Hosszas kínlódás után kijutottam a metróból és a Westend méretű terminálok egyikében meglett a chungjui busz. Szöulban amikor tudtam mindig gyalog mozogtam. Bár a metró nagyon profi, de az utcaszinttől a szerelvényig minden állomáson minimum 10 percet caplatsz a föld alatt és még a várakozás meg az utazás + a kijutás. Na ezt ha összeadod pár megállónál is 30-40 perc. Gyalog sem több és addig is nézelődik az ember.
Annyi, hogy az olcsóbb fél óra múlva indul és nem azonnal.
Nyugodtan ücsörögtem, amikor megláttam a mellénk érkező buszt. Hazai mércével nézve az is fullos, de nincsenek olyan terebélyes bőrkanapék rajta, mint amin terpeszkedtem.
Gyanút fogtam és leszálltam.
Jobban megnéztem a kiírást, hát a Cheongjusra sikerült felülnöm a Chungjus helyett. Az irány hasonló, de 2 órányira vannak egymástól. Épp jókor szálltam át, mert utánam már csukódott is az ajtó. Chungjubán semmi dolgom, de a környéken van sok szépség: tó, kolostor és rengeteg túraútvonal. Az állomáson a turiszt infó, épp ebéd szünetet tartott, viszont a biztonsági őr gyöngybetűkkel leírta, hol kell átszállni és elmutogatta az irányt. Az első busz hamarosan jött, de a másodikról nem volt hírem. Koreában a legtöbb megállóban van LCD TV, amin meg tudod nézni, hogy merre jár a tiéd. Na a legközelebbi 301-es csak 3 óra múlva jön. Tíz percet sétáltam és az utolsó ház után nekiálltam stoppolni. Angolul kicsit beszélő ürge vett fel, aki egyből felajánlotta, hogy elvisz a komphoz.
Pechemre aznap nem szünetelt, a legközelebbi másnap 13:00.
Köszi.
Elkezdtem visszafelé stoppolni. A következő delikvens nagyon vitt befelé a városba, de végül hosszas mutogatás, magyarázkodás után megértette, hogy nem az állomásra, hanem a 20 km-re lévő Woraksan Nemzeti Parkba szeretnék eljutni.
Rám röhögött megveregette a vállamat és félútig elvitt.
Szuper helyen tett ki, a második arra járó autó elvitt a park bejáratához.
Sőt a legtöbb stoppolás még ajándékot is kaptam: almát, vizet, joghurtot, energiaitalt, stb.
Egyébként ök megszokott errefelé, hogy felvesznek és a kedvemért tesznek 10-20 km-es kitérőt.
Amikor rákérdeztem azt mondták ne aggódjak, nekik ez csak pár perc, viszont nekem nagy segítség.
A legtöbbnek bejön ez a laza, szabados, utazgatós életmód.
Késő délután értem a Deokju templomhoz és épp fotóztam, amikor jó húsban levő szerzetes szólított meg. Látta a nagy pakkomat és érdeklődött, hogy honnan jöttem és hol alszom.
Rámutattam a sátramra és az erdőre.
Azt javasolta, hogy menjek felfelé az ösvényen 45 percet, ott van a Maebul kolostor és mire odaérek, addig ő letelefonálja az alvás dolgot.
Elnök!
Az angolul jól beszélő, bangladesi szerzetes, amint meglátott már hívott is teázni. Rákérdeztem a sátorozásra, de ő felajánlotta a bent alvást. Összesen két szerzetes él ebben a kolostorban (külön házban), de van padlófűtésük, forró vizes zuhany, hütőláda meg minden ami kelhet az erdő közepén.
Sőt a szomszéd szerzetesnél a tévé 0-24-ben ment és két méterről bámulta. Kim a vendéglátóm, inkább a könyveket és a tanulást részesíti előnyben, több buddhista országban élt, aztán 10 éve ideküldte a közösség. Jókat dumáltunk Bangladesről és Sri Lankáról amikor megjött a vacsi is. Finom tésztaleves, ízletes kimcsik és sok friss zöldség. Végül pedig alma és körte.
Állítólag minden koreai megeszik napi 1 almát, mert szerintük ez a kulcsa annak, hogy ne kelljen orvoshoz menni.
És mennyire igazuk van.
Vacsora után hamar nyugovóra tértünk, mert a kolostori élet hajnali 4-kor kezdődik.
A padlófűtés annyira ontotta magából a meleget, hogy a takarót nem magamra, hanem alám kellett tenni, hogy elnyelje a hőt. A Kim hajnalban felkelt és átment a kolostorba meditálni, hatkor visszajött és szólt, hogy kész a reggeli. Mungóbab csirás erőleves, zöldségek, rizs és a végén némi alma és kivi.
Miután a teát is elfogyasztottuk diszkréten megkért, hogy induljak a csúcsra, mert sűrű a napirendjük. Természetesen.
Mielőtt elindultam felajánlotta, hogy hagyjam ott nyugodtan a zsákom.
Éltem a lehetőséggel.
Az erdő nyugalmát rajtam kívül senki sem zavarta meg, a madarak énekét hallgatva lépkedtem felfelé a meredek lépcsőkön. Ezek nem viccelnek, kilépcsőzték a meredek sziklafalakat, hogy úriember módjára lehessen kirándulni. Én meg közben merengtem a világ dolgain, és ahogy figyeltem a környéket megértettem az egész Bonsai kultúrát Ezek a kis, hosszú-hosszú éveken át gondozott és mesterségesen megformált növények pont olyanok, mint az itteni erdők. Móhás talajból, girbegurba törzsű fák nőnek ki és közöttük sziklák pihennek.
Na ők ezt nem csak a túrákon, hanem mindennap szeretnék látni.
Hála az éjjel esett friss hónak, az erdő is kapott némi szint.
Felkapaszkodtam a létrákon a csúcsra és onnan még durvább volt a látvány.
A tavat ugyan nem láttam, de a völgyben úszó felhők kárpótoltak érte.
Kicsit elmerengtem, aztán visszatértem az emberek és autók világába.
A stoppolás újra jól működött, a két fiatal srác a Danyang meletti, a Gosu Donggul cseppkőbarlangnál tett ki.
Nagy pakkal a hátamon kérdeztem a pénztárost, hogy mennyi a jegy.
- 11 000 won (2600 Ft) - felelte.
Megköszöntem és mondtam, hogy sajnos ez nekem drága. Visszahívott és felmutatta a számológépen az 5500-as diák árat.
- Ez jó lesz?
Megörültem és rábólintottam.
Hát itt se kevés pénzt toltak bele a barlangba. Olyan patent volt a kiépítés, hogy a közel két kilométeres sétán végig fémjárdán kellett menni és ha akartam, se tudtam volna hozzáérni a falakhoz. Fémlépcsők, hidak, járdák és a kijáratnál interaktív múzeum a barlang kialakulásáról és élővilágáról.
Big Respect Korea!
A következő részben, találok egy mecénást, aki velem akar tölteni egy napot és cserébe állja a költségeket.
ITT OLVASHATOD!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése