácsika, és mutatja az üzemet (ingyen). 9 ember dolgozik itt, napi 4 órát, és félóránként pár perc szünet. Mondom, hogy nálunk is csináljak még az üvegfújást, és ólomkristály is van.

- Mi nem dolgozunk azzal, mert féltem a dolgozóim és a saját egészségem.

Hát igen, ez nem a Parádi gyár főnöke, az tuti. A mesterek igen gyorsan és profin fújják az üveget. A hal 1 perc alatt, a pohár még gyorsabban készül el, és nincs selejt. Legalábbis amíg ott voltam, nem láttam. Viszont a kert tele van üvegekkel, mert újra kell hasznosítani a selejtet és a régi darabokat. Innen irány a híres-neves Shwedagon pagoda, amiről már esett szó. Belógás esélytelen, mert mindenkire matricát tesznek. De miután megtudtam, hogy nem a kormány (katonai diktatúra) kapja a pénzt, hanem a pagodára költik, már nem is zavar. Meg hát utólag visszagondolva az az ezres semmi azért a két óráért, amit bent eltöltöttem. 1/2 4 felé értem oda, épp a legjobbak a fények, és ragyog az egész pagoda a sok aranytól. A tetején a csúcsdísz több ezer gyémánt, és pár ezer féldrágakő, alatta a zászló szintén. Hát igen, egykoron volt mit a tejbe aprítaniuk, és a pagoda alapja 2500 éves. Innen irány a luxus hotel, adják a lét. Megkérdezem, menyi itt 1 éjszaka. 85 dollár a kétágyas (nem is sók, 5 csillagos fullos). Hazaérve a szállásomra, ami a belváros közepén van, szóba elegyedek egy francia kiscsajjal, ő holnap megy haza, és egy idős német nénivel, akinek Hamburgban, a kertjében magyar vetőmagok vannak.

Itt kevés a turista (szerencsére), és azok is hozzám hasonló hátizsákosok.

És ez csak két nap volt. Na szevasztok!