A Gosu Donggul barlangból, a Guin templomba, a koreai buddhizmus egyik központjába tartottam, a kihívást 2 gyors stoppal megoldottam és megkezdtem a bóklászást a hatalmas komplexumban.
Amennyire a könyv magasztalta, nekem annyira volt csalódás. Kívülről szépek, de belül mind olyan mintha valami bevásárlóközpontban vagy szállodában járkálnék.
A folytatásban királysírok közelében hajtom álomra a fejem és bicajjal járom a vidéket.
ITT OLVASHATOD
Amennyire a könyv magasztalta, nekem annyira volt csalódás. Kívülről szépek, de belül mind olyan mintha valami bevásárlóközpontban vagy szállodában járkálnék.
Sőt némelyik szerzetesek akkora urak, hogy kocsival járnak-kelnek az épületek között.
Sokat nem időztem, de azért illendőségből végigjártam a templomokat. Szépek-szépek, de nekem nagyon lelketlenek.
Sokat nem időztem, de azért illendőségből végigjártam a templomokat. Szépek-szépek, de nekem nagyon lelketlenek.
Hamar végeztem a vizittel és mivel a semmi közepén voltam, adta magát az épp induló busz (400 Ft / 40 km).
Danyang előtt megláttam a Yeongju táblát és mutogattam a sofőrnek, hogy szeretnék leszállni. Nem igazán értette, mit akarok és miért szállnék le. Ekkor az egyik 60 körüli utas felpattant és angolul szólt hozzám, de mire intézkedett már beértünk a városba. Leszálláskor ragaszkodott hozzá, hogy meghívjon egy kávéra. A meghívást elfogadtam és járt hozzá rákburger is.
Chuy 60 éves, nyugdíjas és a fia friss diplomásként most kapott állást az egyik mamutcégnél (kezdőfizu: 2000-2500 USD). Azért jött, hogy a fia sikerekben és egészségben gazdag jövőjéért imádkozzon.
Ahogy beszélgettünk egyre jobban bejöttek neki a kalandjaim és azt kérte, hadd tartson velem egy napra, cserébe állja a költségeket.
Pénze van, ideje még több és addig is gyakorolja az angolt.
Szokatlan kérés és kissé kellemetlenül éreztem magam, de végül beleegyeztem.
Yeonjuba érve megkérdezte, ettem-e már igazi koreai étteremben.
- Nem!
- Akkor itt az ideje! Gyere nézzük meg ezt, itt sokan vannak.
A bejáratnál levettük a cipőt és a 20 centi magas asztalnál, földön ülve, behúzott lábbal vártuk a pincért. Amikor odaért az asztalunkhoz leguggolt és úgy vette fel a rendelést. Chuy halászlevet kért, amire azért várni kellett de a kimcsiket és az italokat szempillantás alatt meghozták.
Az emberek itt nem csak nekiesnek a kajának, hanem mindennek megvan a szertartása. Először lemosakszol a nedves törlőkendővel, aztán kiveszed a fiókból a fém evőpálcikákat és lassan, kimérten kóstolgatod a kimcsiket.
Eddig azt hittem tudok pálcikával enni, de ezekkel a csúszós, vékony fémbotokkal nem voltam túl sikeres, néha a kanál segítségéhez folyamodtam. Közben megjött a rizs, tűzforró kerámiaedényben, amit át kell szedni müanyag tálkába.
Na igen, de a kerámia oldalára sok rizsszem feltapadt, ezt nem veszhet kárba, ezért felöntik vízzel és újra lefedik.
Soha nem voltam nagy rajongója a rizsnek, de így forróvízzel kikanalazni meg aztán pláne nem.
Közben rámentünk a soju-ra. Az íze sokat nem változott, de kellemes mosolyt csal a fáradt vándor arcára. Ahogy iszogattunk szóba jött a koccintás dolog is. Érdekes, hogy itt tiszteletlenség a másik szemébe nézni, sőt ha idősebbel koccintasz, akkor két kézben, legalább 4 vagy inkább 6 újjal kell fogni a poharat.
Amíg mi az etikettről beszélgettünk, meghozták a halászlevet. Hát a méretére nem lehet panaszunk, bármelyik etióp falú jól lakna vele az tuti.
Kellően forró az íze mennyei és ráadásul csipős is.
A harcsán kívül rengeteg zöldség, cérnagomba és tészta is van benne.
Levet mindenki kanalazott magának, a többit meg pálcikával csipegettünk hozzá a kimcsikből és rizsből. Nem szívesen hagyok maradékot, főként ilyen nemes ételből, de hiába öblögettük rizsborral, csak kifogott rajtunk.
Ha végeztél csak megnyomod az asztalba épített pincérhívót és lehet fizetni.
- Ettünk-ittunk, hova menjünk még?
- Szeretsz karaokézni? - kérdeztem Chuyt.
- Persze, minden koreai szeret.
- Akkor menjünk.
Nem kellett sokáig győzködni, pár perc múlva a bár lépcsőit tapostuk. ez nem egy kocsma, itt minden társaság teljesen el van szigetelve egymástól. Hangszigetelt fülkékben, több ezer számból lehet válogatni, és miután meg van a kiszemelt, mehet ami kifér a csövön.
Én szerencsére elolvasni sem tudtam a betűket, nem hogy elénekelni a nótát, viszont Chuy minden szám után egyre jobban élvezte. Addig-addig molesztált, hogy én is nyomjak valamit, és mivel más nem jutott eszembe bemondtam a Gangnam Stylet.
Nem ismerte, sőt a gép sem.
Kiment a pult mögött fagyoskodó kis csajhoz és mire visszaért már a tévén is megjelent a szám, persze Koreaiul.
Ahhoz képest, hogy nem ismeri, hamar ráérzett a ritmusra.
Hát én nem.
Valahogy végiglötyögtem aztán még lepörgettünk pár számot és nyugovóra tértünk, az egyik közeli motelben.
Nagyon komoly a hely.
A bejáratnál a cipőt le kell venni, a fürdőben van fogkefe, borotva, tusfürdő, a szobában meg csík tévé és asztali számítógép. Viszont nem hogy internet nem volt, hanem még DOS futott rajta.
Az tuti, hogy Chuy nem a legizgalmasabb napomon tartott velem, de ő élvezte. Reggeli után, az erdőszéli Buseok templomot kerestük fel.
Körbefotóztuk minden oldalról és több átszállás után már a Hahoe Folk Villageben találtuk magunkat. Ez talán a legfurább skanzen ahol jártam.
Sok a régi ház, de szinte mind zárva, mert hogy magánkézben vannak és tulajok hétvégi házként használják. Maga a falu nem néz ki rosszul. Szépen felújított, aranyos, régi tanyák tömkelege, ahol helyenként épp palántáztak miközben a szomszédban, ételt vagy ajándékot árultak.
Csak tudnám, hogy ez és sok más hely Koreában mitől UNESCO Világörökség? Tuti rengeteg pénzt tolnak nekik.
Chuyra közben rátört a vásárolhatnék, magának és az asszonynak is vett egysmást, de rám is gondolt. Szantálfából készült, rózsafüzér (mala) karkötőt kaptam tőle.
Mindjárt meg is szagolom.
Huu, de jó még mindig, ez a szantálfa illat.
A falu után beugrottunk a szomszédos Maszk Múzeumba, ahol nívós kis tárlatot dobtak össze, a világ minden pontjáról, de Busó maszkót, azt nem láttunk. Chuy már korábban mondta, hogy neki innen haza kell mennie, mert pipa az asszony, de megbeszéli a buszsofőrrel, hogy tegyen ki az autópályánál. A tag nem igazán értette, miért nem az állomásra megyek, de azért kitett az autópálya alatt. Rámentem a felhajtóra és ökölbe zárt kézzel felemeltem a hüvelykujjamat.
Danyang előtt megláttam a Yeongju táblát és mutogattam a sofőrnek, hogy szeretnék leszállni. Nem igazán értette, mit akarok és miért szállnék le. Ekkor az egyik 60 körüli utas felpattant és angolul szólt hozzám, de mire intézkedett már beértünk a városba. Leszálláskor ragaszkodott hozzá, hogy meghívjon egy kávéra. A meghívást elfogadtam és járt hozzá rákburger is.
Chuy 60 éves, nyugdíjas és a fia friss diplomásként most kapott állást az egyik mamutcégnél (kezdőfizu: 2000-2500 USD). Azért jött, hogy a fia sikerekben és egészségben gazdag jövőjéért imádkozzon.
Ahogy beszélgettünk egyre jobban bejöttek neki a kalandjaim és azt kérte, hadd tartson velem egy napra, cserébe állja a költségeket.
Pénze van, ideje még több és addig is gyakorolja az angolt.
Szokatlan kérés és kissé kellemetlenül éreztem magam, de végül beleegyeztem.
Yeonjuba érve megkérdezte, ettem-e már igazi koreai étteremben.
- Nem!
- Akkor itt az ideje! Gyere nézzük meg ezt, itt sokan vannak.
A bejáratnál levettük a cipőt és a 20 centi magas asztalnál, földön ülve, behúzott lábbal vártuk a pincért. Amikor odaért az asztalunkhoz leguggolt és úgy vette fel a rendelést. Chuy halászlevet kért, amire azért várni kellett de a kimcsiket és az italokat szempillantás alatt meghozták.
Az emberek itt nem csak nekiesnek a kajának, hanem mindennek megvan a szertartása. Először lemosakszol a nedves törlőkendővel, aztán kiveszed a fiókból a fém evőpálcikákat és lassan, kimérten kóstolgatod a kimcsiket.
Eddig azt hittem tudok pálcikával enni, de ezekkel a csúszós, vékony fémbotokkal nem voltam túl sikeres, néha a kanál segítségéhez folyamodtam. Közben megjött a rizs, tűzforró kerámiaedényben, amit át kell szedni müanyag tálkába.
Na igen, de a kerámia oldalára sok rizsszem feltapadt, ezt nem veszhet kárba, ezért felöntik vízzel és újra lefedik.
Soha nem voltam nagy rajongója a rizsnek, de így forróvízzel kikanalazni meg aztán pláne nem.
Közben rámentünk a soju-ra. Az íze sokat nem változott, de kellemes mosolyt csal a fáradt vándor arcára. Ahogy iszogattunk szóba jött a koccintás dolog is. Érdekes, hogy itt tiszteletlenség a másik szemébe nézni, sőt ha idősebbel koccintasz, akkor két kézben, legalább 4 vagy inkább 6 újjal kell fogni a poharat.
Amíg mi az etikettről beszélgettünk, meghozták a halászlevet. Hát a méretére nem lehet panaszunk, bármelyik etióp falú jól lakna vele az tuti.
Kellően forró az íze mennyei és ráadásul csipős is.
A harcsán kívül rengeteg zöldség, cérnagomba és tészta is van benne.
Levet mindenki kanalazott magának, a többit meg pálcikával csipegettünk hozzá a kimcsikből és rizsből. Nem szívesen hagyok maradékot, főként ilyen nemes ételből, de hiába öblögettük rizsborral, csak kifogott rajtunk.
Ha végeztél csak megnyomod az asztalba épített pincérhívót és lehet fizetni.
- Ettünk-ittunk, hova menjünk még?
- Szeretsz karaokézni? - kérdeztem Chuyt.
- Persze, minden koreai szeret.
- Akkor menjünk.
Nem kellett sokáig győzködni, pár perc múlva a bár lépcsőit tapostuk. ez nem egy kocsma, itt minden társaság teljesen el van szigetelve egymástól. Hangszigetelt fülkékben, több ezer számból lehet válogatni, és miután meg van a kiszemelt, mehet ami kifér a csövön.
Én szerencsére elolvasni sem tudtam a betűket, nem hogy elénekelni a nótát, viszont Chuy minden szám után egyre jobban élvezte. Addig-addig molesztált, hogy én is nyomjak valamit, és mivel más nem jutott eszembe bemondtam a Gangnam Stylet.
Nem ismerte, sőt a gép sem.
Kiment a pult mögött fagyoskodó kis csajhoz és mire visszaért már a tévén is megjelent a szám, persze Koreaiul.
Ahhoz képest, hogy nem ismeri, hamar ráérzett a ritmusra.
Hát én nem.
Valahogy végiglötyögtem aztán még lepörgettünk pár számot és nyugovóra tértünk, az egyik közeli motelben.
Nagyon komoly a hely.
A bejáratnál a cipőt le kell venni, a fürdőben van fogkefe, borotva, tusfürdő, a szobában meg csík tévé és asztali számítógép. Viszont nem hogy internet nem volt, hanem még DOS futott rajta.
Az tuti, hogy Chuy nem a legizgalmasabb napomon tartott velem, de ő élvezte. Reggeli után, az erdőszéli Buseok templomot kerestük fel.
Körbefotóztuk minden oldalról és több átszállás után már a Hahoe Folk Villageben találtuk magunkat. Ez talán a legfurább skanzen ahol jártam.
Sok a régi ház, de szinte mind zárva, mert hogy magánkézben vannak és tulajok hétvégi házként használják. Maga a falu nem néz ki rosszul. Szépen felújított, aranyos, régi tanyák tömkelege, ahol helyenként épp palántáztak miközben a szomszédban, ételt vagy ajándékot árultak.
Csak tudnám, hogy ez és sok más hely Koreában mitől UNESCO Világörökség? Tuti rengeteg pénzt tolnak nekik.
Chuyra közben rátört a vásárolhatnék, magának és az asszonynak is vett egysmást, de rám is gondolt. Szantálfából készült, rózsafüzér (mala) karkötőt kaptam tőle.
Mindjárt meg is szagolom.
Huu, de jó még mindig, ez a szantálfa illat.
A falu után beugrottunk a szomszédos Maszk Múzeumba, ahol nívós kis tárlatot dobtak össze, a világ minden pontjáról, de Busó maszkót, azt nem láttunk. Chuy már korábban mondta, hogy neki innen haza kell mennie, mert pipa az asszony, de megbeszéli a buszsofőrrel, hogy tegyen ki az autópályánál. A tag nem igazán értette, miért nem az állomásra megyek, de azért kitett az autópálya alatt. Rámentem a felhajtóra és ökölbe zárt kézzel felemeltem a hüvelykujjamat.
A folytatásban királysírok közelében hajtom álomra a fejem és bicajjal járom a vidéket.
ITT OLVASHATOD
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése