2013. július 5., péntek

Kannibálok földjén 2.

Vasárnapra ébredtünk, ami ugye a templomba járás napja is. Nem vagyunk vallásosak, de ha már itt vagyunk, megnézzük miként zajlik a mise a pápuáknál. A templom előtt már gyülekeztek a hívők, főként a gyerekek és asszonyok. Érkeztünkre megállt az élet és mindenki minket bámult. 

Próbáltam őket fotózni, de rögvest elfordultak vagy elfutottak. 



Aztán csak összebarátkoztunk és utána már a fényképezőgéppel is incselkedtek. 



Eljött az idő, megkongatták a harangot és mindannyian bevonultunk. A templombelső nagyon érdekes, nincsenek benne padok, hanem szalma van leterítve a földre. A nők a jobb, a férfiak pedig a baloldalon ültek. 



A biztonság kedvéért, hátul a bejárat közelében foglaltunk helyet. A harmadik sorban ülő sárga pólós fickó elkezdett gitározni, a gyerekek pedig énekelni. Idővel egyre többen daloltak, ami előcsalogatta a papot is.

video

Rejtekajtón jött be és amikor megláttuk kissé megdöbbentünk, ugyanis nála aludtunk. Kinyitotta a bibliát, elkezdte olvasni, majd felkérte az asszonykórust valamelyik zsoltár eléneklésére. 

video

Idővel kezdtek az emberek elszivárogni és mi is követtük a példájukat. A folyóval párhuzamosan haladtunk,


amikor elérkeztünk túránk harmadik függőhídjához.


Nemcsak a palló volt fából, hanem a korlátok és a felfüggesztések is. Ilyet se láttunk még. Átkeltünk a hídon.


Na most merre menjünk? A balra tartó ösvényt választottuk és 5 perc múlva beértünk a faluba. Kifaggattam őket, merre kell menni Hitugiba, mindenki felfelé mutogatott. A keskeny kis ösvény meredeken ívelt a csúcs felé.


Fél órával később, 300 méterrel feljebb és izzadságtól csatakosan értük el a Hitugiba vezető karaván útat.


Itt már szinte percenként találkoztunk batyut cipelő emberekkel, akik Wamenába mentek vagy onnan jöttek.


Helyi szokás szerint kezet fogtunk mindegyikkel, megbeszéltük, hogy ki hová tart és többé nem láttuk egymást. Eleinte kicsit féltünk a kézfogástól, mert korábban, akivel kezet fogtunk az mind pénzt akart, de itt már nem. Már majdnem beértünk Hitugiba, amikor hat fős gyerekcsapattal találkoztunk, velük is lepacsiztunk, de amint meglátták a fényképezőgépet mind elszaladtak.


Persze nem túl messzire csak a legelső nagy szikláig és onnan kukucskáltak kifelé.


Nagyon vicces volt. Eltettem a fényképezőgépet és integettem nekik. Ők mosolyogtak és visszaintettek.


Hitugiba érve az egész falut a főtéren találtuk, a törzsfőnök megmutatta boltját és megkérdezte mire van szükségünk. Volt neki kávéja, teája, ásványvize és néhány csontból faragott ajándéktárgya is. Kávét kértünk, mert azt már két napja nem ittunk.
-          Gyertek, üljünk le a házamban – ajánlotta.
-          Hányan laknak a faluban? – kérdeztük.
-          942-en – felelte.
Nem semmi, tuti nincs több 50-60 háznál.


Húsz perc alatt a felforrt a víz, elővette a zacskós kávét és ránk bízta mennyit teszünk bele. Vicces volt látni, hogy az elmúlt két napban többször is gyalogoltunk kávéültetvények között és mégis jávai kávét iszunk, ami repcsivel 5 óra. A fekete leves nagyon jól esett minden kortyát kiélveztük, kifizettük a 20 000 rúpiát és újult erővel indultunk tovább.


Nagyon szép, panorámás szakaszon haladtunk Yoarimáig.


A falu kényelmes tempóban sem volt messzebb egy órai járóföldnél. Mielőtt beértünk volna, szeméttelepet és szarkupacokat kellett kikerülnünk. Az oké, hogy a legtöbb házban nincs WC, de miért az ösvényen végzik el a dolgukat. Persze-persze nyilván félnek a kígyóktól és más csúszómászóktól. A dolog pikantériája az, hogy minden este esik, aminek hála hatalmas fekáliákkal teli pocsolyák keletkeznek, de úgy látszik, őket nem zavarja, hogy bokáig gázolnak benne.  
Beértünk Yoarimába.


Nagyon aranyos, hangulatos, kis falu a Mugi-folyó partjánál.


A csoportok általában itt alszanak, de most is gyorsabban haladtunk az átlagnál, ezért azt gondoltuk, hogy Yogosemig még elgyalogolunk. Leértünk a folyópartra és jót nevettük. Valaha kidőlt egy fa, tettek az oldalára néhány gallyat és kész a híd.


Átkeltünk


és követtünk az előttünk haladó asszonyságokat.




Azt tudtuk, hogy felfelé kell menni, de azt nem, hogy három órán keresztül. Az első faluig sziklás terepen haladtunk és bár nem sütött a nap, azért nem fáztunk.


Innen gyönyörű panoráma tárult elénk a mélyben hömpölygő folyóra, a szemközti falvakra és a felettük elterülő szűz dzsungelre. Mielőtt idejöttünk, naivan azt hittem, hogy végig dzsungelekben fogunk túrázni, de nem. Nagyjából 2000 méter alatt mindenhol kiirtották őket és helyette édesburgonyát termesztenek.


Kiértünk a faluból


és most először gyalogoltunk dzsungelben. Pechünkre felhő vett körbe minket és nem sokat láttunk belőle. Közben utolértük a hazafelé tartó családot és láttam, hogy nagyon fáradtak. Az egyik nénitől átvettem a három literes olajoskannát és megindultam vele.


Közben az órámra néztem, elmúlt 17:00, mindjárt sötétedik, 2200 méteren járunk és még sehol sincs a falu. Az út persze még mindig felfelé vitt. 2450 méteren értük el a hágót és végre elkezdtünk lefelé ereszkedni. Elővettem a fejlámpámat és kezdetét vette a versenyfutás az idővel. 10 perc múlva feltűnt a falu. Mindenki az utcán ücsörgött és pillanatok alatt megtalált minket Josef, a falufőnök. Megmutatta a házát, hát nem szerettük belé. Rákérdeztem, hogy nem lehetne-e inkább az iskolában vagy a templomban aludni. A fejét nemlegesen ingatta. Sajnálom, hogy nem fotóztam le a hálószobájukat. A szőnyeget szerintem, amióta megörökölték valamelyik elhunyt rokontól, azóta nem mosták ki. A matracuk fölött szúnyogháló, aminek csak sejteni lehetett, hogy az eredeti színe valaha fehér volt. A matracról meg ne is beszéljünk. Fogas és szekrény nem lévén a ruháikat szögre akasztva tárolták. Persze az összes koszosabb volt, mint a melós ruháim. Ezt még meg is értené az ember a sivatag közepén, de itt is, mint minden falu szélén volt közkút. Mivel nem járnak dolgozni, ezért azt gondolom, hogy abba a temérdek szabadidejükbe, bele kéne férnie a napi, na jó, heti mosásnak. Őket nem zavarja, nincs rá igényük. Kint csak 12 fok volt, de mi azért elmentünk mosakodni a falu szélén lévő forráshoz. A falu összes kölyke körénk sereglett és lesből kukkoltak minket. A derékig érő fűnek hála, tudtak kommandózni a kis gézengúzok. Persze a nevetésük mindig elárulta őket. Különösebben nem zavartak, de ha ők ilyen csibészek, akkor mi is azok leszünk. Andi a fejlámpával trükközött, addig én megtöltöttem a vödröt és nyakon öntöttem őket. Ahelyett, hogy elmentek volna, még többen jöttek és innentől kezdve még izgisebb lett számukra. Viszont mivel nem volt az a vendégmarasztaló idő, bementünk a házba, ahol jé van áram. Körülnéztem jobban a hálóban és megláttam az aksit, meg az ágyban ugráló bolhákat. Akkor itt sem alszunk. Az étkező tűnt a legideálisabbnak az alvásra. A hálóban találtunk egy viszonylag tiszta pokrócot, kiráztuk és leterítettük a földre. Kivettem a zsákból a ponchómat, azt ráterítettük, erre jöttek a strandkendők és végül a hálózsákok.


Az idő későre járt, mi meg farkas éhesek voltunk, gondoltam benézek a konyhába, ami a szomszéd kunyhó és rákérdezek a vacsira. Josef nem volt szívbajos kihúzta a fiókot és a kezembe nyomott két forró édesburgonyát. Nagyon jól esett a finom meleg krumpli ebben a hidegben, csak kicsit kevés volt, a 8 órás gyaloglás és az 1200 méter szint megtétele után. Gondoltam megírom a naplómat, de valahogy nem volt hozzá érkezésem. Bebújtunk a zsákba és vártuk a reggelt. Túl sokat nem aludtunk a 8 fokos melegben, viszont újabb csípéseket fedeztem fel a mellkasomon és a hasamon. Reggel úgy döntöttük, hogy nem megyünk tovább Angguruk felé, mert most jönnének a mocsaras és hideg részek, na meg már kajánk sincs túl sok. Josefnak kifizettük a 200 000 rúpiát és ő a kezembe nyomott újabb két forró krumplit.

Kényelmes tempóban haladtunk Yaorima felé és a napocska is a megmutatta magát.


Az erdő bámulatos volt a kora reggeli fényekben.


Pandánuszok, orchideák, páfrányfák, gyíkok helyenként kisebb vízesések és rengeteg lepke. Útközben több helyen megálltunk napozni és fotózni.






Yoarimában lemosakodtunk és folytattunk utunkat Hitugi felé. Megnéztem az órámat, 700 métert ereszkedtünk három óra alatt. Odafent jól befűtöttek és kicsit meg is pörkölődtünk.


Hitugiban vettünk főtt kukoricát, de a törzsfőnök boltja zárva volt, úgyhogy a kávé és a vízvásárlás elmaradt. Ugem felé vettük az utunkat, ami a leírás szerint háromórányira van. Félúton kofák árultak avokádót, kukoricát és banánt. Mindenből vettük és fizettünk vagy 500 forintot a rakás kajáért, amit a környék legjobb kilátójában be is faltunk. Itt jöttünk rá, hogy milyen finom az avokádós főtt kukorica.
Próbáljátok ki érdemes.
Ugem szerencsére nem háromórányira, csak másfélre volt.


Túránk során itt találkoztunk a legkedvesebb emberekkel.


A törzsfőnök (képen a piros pólós) egyből leültetett minket az árnyékba és a feleségét elküldte vízért. Közben körénk gyűlt az egész falu. A gyerkőcök nevetgéltek és nézegették a messziről jött idegeneket.


Andi ránézett az egyikre és észrevett a lábán egy nagyon csúnya, gennyes sebet. Szereztünk vizet. Lemostuk a lábát, megtörölgettük, Betadinet öntöttünk rá és leragasztottuk. A falu lakossága végig nézte a műsort és utána sorba jöttek a kérések. Ez fáj, az fáj nincs-e rá gyógyszerünk. A maradék Aspirinünket elosztogattuk, feltankoltunk vízzel és megcéloztuk Sugokmót, ami állítólag, innen már csak két óra. Végig a Baliem-völgyet követtük és apránként ereszkedtünk lefelé.


Útközben már nem csak édesburgonya, hanem káposzta és hagymaföldek mellett is elmentünk.


Már bő két órája gyalogoltunk, de sehol sem láttuk az ösvény végét jelző hidat, viszont egyre mocsarasabb lett a talaj.


Leértünk a bővizű Baliem-folyó partjára és félóra múlva fapallókat láttunk. Átkeltünk rajtunk és egy zöldségekkel teli szigeten találtuk magunkat. Már épp kezdett alkonyodni. Most már csak itt lesz valahol. Bő negyedórát gyalogoltunk, mire végre odaértünk. Átkeltünk az imbolygó hídon,


felsétáltunk a dombra és motorhangot hallottunk. Kirohantam az útra, leállítottam az épp induló buszt és Wamena felé büszkén összegeztük a napi teljesítményünket, ami minimum 12 óra gyaloglás és 1400 szint.  Első utunk a reptérre vezetett, de már zárva volt a Trigana Air irodája. Azt tanácsoltak, jöjjek vissza másnap reggel hétre. Kicsit paráztunk, hogy mikorra sikerül majd jegyet venni, de mivel tudtuk, hogy napi több gép is indul Jayapurába, így azért bizakodtunk.
Visszatértünk a már megszokott döglött csótányos szállásra, elkértem a csomagjainkat és tisztességesen bezabáltunk a közeli étteremben.
Folyt. Köv.








2 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett.Csodálatosak a Felvételek.
    Csak köszönet jár érte.

    VálaszTörlés
  2. Nagyon tetszett.Csodálatosak a Felvételek.
    Csak köszönet jár érte.

    VálaszTörlés