Első napom Ománban

Ománba lépve meglepetten láttam, hogy nincs itt semmiféle iroda vagy pecsételő hely, de azért találtam két határőrt.

 -          Ne aggódjon, ha megy Soharba vagy Muscatba ott majd megadják.

Köszi.

Kicsit arrébb sétáltam és nekiláttam stoppolni, bár már kicsit késő volt. Pár perc múlva rám sötétedett, de a mögöttem parkoló Lexusban ücsörgő bácsi felém integetett.

-          Hova mész?

-          Muscatba.

-          Gyere, kiviszlek a városból.

Az úr kitett a semmi közepén levő hipermarketnél. Vettem kaját és váltottam pénzt. Nagyon kemény 100 USD = 38 Riál (kb 650 Ft). A kuvaiti dinár után a legerősebb pénz a világon, épp ezért a váltópénze a baisa sem 100, hanem 1000 egység. Váltás után kihasználtam a mosdó adta lehetőségéket, majd lesátoroztam a sivatagban.

Ománt stoppal terveztem körbejárni és hála az itt élő embereknek sikerült is. A szupermarket előtt, pillanatokon felvett egy srác, aki nagyon sietett, ezért a tényleges határnál nem tudott megvárni. Ott ahol kilépsz az emirátusokból és belépsz Ománba nincs határállomás, csak 14 kilométerrel arrébb, mondván másfelé úgy sem tudsz menni. Percek alatt beütötték a vízumot, legombolták rólam a 20 riált (13 000 Ft) és már mehettem is. 

Na, ez is megvan, szeretem az ilyen gyors határokat, semmi szőrözés.

A következő sofőröm Khalid volt, aki Londonban tanult és mérnök. Sokat mesélt az országáról, amíg utaztunk. Az iskola mindenkinek ingyenes, sőt még ők fizetnek neked havi 90 riált, ha bejársz és levizsgázol. Az orvosi ellátás és a kórházak ingyenesek, ill. a fekvőbetegeknek a gyógyszer is. Az autópályákat szintén matrica nélkül lehet használni, adó nincs és a bolti árak is hasonlóak a hazaiakhoz, viszont ők kicsit többet keresnek. Az ország teli van indiai, bangladesi és pakisztáni munkásokkal. Az indiaiak vannak a piramis csúcsán, ők általában kereskedők vagy étterem tulajdonosok, meg a legtöbb autószerelő műhelyben is ők dolgoznak. A banglák és a pakik végzik a kulimunkát. Az omániak közül szinte mindenkinek fehér és főként japán vagy amerikai automataváltós kocsija van. A teherautók és kamionok sofőrjei pedig minden esetben pakisztániak. 

Az omániak kevesen vannak (kb. 2 millió) és szinte mindenki az államnak dolgozik. Katonák, rendőrök, tűzoltók, tengerészek, tanárok, stb. Sok munkájuk nincsen, viszont jól keresnek. Az ország nagyon biztonságos, 40 éve nem történt gyilkosság és a legtöbb haláleset oka is a közúti baleset. Nagy a sivatag, erősek a kocsik és mennek, mint a meszes. Aki az állami olajcégnek dolgozik, annak két hét meló a sivatagban és két hét fizetett pihenő utána. Az átlag kereset 1500-2000 euró, de a bevándorlók is megkeresnek 6-700-at.

Na de térjünk vissza az utakra. Khaliddal több mint 100 kilométert utaztam és Sohar előtt tett ki, nem épp a legideálisabb helyen. Város közepén voltam egy több sávos autópálya szélén és dübörögtek a járművek ezerrel. A taxisok lépten-nyomon megálltak, végül megelégeltem és az egyikkel 1 riálért elvittem magam Sohar végéig. A taxis droszt mögött kezdtem el stoppolni, persze ők percenként jöttek hozzám az ajánlataikkal. Az egyik megkérdezte miért nem megyek velük.

- Mert stoppos vagyok – feleltem.

- Akkor gyere velem, ingyen elviszlek.

Kicsit gyanakodtam és mondtam neki, hogy majd szóljon, ha indulunk. Pár perc múlva jött két bangladesi és intett, hogy menjek. Még egyszer rákérdeztem és tényleg ingyen visz Muscat felé. Kiderült, hogy elektronikát tanul és innen 300 kilométerre lakik. A taxi csak hobbi, illetve addig is társalog valakivel, amíg hazaér. A két bangla 50 km után kiszállt, aztán hamarosan pakisztáni bácsi mellett fékeztünk le.

-          Mennyi? – kérdezte.

-          Nem tudom? Mi a megszokott ár?

-          Fél riált szoktam fizetni.

-          Akkor annyi.

Beült és robogtunk tovább.

A srác járt Kanadában és az állam fizette neki is meg a többieknek is a teljes költséget (repülőjegy, szálloda, programok). És ilyen sztorit nem csak tőle, hanem több más embertől is hallottam.

Kezd tetszeni ez az Omán.

Dízel kocsikat senki nem használ, mert annyi olajuk van, hogy a benzin egy árban van a vízzel (70 Ft/liter) és itt a lóerővel sem tőrödnek, hanem a köbcenti a lényeg (a legnagyobb egy 6,4 literes GMC volt, amiben ültem).

Közben megérkeztünk a kereszteződéshez ő jobbra megy Rustaqba én pedig egyenesen Muscatba.

Következőnek Ahmed vett fel, aki képzőművész, agyagból és műgyantából készít különféle nívós dísztárgyakat. Tíz perc furikázás után meghívott magához és pár perc türelmet kért, mert indulás előtt szeretne még imádkozni. A háza 10-15 percre volt és amíg ő imádkozott, addig engem leültetett a nappaliban, csak annyit kért, hogy vegyek fel hosszú nadrágot.

Hamarosan étellel megrakott tálcával a kezében tért vissza. Ekkor ismerkedtem meg a Salonával. Ez egy ománi étel, van benne rák, sok zöldség és indiai módra currysan tálalnak rizzsel. Jóllakottan mentünk vissza az autóba, de ezúttal egy böhöm nagy terepjáróba szálltunk be. A ház előtt egyébként még négy felső kategóriás luxusautó parkolt. Itt is az a szokás, hogy több generáció él együtt, óriási házakat építenek és a jólétnek köszönhetően mindenkinek van kocsija. Itt muszáj is tömegközlekedés jóformán sehol nincs és a városokban is nagyon szét vannak szórva a házak és kocsi nélkül igen macerás volna az élet. Muscat felé menet a parti úton mentünk és Ahmed megmutatta a helyiek egyik felkapott strandját Sawadit.

A kötelező képek után visszaültünk és meg sem álltunk Muscatig. Ő Qurmba ment, ami a főváros egyik tengerparti negyede és itt tett ki. A strandon páran kocogtak, fociztak vagy éppen terepjáróikkal vagiztak.

Egy darabig én is itt lépkedtem, aztán kimentem a főútra.

Ránéztem a térképemre, a kemping amit kinéztem magamnak (csak egy van) pont a város másik végén van. Nem estem kétségbe és korábban Ománban járt cimboráktól már hallottam, hogy itt a városon belül is lehet stoppolni. Mivel nincs buszjárat kénytelen is voltam. 5 perc múlva X6-os BMW fékezett mellettem és a Glasgowban tanult sebész segítségével jutottam el a kempingbe. Ő eredetileg csak a sarokig vitt volna, de jókat beszélgettünk és átkocsikázott velem a 15 kilométerre lévő a kempingbe. Útközben feltűnt, hogy szinte minden épület fehér, ami azért van, mert így teljesen egységes a városkép. A rendőrség és néhány középület csak ami más színű, de az szándékosan. Aki más színt szeretne, annak igen sokat kell fizetnie. Érdekes volt, hogy nincs szinte sehol egy nagyobb központ, hanem az egész város a tengerpart mentén hosszasan nyúlik el és szinte sehol nem szélesebb 1-2 kilométernél. Ennek az oka nyilván a földrajzi elhelyezkedés, mivel a város a tenger és a hegyek közé ékelődött be. A belvárosban több kisebb nagyobb domb is van, tetejükön őrtornyokkal. Viszont gyalogosan tényleg macerás lett volna idejönni, mert szinte mindenhol autópályákon haladtunk végig, aztán újra kiértünk a tengerpartra, átkocsikáztunk az óvároson és hamarosan megérkeztem az Capital Jacht Clubba, ami egy fizetős strand és 5 riál fejében lehet kempingezni. Az eddigi összes Omániban, közös volt, hogy népviseletben (dishdasha) voltak, udvariasak, őszinték és méltóságteljesek. Kicsik nagyok egyaránt hordják, fejükön pedig kis sapka vagy turbán van. Amikor hivatali ügyeiket intézik, akkor kötelező ezt viselniük és a fejükön homlokukat eltakaró turbánt kell felvenni. A nők öltözete fekete, de nyilván alatta mindenféle tarka-barka színű szárit hordanak, amit nyugati szem nem láthat.

Becsekkoltam a kempingbe és örömmel láttam, hogy senki nincsen rajtam kívül, viszont van áram és zuhanyzó is. Felvertem a sátram és lefekvés előtt hosszasan hallgattam a hullámok zúgását és végül elaludtam.

Folytatás:
ITT