Kétórás buszozás után értem Abu-Dzabiba, a buszállomáson pechemre
nincs csomagmegőrző és senki nem hajlandó bedobni a sarokba motyót.
Még jó, hogy nem kellett sokat cipelnem (itt még), mert az
állomás mellett van az 54-es busz megállója, aminek a végállomása a Sheikh Zayed mecset. Viszont itt is az van, mint Dubajban, a busz elejébe csak nők és
családok mehetnek, hátul viszont nem fér el a pakkom. Simán betelepedtem a női
részleg egyik üres sorába.
Mivel Abu Dhabi önálló közigazgatási egységgel bír, ide már
nem jó a dubaji buszkártya, viszont lehet fizetni készpénzzel is (u.a. mint
Dubajban). A sofőr mellett van a persely, oda kell behelyezni a lóvét (2
dirham). Fél órás utazás után a mecset közelében találtam magam, viszont sajnos
ahol leszálltam, azon a bejáraton nem lehet bemenni. Sebaj. Hátamon a zsákkal
haladtam a kerítést követve és közben fotóztam az épületet.
A főkapunál megvártam a 9-es nyitást, átgyalogoltam a
hatalmas gondozott parkon, majd betereltek az átvilágító helyiségbe és miután
lecsekkolták a zsákot, meg is őrizték. Az épület fantasztikus, de beszéljenek
inkább a képek.
A főbejáraton távoztam, ahol persze, hogy megáll az 54-es. A
már jól ismert buszállomásnál szálltam le és felfedeztem a lakótelepen illatozó
virágboltot. Odasétáltam és megkértem a fülöp-szigeteki eladót, hogy nem-e
tenné be a sarokba a motyót.
- Yes, yes, no problem. – bólogatott.
Végül nem abban sarokban, hanem a bolt mögötti lépcsőházban
tettük nyugovóra a kissé poros zsákot. Bíztam benne, hogy ilyen méretű ruhákat
senki nem hord errefelé. Megköszöntem a segítséget és most már teher nélkül
vágtam neki a belvárosnak. Amíg vártam a 34-es buszt szemtanúja lehettem egy
rendőrségi intézkedésnek. Két jármű koccant össze, a sofőrök kiszálltak, kezet
fogtak, beszélgetni kezdtek és megvártak a rendőrt. Jött is pár perc múlva. Kiszállt
az autójából és a kezében lévő okos telefonjával lefotózta az esetet és tabletjén
megírta a jegyzőkönyvet. Kérette a sofőröket aláíratta velük a kijelzőn lévő
jelentést, kihívta az autómentőt és mindenki ment a dolgára. Közben a busz is
megjött. Itt is akad pár érdekes formájú felhőkarcoló, szellős sugárutak, de
egyébként az ablakból kinézve semmi extrát nem látok. Viszont Dubaj felől
jövet, láttam az autópálya mentén, a Forma 1-es pálya után, egy élire állított
CD formájú épületet, na, azt se lehetett semmi megtervezni. Buszunk a
tengerparti sétányt követve haladt, bement a kikötőhöz és elvitt az Emirates Palace luxusszállóhoz. Lehengerlő épület, hatalmas parkkal és 1,5 km hosszú
saját stranddal, de azért 140 ropit nem adnék ki egy éjszakára érte.
A lobbiba
és a főbb termekbe bárki bemehet és megcsodálhatja az egyedi tervezésű márvány
és gránitburkolatot, amik uralják az egész belső teret.
Természetesen itt is tombolt a karácsonyi hangulat: mikulás,
hóember és minden, ami kell a jó népnek.
Tiszteletemet tettem az illemhelyen és lőttem még pár képet
a környező tengerpartról.
Hát ennyi, más érdekeset nem találtam ebben a
városban.
A Fülöp sráctól megszereztem a zsákom és az állomáson próbálkoztam
eladni a Dubaj metrókártyámat. A legtöbb ember eléggé ellenszenvesen nézett
rám, pedig a buszra való felszálláskor lehet csekkolni, hogy mennyi pénz van
rajta. Végül is sikerült túladnom a kártyán egy nagyon tiszta tekintetű és
udvarias ománi ember adott érte 3 ománi riált (kb. 2000 Ft). Megkerestem az Al Aynba tartó buszt (25 dirham) és indulás előtt maradt még időm kajálni egyet. A
tulaj holland figura és Európa után kicsit másra vágyott, Dubaj nem jött be
neki így inkább itt az állomás közelében nyitott egy büfét. Kicsit mókás a
sztori: holland fickó, Abu-Dzabiban, fülöp-szigeteki személyzettel készít arab
kaját. Viszont hibátlan falafeles szendvicset készítenek és a savanyúság pont
olyan ízű, mint Egyiptomban. A kajára jól esett a tejes tea, amire a srác
vendége voltam.
Al Ayn az ománi határtól pár kilométerre van és nagyjából
ezen kívül semmi olyan dolog nincs itt, amiért ide kéne jönni.
Leszállás után a helyiek összevissza magyarázták, hogy
honnan és mikor indul a busz Ománba, amitől nem lettem sokkal okosabb. Végül
kiderült, hogy csak 2 km a határ. Odatrappoltam viszont ott turisták nem
mehetnek át, de 10 km-rel arrébb már igen. Kiálltam az útszélére stoppolni és 5
perc múlva már pakisztáni zenét hallgattam az egyik autóban. A sofőr nem
beszélt angolul, de felhívta a haverját, aki megnyugtatott, hogy Abdullah
elvisz és kitesz a határnál. Így is lett. Kilépéskor a határon leszedtek még 10
dirhamra és csak kártyát fogadtak el. Olyannal sokszor találkoztam már, hogy a
reptéren fizetni kellett, de hogy szárazföldön való kilépéskor?
Fizettem és mentem Ománba.
Átléptem a határon, de sehol semmi iroda és pecsétet se
adott senki.
Most mi lesz?
További képeket itt találsz:
https://picasaweb.google.com/114604653750285257665/AbuDhabi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése