Pápua, lekéstük vagy sem?

Reggel nyolcra értünk a Baliem-völgy központjába, Wamenába. Hát a reptér az nagyon ott volt, ha fényképen látnám, leginkább az indiai buszállomások csomagmegőrzőjéhez hasonlítanám.   

Viszont a város közepére tették, ami nem baj, mert így gyalogosan is eljutunk bárhová. A csomagunkat még meg se kaptuk, de már akadt önként jelentkező, aki elvitt volna olcsó hotelba „csak" 15 000 Ft-ért, aztán jött a kotekás vagy más néven fütykös tartós bácsi. Ugye ez már kőkeményen Pápua, ahol az emberek nem is olyan rég meztelenül mászkáltak és embereket ettek. Aztán, 1954-ben három misszionárius érkezett, az egyiket megették, de valahogy mégiscsak beindult a térítés és most már az itt élők felöltöztek és nem esznek embert. Bár még mindig emlegetik a régi szép időket.

Napjainkra már mindenki ruhában jár, igaz 10 emberből nyolcnak nincsen és nem is volt soha cipője,

de már van telefonja. Aki ma meztelen és csak a fütyiét takarja lopótök, az csak megélhetési okokból jár így.

Sajnos.

A térségben többször is túráztunk, de ha ilyen emberrel találkoztunk, akkor mindig, kivétel nélkül pénzt akart a fotóért. Ha nem fényképeztél, akkor ki akarta ezt kizsarolni belőled.

Na, de nem akarom senki kedvét szegni, mert Pápua nem csak erről szól.

Már jönnek is a csomagok. Inkább nem mondok semmit, a kép magáért beszél.

Megjött a miénk is, elhessegettük a hellókákat és indultunk a kinézett szálláshoz. 10 perc séta után meg is érkeztünk és rá kellett jönnünk, hogy igen vastagon fog errefelé a ceruza, viszont a higiénia nem annyira szárnyal. Ezzel semmi gond, mégiscsak Pápuán vagyunk. Találtunk egy hálóterem jellegű, tiszta helyet. Mit tippelsz mennyiért?

15 000Ft/éjszaka.

Amikor meghallottam, majdnem összecsuklottam. Mondom a kiscsajnak, hogy most én hallottam rosszul vagy ő beszél gyorsan.

De nem. Ez tényleg ennyi.

-          Beszélhetnék a tulajjal?

-          Ő most nincs itt.

Leültünk, megkávéztunk, de nem került elő a góré és telefonon sem tudtuk utolérni. Tetszett, hogy csöndes mellékutcában van és tiszta, de hát ennyiért továbbra is üres marad. Tulaj nem került elő, a kiscsaj pedig nem adta olcsóbban. Végül a főutcán 380 000-ért találtunk egy kulturált szállást. Kitöltöttem a papírokat, a döglött csótányt elhelyeztem a kukába aztán beköltöztünk. Csak, hogy érezzétek az arányokat, Balin már 5-6000 Ft-ért medencés szép szállást kapsz, itt meg 10 000 Ft-ért ezt. Nem a szobával van a gond, csak az árával. Mindegy itt ez van, ezt kell szeretni. Persze van olcsóbb is, de az a hazai hajléktalanszálló kategória. Később laktunk ilyenben is, igaz még mindig viszketek, ha rá gondolok.

Szobánk már van, jöhet a rendőrség. Mert ugye az nem elég, hogy van engedélyünk, ezt hitelesíteni is kell. Beslattyogtunk az őrsre. Elkísértek az illetékeshez, ő ráütötte a stemplit és mehettünk isten hírével. Viszont ami furcsa volt, hogy nem tapadtak ránk az idegenvezetők, pedig mi is kerestük őket. A rendőr srác ajánlott kettőt. Leírom a nevüket, hogy messziről kerüld el őket: Rufus és Skorpio.

Elsőként Skorpio talált ránk. 45-50 körüli figura, jól beszéli az angolt, de kicsit körülményes. Később kiderült mind ilyen. A tej megalszik a szájában, konkrét túrákat nem vázol fel, csak hümmög. Megkértem, hogy ha már nem mondja, akkor legalább írja le a dolgokat. Erre ő kicsit belassulva, hosszasan töprengve neki állt számokat írogatni. Nálam már az első szám is kiütötte a biztosítékot, de csak gyűltek alá a különböző tételek. Nem kértem nehezet csak azt, hogy kettőnkre mibe fájna a 3 napos dzsungeltúra a Habbema-tóhoz. Hosszabbat akartunk, de mivel nem volt szimpi, gondoltam tesztelem. Hosszú fejvakarás, több cigi elszívása, számológép bevonása után megszülte a végeredményt.

Persze kimondani nem merte.

Rákérdeztem, biztos ami biztos, hogy jól látom-e azt a 4,5 millió rúpiát (120 000 Ft), ami itt a tanárok negyedévi keresete.

-          Szóval 3 nap dzsungel túra veled+kaja+szállás 4,5 millió rúpia kettőnkre?

-          Nem, ez fejenként értendő, tehát kettőtökre 9 millió – suttogta.

Hát abban a pillanatban a rosszullét, szédülés és az infarktus kerülgetett.

Megköszöntem az úriembernek a nagyvonalú ajánlatát és búcsúztam. Ő nem értette, hogy mi a baj. Felvilágosítottuk, hogy az ő ára köszönő viszonyba sincs azzal, amennyire mi gondoltunk. Ő továbbra se ment lejjebb az árral, viszont rágyújtott egy újabb cigire és kisétált.

A következő tagnál, mondom ne szarakodjunk, rákérdeztem a 7 napos túrára. A fickó osztott szorzott, töprengett, hogy min azt nem tudom, mert aki idejön turista, az nagyjából 4-5 féle hosszúságú túrából tud választani, amit neki csípőből kéne mondania, hogy mennyibe kerül. Három cigi után megszülte az árat és a gyengébbek kedvéért alá is húzta.

9 000 000 Rúpia.

Természetesen ő is fejenként gondolta. Ennyi pénzből, itt vadiúj 125 köbcentis, tunningolt motort vehetek. És tényleg a szomorú, hogy akadt még pár mókus, akit megkérdeztünk és amikor szó nélkül felálltunk és otthagytuk őket nem értették, hogy mi van.

Nem gond nélkülük is megoldjuk, viszont, ha már elvesztegettük a délelőttöt, akkor nem ártana csinálni is valamit. Megpróbáltunk motort bérelni, de 300 000 rúpiáért akarták bérbe adni. Bárhol máshol Indonéziában 35-40 000/nap, de ez itt Pápua. Sebaj van busz is a világon. Riksával kivitettük magunkat a Jibama buszállomásra, persze a srác homlokegyenest ellenkező irányba indult, mint a térkép jelezte. Többször is rákérdeztem, hogy hova megyünk mire leesett neki, hogy így bizony nem fogunk odaérni soha az életben. Végül is ráállt a helyes irányra és 20 perc múlva megérkeztünk. Átkeltünk a szemét majd a sártengeren és némi segítséggel megtaláltuk a Jiwikába tartó járgányt. Úri dolgunk volt, miénk lett a sofőr melletti ülés. Méreteiben a hazai VW Transportert képzeljétek el, ami akkor indul el, amikor megtelik, azaz ha összejön a 18 utas plusz a sofőr. Érkezésünkkor még kicsit hézagos volt,

de pillanatok alatt megtelt. Kiértünk a városból. A táj csodálatos

és végre nincs minden méteren 25-30 ember. A végállomáson Jiwika szélén szálltunk le, ami a több száz éves múmiájáról híres. Még át se mentünk a túloldalon, de már feltűnt a kotekás bácsi. Na mondom tökjó, ezért jöttünk, van téma, csattogjon a masina. Ő bepózolt

és ahogy lefotóztam már mondta is.

-          10 000 rúpia (250 Ft).

Azt hittem viccel, de nem. Előhúzta a botját és finoman bökögetett vele, amíg nem fizettem nem engedett tovább. Ezek után gondoltam készítek még pár képet, persze ő képenként szeretett volna a tízezret. Nyilván innentől kezdve bármennyire is pózolt vagy hörgött nem fényképeztem. Megérkeztünk a faluhoz, jött is üdvözölni az egyik atyafi.

-          A múmiát szeretnék látni?

-          Naná.

-          Tessenek befáradni, kettejükre a belépő 120 000 rúpia lesz.

-          Mi? – kérdeztem felháborodva.

-          Hát, ennyiért hozzuk ki a kunyhóból, de ez persze nem tartalmazza a törzs tagjainak a fényképezését.

-          Mi van? –kérdeztem csodálkozva.

-          Igen-igen az fényképenként még 10 000 rúpia.

Egy perccel később az ember csak a lábnyomunkat látta. Köszönjük, de mi ebből nem kérünk. Kimentünk a főútra és gyalogosan indultunk tovább. Hamarosan horgászó család

hívott be a portájukra.

Na ők aranyosak voltak, nem a pénzt, hanem az embert látták bennünk. Elkészült a tucatnyi közös kép,

de kimentettük magunkat, hogy vár az ismeretlen és ők boldogok voltak, amiért ilyen rövid időre is, de velük voltunk. Kiálltunk a főútra és pár perc múlva, emberekkel teli furgon platóján csimpaszkodtunk Wosilimo felé. Kitettek a falu szélén, kicsit sétálgattunk és megcsodáltuk a gombaformájú kunyhókat.

A dani falvakra jellemzőek a kör alakú házak (honayok),

ahol a férfiak és a nők külön kunyhóban élnek. Állítólag ez azért van, mert a gyermekszületést követően két évig szoptatják az újszülötteket és ezen idő alatt a nemi érintkezés is tabunak számít. Aztán az is jellemző a danikra, hogy ha meghal valamelyik rokonuk akkor a nők két ujjpercnyit levágnak valamelyikujjukról. Mi láttunk ilyen férfit is.

A danik fő tápláléka az édesburgonya és több mint 70 fajtáját ismerik. Néha napján, amikor malachús kerül az asztalra akkor azt kibelezve, forró kövekkel kibélelt gödörbe dobják és felülről fölhevített kövekkel takarják be. A disznó a gazdagság szintmérője, csak ünnepi alkalmakkor fogyasztják és a leendő feleség árát is ebben szabják meg. Napjainkban minimum 5 disznót kell fizetni a hölgyekért.

Visszafelé leintettük az első felénk tartó autót. És milyen jól tettük. Itt van a közelben az Anegerak tó, amit jó lenne megnézni.

Ha a mosolygós alkalmi fuvarosunk nem mutatja meg a járást, soha nem találtunk volna meg az tuti.

-          Arra menjetek! – mutatott a tag a méteres fűcsomók felé.

Látta amint visszanézek és már mondta is:

-          Ne aggódjatok, pár lépés után lesz, kijárt ösvény, azt kövessétek.

És tényleg.

Az ösvényt nem volt nehéz követni, csak a sorozatos esőzések miatt helyenként bokáig süppedtünk a sárban. A szavannás terepet felváltotta az erdő,

majd átkeltünk a függőhídon, kikerültünk néhány pocsolyát és meg is érkeztünk. A tó nem túl nagy,

de az idevezető út miatt megérte felkeresni. Elkészültek a kötelező képek, aztán irány vissza, mert hamarosan sötétedik. Hazafelé személyszállító mikrobusz vett fel, de már beszálláskor tisztáztuk, hogy ingyen visszavisz minket Wamenába. Ki tudja miért, de itt Bob Marleynek hatalmas kultusza van. Az utca népének 99 %-a raszta és mindenki a királyt ábrázoló pólót hord, sőt a buszban is őt hallgattuk.

Hazaérve megtalált minket még egy önjelölt guide, de már nem akartam megvárni, amíg kisakkozza az árát, ezért rákérdeztem, hogy mennyi az annyi.

- 9 millió fejenként.

Nevettem és becsuktam a szobánk ajtaját. Érdekes nem kopogott be, úgy látszik itt mindenkinek elgurult a gyógyszere. Nyilván mi se kezdtünk el aggódni, tudtuk, hogy holnap nélkülük is megoldjuk a túrázást.

Mivel Wamenát annyira nem zártunk a szívünkbe, ezért reggel összepakoltunk néhány napra elegendő ruhát, vizet és élelmet. Elsőként a Lorentz Nemzeti Park irodáját kerestük fel. Naná, hogy nem a térképen jelzett helyen voltak, hanem kiköltöztek a város szélére. Mindegy így is könnyen megtaláltuk. Angolul nem beszéltek, térképük nincs és túl sok hasznos infót sem kaptunk tőlük, viszont lehúztak minket 90 000 rúpiára fejenként. A belépőt amit kaptunk, a későbbiekben soha senki nem kérte el, így hát, ha arrajársz ne ugorj be hozzájuk. Az épület előtt fogtunk motoros taxit és 40 000 rúpiáért elvittek minket Napuaba. Elvileg itt ér véget az aszfalt

(gyakorlatilag gőzerőkkel építik az utat) és innen már csak 25 kilométer a Habbema-tó, ami 3200 méteren, „hófödte” hegycsúcsok között terül el. Ja és persze a park a benne található ritka növénytársulásoknak

és állatvilágának köszönhetően a Világörökség részét képezi. Akadnak itt fakúszó kenguruk, hangyászsünök, oposszumok, paradicsommadarak, jégmadarak, papagájok és csodálatos lepkék is. Na meg hát ez Délkelet-Ázsia legnagyobb védett területe (2.3 millió hektár) és itt található Indonézia legmagasabb csúcsa a Puncak Jaya (4884 m) is.

Elbúcsúztunk a motorosoktól és felvettük a nyúlcipőt. Épp termőföldek mellett haladtunk el,

amikor zajra figyeltünk fel. Teherautó közeledett. Leintettük. Felkapaszkodtunk a platóra, ledobtuk a zsákokat a sóderre,

kövér gáz, füstfelhő és már indultunk is. Túl sok infónk nem volt a környékről azon kívül, hogy világörökség és nincsenek falvak a tóig, ezért sejtettük, hogy kalandos utunk lesz. A teherautó nem vitt túl messze, csak a közeli útépítéshez, ahol leborította a sódert. Megköszöntük a fuvart, de legalább ennyivel is közelebb vagyunk a tóhoz. Falvak tényleg nem voltak útközben, de emberekkel mindenhol találkoztunk. Sajnos mindegyikük kivétel nélkül favágó volt és a fűrész hangja sokszor elnyomta a madarak énekét.
Épp durva emelkedőn tempóztunk felfelé,

amikor újabb teherautó közeledett felénk. Ők is felvettek és megspóroltak 2-3 km sétát plusz az emelkedőket. Fáért jöttek és néhány munkást vittek haza Wamenába. Miután búcsút intettünk egymásnak, aznap több autót már nem láttunk. Az erdő amiben gyalogoltunk álomszép,

kár lenne érte, ha kivágnák. Nem is értem, hogy lehetséges ez, Unesco Világörökséges Nemzeti Parkban. Lépésről lépésre emelkedtünk felfelé, ránéztem az órámra 2700 méteren jártunk,

tehát még 500 szint van a tóig. Ahogy haladtunk 15-20 percenként találkoztunk emberekkel és többször is rákérdeztünk milyen messze van még. Sokan csak a vállukat vonogatták, mások szerint 4-5 óra, de volt olyan, aki szerint még 15 km. Tökjó, csak hogy 2 óra múlva sötét lesz. 2800 méteren jártunk, amikor komolyabb favágótelepre értünk. Megnyugtattak, hogy több üres kunyhót is fogunk találni menet közben. Elértük a 3000 méteres magasságot, körülöttünk továbbra is egybefüggő elsődleges esőerdők (dzsungelek) viszont már csak fél óránk maradt sötétedésig. Az egyik kunyhónál füstöt láttam, bekiáltottam és már jött is ki a kormos-füstös bennszülött. A mellettük lévő kunyhó üres, de a kulcs nincs nála, hanem valamelyik cimbijénél van, aki még nem ért vissza.

-          Aludjatok itt, hamarosan visszatér Robert.

Összenéztünk, de úgy voltunk vele, hogy még megyünk picit, aztán ha nincs jobb, akkor max. visszajövünk. 2 kanyarral és 100 méter szinttel feljebb a lemenő nap fényében rátaláltunk az ideális kunyhóra.

Ráadásul üres is. Éjszakára tökéletes és állítólag, innen már csak másfél óra a tó. A kérdés az, hogy kocsival vagy gyalog? Kiélveztük a naplementét, a felhők beúsztak alánk, a madarak énekeltek. Megvártuk a sötétedést és beköltöztünk. Középen volt tűzrakó hely is, csak épp elfelejtettek kivezető nyílást hagyni a füstnek. Erre még valahogy Pápuán nem jöttek rá a népek. Bárhol, bármerre jártunk mindenhol ültek az emberek, harapták a füstöt és nem gondoltak sehol arra, hogy ha hagynak rést a plafonon akkor esetleg nem kéne fuldokolniuk a füsttől. Szóval, van hálózsákunk, alattunk meg szalma, megleszünk füst és tűz nélkül is.
Megágyaztunk és fáradtan dőltünk le a friss meleg szalmára.

Éjszaka többször felriadtam, valami állat kapart a kunyhó körül, szerencsére nem jött be. Aztán jött az eső és elnyomott minden zajt. Reggel újra megcsodáltuk a tájat

és útra keltünk. 5 perc múlva furgon platóján utaztunk, mindenféle törzsi arcok között. Az egyiken madártollas kalap, a másik arca kipingálva, a harmadik meg nyilat tartott a kezében és közben cigizett.
A sofőr hátranézett, intettünk, ő pedig a gázra lépett. Keményen verettünk és nem zavarta, hogy mi cseppet sem tudunk kapaszkodni, ja persze leülni már nem volt hely csak teli talpon guggolni. Jó húsz perc múlva a tóhoz vezető bekötőútnál szálltunk ki, és hálálkodtunk, hogy megúsztuk a gyaloglást, ami nem másfél óra lett volna.

Itt már nyoma sem volt az őserdőnek, felváltotta a magashegyi növényzet és az alpesi rét.

Hihetetlen kontraszt volt a dzsungel után. Fák alig vannak, viszont jócskán akadnak 4000 méter feletti csúcsok, ahol a hó sem ismeretlen jelenség. Kezdetben nagyon tiszta időnk volt, de aztán beúsztak a felhők és eltakarták előlünk az égig érő csúcsokat. A táj leginkább a dél-amerikai altiplanóra emlékeztetett, itt már csak pár darab fenyőfa és néhány páfrányfa

uralta a tájat. Hamarosan feltűnt a tó. A lápos rész miatt nem tudtuk megközelíteni, de a bekötőúton még sétáltunk egy órát, leültünk az egyik útszéli sziklára, megreggeliztünk és bevettük a malária gyógyszert.

Nálunk 12 db kerül 12 000 Ft-ba, Balin 60 szemet vettem 500 Forintért.

Innen elvileg van lefelé út a dzsungelen keresztül Wamenába és ha belehúzol két nap alatt le is érsz, de az ösvényt csak avatott szemek ismerik. Azt gondoltuk, hogy maradjunk a járt útnál már csak azért is mert nincs túl sok kajánk.

Visszatértünk az elágazáshoz és negyed órán belül, újabb törzsi arcokkal teli furgon platóján száguldoztunk Wamena felé. Másfél óra alatt le is értünk és rájöttünk, hogy most sem szeretjük jobban a várost, mint azelőtt. Megcéloztuk a buszállomást, de útközben belefutottunk egy autentikus törzsi piacba.

Döbbenetes volt, imádom az ilyen helyeket. Leintettük az első motoros taxist, aki 100 Ft-ért elvitt az állomásra és persze épp indult a járgány Sugokmóba.
Őket induláskor fényképeztem az ablakból.

Sugokmo Wamenától 16 kilométerre délre van és innen indulnak azok a túrák, amiket aranyárban adtak a Wamenai giudeok. A várost a Baliem-folyó határolja, amin igen mókás híd vezetett át. Az egész fából készült, helyenként kicsit korhadt és hiányos, na meg szemből is jönnek rajta biciklisek, motorosok, teherautók, de némi logisztikával áthaladtunk a közepén elhelyezett két pallón és utána senki és semmi nem állta utunk Sugokmóig. Elértük a végállomást, ami egy placc a semmi közepén.

Folyt. Köv.