Első napunk Pápuán

Kicsit kábultan szálltunk le vasárnap hajnalban Jayapura (Nyugat Pápua fővárosa) repterén és bevetettük magunkat a legközelebbi motelbe. Ledőltünk még pár órára majd visszatértem a reptérre motort szerezni.

Elsőként a hiénákat találtam meg, akik arányárban adták volna kölcsön a motorjukat, végül az egyik dolgozó segített ki, ő örömmel odaadta a sajátját 100 000 rúpiáért. Ez a háromszorosa a Balin megszokott tarifának, de mint kiderült jó vásárt csináltunk. Nem csak azért, mert szép tájakat láttunk és érdekes élményekkel gyarapodtunk, hanem a későbbiek során sem akadt olcsóbb motor. Első utunk a 10 kilométerre lévő rendőrőrsre vezetett.

Miért is?

Ahhoz, hogy Pápuán bármit csinálhass, útvonal engedélyt kell szerezned (Surat Jalan). Ez nem kerül pénzbe, de gondolom így tartják nyilván a bulékat (turistákat). Útközben többször  megkérdeztem merre van az őrs, végül az egyik poros mellékutca legvégén rátaláltunk. Hajtottam is volna befelé kövér gázzal, amikor a kapus szépen megállított és kitessékelt a kertből.

Lecsaptuk az utcán a vasat és megkerestük az irodát. Jobbra hátul, közvetlen a pottyantós WC mellett. Kicsit kopott, kicsit poros és még üres is, de majd csak jön valaki. 

Segítőkész afrofrizurás (itt már mindenki ilyen) egyenruhás nénike sietett a segítségünkre és ültetett le minket. Nem vártunk még sokat, de ismervén a helyi bürokráciát, rákérdeztem, hogy jön-e ma valaki, aki kiállítja az engedélyt.

-          Persze, persze úgy félóra - háromnegyed óra múlva – felelte indonézül.

-          Akkor inkább visszajönnénk – vágtam rá.

Még ki sem értünk a kapun, amikor tűzpiros kocsi fékezett mellettünk.

-          Engem kerestek? – kérdezte a fickó hibátlan angolsággal.

-          Ha tőled kapjuk a Surat Jalant, akkor igen.

-          Gyertek, mindjárt elkészítem nektek. Elnézést a várakozásért, de a közeli bányában történt baleset, ahol többen is meghaltak és ott kellett helyszíni szemlét tartanom.

Arra kért minket, hogy csoszogjunk át a szemközti fénymásolóba és másoltassuk le az útlevelünkben a vízumot és a fényképes oldalt. Sec perc megvolt. Vissza az őrsre.

-          Akkor fejenként két fényképet szeretnék kérni.

-          Huha, nekem nincsen – mosolygott rá Andi.

-          Nem gond megoldjuk.

Nekiállt beszkennelni az útlevelünket, photoshoppal kivágta a fényképet és elmentette.

10 perc múlva kezünkben volt a passzus. Az én nevemre volt kiállítva és Andi, csak mint valami tartozék szerepelt az apró betűs részben.

Na, de ha már itt vagyunk Pápuán, akkor nézzünk is körbe. A repcsiből már láttuk a Sentani-tavat, ami fentről igen jól nézett ki. Elmotoroztunk Doyo Lamába vagyis, hogy a falu melletti dombhoz. Letettük a gépet és felkapaszkodtunk a környék legmagasabb pontjára. 

A kilátás magáért beszélt és mint később kiderült ez a hely nagyon felkapott siklóernyős starthely is.

Ott jártunkkor teremtett lelket sem láttunk, lehet, hogy a 35 fokos hőség is közrejátszott ebben. Lepacsiztunk a csúcskereszttel, a csoki elmaradt, mivel csak tíz percet sétáltunk felfelé, aztán visszaültünk a mocira. Épp jókor, mert már kezdtünk odakozmálni. Utunk sokáig a tóparton vezetett és élveztük a látványt. 

Na de ha már itt vagyunk, csak meg kéne nézni, hogy élnek errefelé az emberek. Lekanyarodtam balra Yakondéba. Elsőként porban játszogató gyerekekkel találkoztunk, 

majd bételt (pinang) válogató nénikre köszöntünk rá.

A bétel itt is nagyon népszerű, mindenhol, mindenki árulja, de még többen rágják, sőt már a reptéren is külön bételköpő helyeket tartanak fenn, hogy ne a flaszterre tegyék ki az emberek a megrágott maradékot. Na de vissza a faluba.

Ekkor jött a tóban hűsölő bácsi,

 a dagonyázó malacka

 és a Hello Mistert kiabáló lányok.

Mint a képeken is látszik errefelé mindenkinek dús-göndör, mikrofon vagy raszta sérója van. Nyugodt lehetsz nem tévedtünk el, nem Afrikában járunk, de itt is ilyen formák az őslakosok. Lepacsiztunk a népekkel, jó hírét vittük kishazánknak majd elindultunk visszafelé. Mint kiderült a reptér és a szállásunk nem Jajapurában, hanem a közeli (35km) Sentaniban van. Elhagytuk a nyüzsgő várost és ismét a tóparton motoroztunk „időnként”. Az útikönyv említést tesz néhány szigetről és melegen ajánlja valamelyiknek a felkeresését. Az egyik faluban tábla jelezte a kikötőt és ezt követve értünk a tópartra. Már jött is az önkéntes kapitány és felajánlotta a szolgáltatásait 20 000 rúpiáért. Az ár is meg ő is szimpatikus volt, ezért rögvest áthajóztunk Asei-szigetére. 

Malacokban itt sem volt hiány, sőt a templom kertjében is legelésztek.

Mi van? Kérdezheted jogosan, malacok meg templom?

Igen, ugyanis Kelet-Indonéziában több a keresztény, mint a muszlim. Sőt Sentaniban van valami nemzetközi iskola is, ahol a jövő misszionáriusait képezik ki a „vadak” megtérítésére. Na de nem untatlak benneteket ezekkel.

Felsétáltunk a sziget legmagasabb pontjára az 50 méter magas dombra, amit a templom épülete ural és a kertből csodáltuk a kilátást. Minden üdezöld, csendes és nagyon békés. 

Miután túlságosan is relaxált állapotba kerültünk volna, a gyomrom jelzett. Elindultunk vissza a csónakhoz és közben még kattintottam párat. Bárkivel találkozol mosolyog, bárhol veszed elő a telefonod van térerő és bármerre nézel minden házon van parabola antenna.

Az egyik tóparti kifőzdében csillapítottuk az éhségünket, majd elindultunk hazafelé. Még felmotoroztunk a MacArthur emlékműhöz, de mivel már sötét volt, ezért nem csak a kilátást, de az emlékművet is elzárták előlünk. Sőt miután visszafelé bemotoroztam az egyik katonai bázisra megtudtam, hogy mi ide este fel se jöhettünk volna. Jött az ejnye-bejnye aztán visszatértünk a szállásunkra. Felhívtam a motorunk gazdáját, aki hamarosan házhoz jött és örömmel konstatálta, hogy épségben és sértetlen visszatértünk.

Éjszaka sokat nem aludtam, viszont annál többet vakarództam. Egyszer még a lámpát is felkapcsoltam és több bogarat száműztem a hálózsákomból, mint amennyi a Természettudományi Múzeumban van kiállítva. Sajnos, mint később kiderült ezek poloskák és bolhák voltak és okoztak néhány álmatlan éjszakát. Hajnalban átsétáltunk a reptérre, de a Baliem-völgybe, a kannibálok hazájába tartó gépünk bő óra késéssel indult.

Folyt. köv.