2013. június 29., szombat

Kannibálok földjén

Múltkor a semmi közepén fejeztem be a bejegyzést, ahol nagyobb nyüzsgés volt, mint hittük. A buszunk még el se ment, de már a motoros taxissal alkudoztam. 10 000 rúpiáért (250 Ft) vittek át Kurimába, ahol végre elfogyott az aszfalt.


A falu előtt tettek ki, mert a folyó kissé megduzzadt, térdig érő vízben gázoltunk át. Az őslakosoktól megtudtuk melyik út megy Kilisébe és irányba álltunk. Eleinte egyenletesen haladtunk felfelé, amíg be nem értünk az erdőbe. Onnan már csak egyenesen kellett menni vízesések, szakadékok, kávéültetvények és csodaszép vadvirágok mellett. Az erdős szakasz nem tartott sokáig, kiérvén belőle nagy sokadalmat fedeztünk fel. Épp halotti tort ültek és disznót vágtak. Minket is meghívtak, de sajnos vissza kellett utasítanunk, mert még világosban szerettünk volna Kilisébe érni.
Egyébként, ha magadtól jössz, mint ahogy mi is, célszerű mindig megkeresned a falufőnököt (Kapala Desa) és ha nála nem is tudsz megszállni, akkor elkísér a templomba vagy az iskolába, ahol a földön elalhatsz. A főnök kertjében két kisgyerek játszott.
- Merre találom a Kapala Desát?
- Tunggu (Várjatok)! – kiáltották.
- Papa, papa! - és már rohantak is az egyik kunyhó felé.
A füstoszlop mögül, mosolyogva jött elő Albert Elopore, a falufőnök. Mivel nem mi vagyunk az első fehér emberek errefelé, egyből tudta mi járatban vagyunk. Belépett a szemközti kunyhóba, összedugott két drótot és máris lett fény. Beléptünk a társalgóba. A falon fotók és a falu térképe, gondosan feltüntetve a templom, az iskola és természetesen Albert háza. Megbeszéltük, hogy más nem lévén, vacsorára összedob nekünk két zacskós tésztalevest, meg teát. Amíg a víz felforrt, addig megmutatta a szállásunkat. A kunyhó gomba formájú, a teteje pálmalevélből, az oldala fából készült, és naná, hogy ő maga építette.


Bútor és áram nincs, de felesleges is lenne, a földön pedig matrac és takarók.


Épp csak beköltöztünk és már mehettünk is enni. Belapátoltuk a levest és nyugovóra tértünk.
Hosszú nap volt.
Reggel még a tó is messzinek tűnt, estére pedig itt vagyunk, ahol a madár se jár.
Egész éjjel esett, de reggel szikrázó napsütésre ébredtem. Kiléptem a kunyhóból és Albert már kint ücsörgött.
- Mindjárt készítek kávét és reggelit.
Kissé álmosan, csipás szemekkel bólogattam. Elbotorkáltam a zuhanyzóhoz,


ami egy mesterségesen kialakított barlang, szemmagasságban vastag műanyag csővel és ebből folyik a forrásvíz. Beálltam alá és abban a pillanatban felébredtem a jéghideg víztől. Kissé libabőrös lettem, de a csipák már nem zavarták a látásomat. Leültem a fa alá és néztem a szemközti hegyeket.


Közben Andi is felkelt,


kényelmesen elköltöttük a reggelit (szintén tésztaleves volt), készítettünk pár közös fotót,


majd miután megkaptuk az útbaigazítást elbúcsúztunk Albertéktől.


Eleinte jobbról-balról kőkerítések




és gombaházak mellett gyalogoltunk. Több helyen kíváncsi tekintetekkel találkoztunk,




de sajnos nem igazán tudtunk velük kommunikálni. Próbáltam indonézül szót váltani velük, de a legtöbb csak bámult ki a fejéből vagy pénzt kért. A falu szélén terepszínű pólós kissrác szegődött mögénk és mindig egy lépéssel mögöttünk jött.


Félreálltunk, hogy elengedjük, persze ő is megállt. Feltettem neki pár alapkérdést, hogy hívják, mennyi idős és megkértem, hogy ne hajtson minket, hanem menjen előre. Hiába. Nem a társasága zavart, csak az, hogy mögöttünk lihegett, nem hagyott nyugodtan fotózni és az eddigi emberekből kiindulva, tuti hogy pénzt szeretne. Csúnyán néztem rá és megkérdeztem miért nincs iskolában. Természetesen nem válaszolt.
Leültünk, hogy menjen, de csak nem akart. Végül nagy nehezen sikerült elhajtani. Ezt csak azért írtam le, mert többször jártunk így, hogy valaki ránk telepedett és automatikusan mögöttünk tempózott. Nem rossz emberek ők csak inkább a tájat szeretnénk nézni, mint rájuk figyelni.


Semmi gond, ha velünk jön, mutatja az utat, bevisz házakhoz, mond infókat, akkor én leszek az első, aki gyógyszerrel vagy akár pénzzel is támogatom, de ezt a stílust nem kedveljük.

Ibiromáig szintben haladtunk, így ki tudtuk élvezni a táj szépségét, a virágok illatát és madarak énekét.
- Nem egy bácsi jön ott ruha nélkül? – kérdezte Andi.


- Dehogynem. Vajon ő is pénzt fog kérni?
Naná. Persze mi is résen voltunk, és amikor közelünkbe ért úgy tettünk mintha Andit fotóznám.


A fickó, már mutogatta, sőt makogta is, hogy:
-Uang, uang (Pénz, pénz)!


Azt elvből nem, de aszpirint adtam neki. Bevált. Sőt talán még hálásabb is volt érte.

Beértünk a faluba, ahol a főnök megmutatta az irányt, sőt még vezetőt is adott mellénk. Vicces volt a mobiltelefonos kissrác. Az hogy nincs térerő nem gond, amikor zenét is lehet rajta hallgatni. Kikerültük a malackákat és elindultunk lefelé a Baliem-folyó völgyébe. Az újdonsült vezetőnk profi volt a szakmában, ő ment hátul, és szinte minden lépésnél letaposta Andit. Megkértem, hogy előzzön meg minket, de nem akart. Nagyobb mozi volt neki üvöltetni a zenét és bámulni a fehéreket. Többször is megkértem, hogy mi szeretnénk a madarakat hallgatni és nem az ő kígyóbűvölő zenéjét, de kicsit nehezen esett le neki. Végül előre rohant és mi beálltunk a saját tempónkba. A táj nagyon ütős: hatalmas hegyek közt visz az út és kilométerekre ellátni.


Előre dörzsöltük a markunkat, hogy milyen utakon fogunk túrázni.




Az út közben bedurvult meredeken ívelt lefelé és több helyen kőkerítés állta utunkat, amiken a nekitámasztott létra segítségével tudtunk átjutni.


Hamarosan beértünk Argaramba, ahol a megszokott kép fogadott bennünket, a helyiek csak ücsörögtek és néztek ki a fejünkből.


A gyerekek rögtön kiszúrtak és körénk sereglettek. Próbáltam kommunikálni velük, de nem igen sikerült, mert mindegyik csak bámult tökéletesen üres tekintettel. Miután meguntuk a ránk meredő szempárokat, továbbmentünk.


Aranyos kis templom mellett vezetett el az ösvény,


aztán pár perc múlva, függőhídhoz értünk.


Átkeltünk rajta és baromira élveztük a kilengését.




A túlparton több falusi ember szúrt ki minket és jöttek hozzánk kezet fogni.


Kiderült ők innen még 3 napi járóföldre laknak és nem sűrűn látnak errefelé fehér embert. Nagyon kedvesek voltak és tetszett nekik, hogy mi is gyalogolunk és kíváncsiak vagyunk az életükre és a falvaikra. Ők letelepedtek az árnyékba ebédelni, mi pedig folytattuk a túrát.


Hamarosan pár házból álló településhez értünk.
Mit láttunk a legelső ház előtt?
A bácsika turisták számára készített nyakláncokat és egyéb ajándéktárgyakat árult. Miután nem vettünk semmit, bezárta a boltot és hazament. Negyedóra múlva jött a következő híd.
Ez se rossz!




A túlparti településen gondoltam rákérdezek, hátha van eladó harapnivalójuk. Pillanatok alatt előkerült néhány szem avokádó és fürt banán az egyik kunyhóból. Leültünk a templom elé a fűbe, elővettük a kalács ízű kenyerünket és nagy örömömre Andi előkapta a repülőről zsákmányolt sót és borsot, amivel meg tudtuk fűszerezni az avokádót.


Innen az ösvény ismét felfelé indult, de ez nem baj mert a kilátás, ha lehet még szebb volt, mint eddig. A neten találtam egy hat napos túra leírást, aminek a második napi alvóhelye Wuserem. Ide igyekeztünk mi is, de mivel még csak kettő óra volt, ezért úgy döntöttük, hogy miután körülnéztünk továbbállunk Syokosimóba.
A falu fekvése idilli, de hát inkább beszéljenek a képek:




Ugye ez itt Pápua és nem Nepál vagy Peru, errefelé nincsenek útszéli éttermek, se menedékházak, sőt még közértek se. Mi ezt találtuk Wuseremben:


A választék nem túl bőséges, van nekik zacskós levesük, némi olaj és só. Nem tudom miért, de ez nagyon megy errefelé. Értem én praktikus dolog ez az instant kaja, olcsó és gyorsan kész van, na de akkor is. Ezt a közértet úgy képzeljétek el, hogy itt ez olyan, mint nálunk egy Tesco. Az elkövetkezendő pár nap során, ilyen bő választékot sehol nem láttunk.
Furcsák ezek az emberek,




itt élnek a paradicsomban, termelhetnének bármit, de e helyett mindenki csak a házában vagy előtte vakaródzik. Syokimo felé percenként megálltunk, mert a táj rabul ejtett minket.






Szinte végig sík terepen és térdig érő fűben haladtunk.
Beértünk a faluba,




5 nő egyből kiszúrt minket és már üvöltötték is indonézül, hogy fizessünk.


Hát nem túl vendégmarasztaló a fogadtatás, remélem nem az egész falu ilyen. Következő élmény a folyóparton tűzifát gyűjtögető kukis bácsi.




Ameddig nem vett észre minket, addig élte mindennapi életét, de abban a pillanatban, ahogy kiszúrt, elindult felénk és tartotta a markát. Vajon ki taníthatta őket erre?
Innen már csak 10 percnyire a patak túloldalán volt a falufőnök háza.


Ő egyből felajánlotta, hogy nála alhatunk. Persze, nem baráti vendégszeretetből, hanem 100 000 rúpiáért/fő (2500 Ft), cserébe viszont kapunk vacsit és reggelit. Egyébként, ha errefelé jársz, ezzel az árral számolhatsz, vagy ha van nálad kaja és ezt nem szeretnéd kifizetni, akkor bárhol sátorozhatsz, de úgy készülj, hogy egész éjszaka esik. Még be se költöztünk a törzsfőnökhöz, már ott termettek a kukisok. Nem igazán foglalkoztunk velük, mert már láttunk ilyet és jobban kívántuk a tisztálkodást, mint őket. Beálltunk a kert végi vízesés alá, vicces volt mert a 18-as karika ellenére is, a falu apraja-nagyja tátott szájjal végignézte a fürdésünket. Megtörölköztünk és kifeküdtünk a fűbe. A kukisok mellénk telepedtek és bámultak minket, ha épp rájuk néztünk, már vették is elő az eladásra szánt portékát. Próbáltunk megbarátkozni az örökös bámulással, de most sem sikerült. Hamarosan elkészült a vacsora, mi bementünk a házba, ők pedig haza. Rizst kaptunk, vizi spenóttal és tészta levessel.


Mivel errefelé nincsenek boltok, így vizet sem lehet venni, viszont minden szálláshelyen forralnak vizet, amit később lehűtve tudunk inni.


Kicsit füst ízű, de nem gáz. Vacsora után beköltöztünk a vendégszobába, kaptunk matracot és eltettünk magunkat holnapra.


A ma 7 órát gyalogoltunk, 1500 és 2000 méter közti magasságban és kb. 800 szintet tettünk meg.
Útvonal: Sugokmo – Kurima – Kilise – Ibiroma – Argaram – Wuserem – Syokosimo
Folyt. Köv.

2 megjegyzés:

  1. Értékelem az élet stilúsukat.
    Köszönöm hogy láthattam.

    VálaszTörlés
  2. Nagyon tetszettek a Fötók.
    Köszönöm hogy láthattam.

    VálaszTörlés