Raja Ampat, a földi paradicsom

Átrohantunk az indulási oldalra, egyenesen a Sky Aviation irodájába.

-          Van még jegy a mostani gépre?

Az ürge ránézett az órájára.

-          Szerencsétek van, még nem szállt fel. Mindjárt nézem. Igen van, fejenként 1 200 000 rúpia.

Megvettük a jegyeket, még ott az irodában ráragasztották a címkéket a zsákokra és már vitték is a géphez. Megmutatták merre menjünk, lerendeztük a reptéri illetéket és berohantunk a váróba. Kár volt sietnünk, mert még nem kezdték meg a beszállást. Már épp elhelyezkedtünk, amikor megszólalt a hangosbemondó és a kapuhoz hívták az utasokat. Fél egykor már a zsír új gépen ültünk. Nagyon klassz vajszínű ülések, hatalmas hely a lábaknál és ilyen tisztaságot már hetek óta nem láttunk. Felszálláshoz készültünk, amikor bemondták a hangosba, hogy kicsit csúszunk, mert két ember összeverekedett a Sorongi reptér parkolójában. Na jó nyilván nem ezt mondták, de ez történt. Fél óra várakozás után eljött az idő és felszálltunk.

A reptérről 60Ft-ért jutottunk el a helyi BKV-val a „világhírű” Hotel Tanjungba. Kicsit retek a hely, de egy éjszakára elmegy. Kiszúrtuk a mögöttünk lévő éttermet és villámgyorsan megrohamoztuk. Na ezt csak azért írom meg, mert itt ittam, életem eddigi legdrágább indonéziai sörét. Ültünk az étterem tengerparti teraszán, eszünkbe se jutott megkérdezni az árakat csak kértünk két sört. Jött is azon nyomban a hideg, gyöngyöző zöld üveg. Elég hamar el is tűnt, hála a nagy melegnek és a szomjas toroknak. Mivel már 9-10 napja nem ittunk, így kellemes euforikus állapotba kerültünk és eleinte ennek tudtam be a számlán látható 190 000 rúpiás végösszeget. Aztán kiderült, hogy a számot nem a képzeletem generálta, hanem a pincér. Magyarul sörönként 2400 Ft-ot fizettünk.

Hajnali hétkor indultunk a Labuan Rakyat nevű kikötőbe, ahonnan kilenckor indul a komp a paradicsomba, a RajaAmpat szigetcsoport fővárosába Wakaiba. Feltéve, ha nem csütörtök van, de pechünkre az volt. A mi kompunk csak délután indult, de addig is el kellett ütni az időt valahogy. Lepakoltuk a nagy zsákot a kompon, kölcsönkértük az egyik hajós mociját és feltérképeztük a környéket.

A komp tényleg kettőkor indult és négyre már Wakaiba értünk.

Meglepő módon senki nem ajánlotta, hogy elvisz minket bármelyik szigetre. A helyiektől megtudtam, hogy a piacnál találunk hajósokat és ott több eséllyel próbálkozhatunk. Ojekre (motoros taxi) szálltunk és 15 000 rúpiáért cserébe már indultunk is a negyedórányira levő településre. A piac melletti kikötőnél tettek ki és persze, hogy a hiénákra találtunk rá elsőként. Velük 2,5 millióért azonnal indulhattunk volna. Természetesen ők ezt komolyan gondolták, én meg fetrengtem a röhögéstől. Andit megkértem picit maradjon még velük és vigyázzon a zsákokra, addig én elnézek a piacra. Az árusok nagyon segítőkészek voltak és mindenki mondta, hogy üljek le, mindjárt szereznek kapitányt. Visszamentem Andiért és vártunk. A dolgok nem pörögtek túlzottan. Eleinte nem volt kapitány, aztán hajó, majd amikor már minden stimmelt, akkor meg kellett tankolni a járművet. Arra meg nem volt pénzük. Adtam előleget, ők beszerezték a benzint és már mehettünk is. Viszont az idő jócskán elrepült és elkezdett sötétedni.

-          Nem féltek? – kérdezte az egyik hajós ember.

-          Mitől?

Később rájöttünk.

Életem egyik leghosszabb órája volt, éjszaka a tíz méter hosszú, 70-80 centi széles, villámgyors csónakban gubbasztva. A srácok nem ismerték a féket és verettek rendesen, közben persze dőlt be a víz. Én jó helyen ültem, de Andi és a zsákja egyfolytában kapta a nyakába a sós lét. A csónak nem volt túl stabil, ha levegőt vettem máris megbillent valamelyik irányba. Meg hát ők is lavíroztak a vízen és minden kormányzáskor majdnem beborultunk. Ezt a könnyű kis műanyag csónakot, csak úgy repítette a 40 lóerős motor. Viszont, ami nagy élmény volt a száguldás közben felszínre kerülő rengeteg világító plankton. Tisztára, mint a szentjánosbogarak, csak ők a víz alatt élnek. Már jó háromnegyed órája kapaszkodtunk a csónakban, amikor a távolban fényeket láttunk.

-          Odáig kell még eljutni – gondoltuk.

Egy frászt, ez még csak a közbeeső sziget. A következő félórában már nem érdekelt a befelé zúduló víz, se az ha felborulunk, inkább néztem a számtalan csillagot az égen.

Felmerülhet benned a kérdés, miért szenvedtünk ennyit, ahelyett, hogy felhívtuk volna a szállást és tőlük értünk jött volna valaki. Ez jó ötletnek hangzik, csak sajna Gam szigetén (Pulau Gam) nincs térerő.

A cél előtt a kapitány csapott egy éles balost, szerencsére ezt is megúsztuk borulás nélkül és utána már csak ki kellett kötni a kivilágított stégnél. A zajra előkerültek a háziak és segítettek kiszállni. Mindenünk csuromvizes, de nagyon nem zavart, mert végre szilárd talajt éreztünk a lábunk alatt. Megkerestem Pak Yesayát a szállásadónkat és megkérdeztem hol alhatunk. Elkísért minket a csónaktól öt méterre lévő bungalóhoz. A hely zseniális. Cölöpön áll a víz felett,

lábunk alatt halrajok úszkálnak,

felettünk pedig a csillagos ég. A cipőnket levettük és beléptünk a pálmakunyhóba, középen a nappali

és ebből nyílik az 5 pici szoba. Rámutattak az egyikre.

- Ehhez mit szóltok?

Benéztünk. A földön matrac, a fal bambuszból, a tető pedig pálmából.

-          Hibátlan – feleltük egyszerre.

-          Éjszakánként 350 000 rúpia/fő, tartalmazza a szállást, a napi háromszori étkezést és a korlátlan kávé és teafogyasztást.

-          Tökéletes – mosolyogtunk.

Mázlinkra rajtunk kívül nem volt más vendég, ezért az egész házat birtokolhattuk. Megkérdeztem Yesayát, hogy ehetnénk-e valamit. Ő bólogatott. Mindjárt hozza a neje. Addig mi kirámoltunk mindent a zsákból, kiteregettük a vizes holmijainkat és belaktuk a kéglit. Közben megérkezett a vacsink: sózott, szárított hal, tésztaleves és rizs.

Végezetül előkaptuk a szingapúri reptérről hozott gint és az indonéz tonikot. Kiültünk a kivilágított stégre és figyeltünk az alattunk lévő zátonylakók életét.

Miért is jöttünk ide?

Raja Ampat, Indonézia eddig még szinte érintetlen szeglete, maga a földi paradicsom, 2007 óta fokozottan védett. A területe 4,5 millió hektár, azaz 17 000 tengeri mérföld, Pápuától nyugatra a korall háromszög szívében található.

1508 halfajta, 537 féle korall,

699 puhatestű plusz még a lélegzetelállító élővilág. Tudósok szerint két focipályányi területen, hatszor annyi fajta korall fordul elő, mint az egész Karib-tengerben.
Dr. Gerald Allen halszakértő egy merülés alkalmával 273 különböző halfajtát írt le, ami világrekord.

És ha hinni lehet a híreszteléseknek, akkor több cápát fogunk itt látni néhány nap alatt, mint egész eddigi életünk során.

A víz alatti élővilágon kívül nagyon speciális a madármadárvilága is a szigetcsoportnak. 15 féle paradicsommadár, szarvcsőrű madár, sasok és papagájok is előfordulnak itt nagy számban.

Ébredés után kiültünk a teraszra, akarom mondani a stégre kávézni. Kellemesen sütött a nap és megvilágította alattunk a vizet. A sekély részen, pici, kék korallsügérek úszkáltak,

a létra körül pedig csíkos halak köröztek.

Átnéztünk a stég másik oldalára, ott már jó 10 méter mély a víz.

A letörés mentén papagájhalak vadásztak,

trombitahalak úszkáltak a felszínen, néha feltűnt 1-2 tonhal és keltett nagy riadalmat a zátony lakói között. Javában tanulmányoztuk a zátony életet, amikor fújtatásszerű hangot hallottunk. Odanéztünk és tőlünk 10 méterre két uszony tűnt fel.

A delfinek tök nyugodtan haladtak a parttal párhuzamosan, valószínűleg megszokhatták már az embereket. Amíg lehetett követtük őket a szemünkkel, majd 5 perc múlva eltűntek a látóhatár szélénél. Hihetetlen jó volt nézni, ahogy ilyen kecsesen és békésen úsztak mellettünk. Nekünk se kellett több, bemásztunk a vízbe sznorkelezni. 

Átúsztunk a házunk alatt és mit vettem észre. Alattam a méteres vízben kb. 30-40 centi hosszú cápaforma valami gyalogol a fenéken.

Később tudtuk meg, hogy ő a walking shark és jóformán csak itt Raja Ampaton él. A nevét onnan kapta, hogy szinte egész életét az aljzaton tölti és olyan mintha ott sétálna. A miénk is ott lazult aztán egyszercsak beúszott az egyik korall alá és onnan már nem bújt ki. Picit később a letörésnél hatalmas teknőst láttam,

de mire szóltam volna Andinak, addigra eltűnt a mélyben. Továbbúsztunk a szomszéd stéghez, ott se unatkoztunk. Az egyik tartóoszlopnál tűzhal kellette magát,

a szomszédságában lévő szákban pedig 15-20 darab halacska várta a sorsát. Innen az áramlással visszavitettük magunkat,

kimásztunk a lépcsőn és kicsit napoztunk. Megkaptuk az ebédet. A képen szereplő bőségtálat kettőnknek állították össze.

Megjelent Yesaya, a szállásadónk és érdeklődött, hogy nem-e óhajtunk elmenni vele hajókázni. Kilátó, sziklaszirtek, paradicsommadarak, vízesés, stb. Megkértem írja le a programot. Na itt jöttek a gondok. Nekiállt vakarni a fejét, előkapott egy lapot és ráírta, hogy 2 000 000, aztán aláírta, hogy mantales 750 000, majd összeadta. Andival összenéztünk az ár láttán, de semmit se szóltunk. Mondom jó-jó, de tisztázzuk már, hogy mi ez és jó lenne, ha leírná a programot. Ő újra leírta ugyanezt a papírra, annyi kiegészítéssel, hogy / hajó.

-          Köszönjük, de ez nekünk túl drága.

-          Drága. Hát igen, messze kell menni, az üzemanyag sem olcsó és a hajó sem az enyém.

-          Tudom én 10 000 rúpia/liter.

Itt részemről le is zártam a beszélgetést, egynapos kirándulásra 70 000 Ft kicsit erős, bármilyen messze is megyünk.

Úgy voltunk vele, hogy itt is remekül elvagyunk, addig amíg tovább nem állunk.

Épp végeztünk az ebéddel, amikor megláttuk Yesaya újabb lehúzását. Hajó parkolt le a stégünkön és helyi turisták szálltak ki. A program haletetés, ami abból állt, hogy derék szállásadónk kiszórt egy marék rizst a halaknak, a vendégek pedig fotóztak.

A végén pedig bezsebelte a 200 000 rúpiát és negyed óra múlva ismét csak ketten ültünk a stégen. Ezek után még rákérdeztem nála a paradicsommadár lesre.

Délután öt felé kéne indulnunk és fejenként 150 000 rúpia. Köszi.

A stégen lévő kis kiülőben találtunk térképet, ezért Yesaya nélkül vágtunk neki a vadonnak. Kiléptünk a szárazföldre és az utolsó ház mögött feltűnt az ösvény.

Tíz percet se gyalogoltunk, aztán pedig hála a szúnyogoknak kimenekültünk az erdőből. Hazarohantunk és felfegyverkeztünk szúnyogriasztóval. A dögök ezek után is mögöttünk döngicséltek, de legalább nem támadtak. A szúnyogfelhővel a nyomunkban értünk be a dzsungelbe,

hamarosan meg is találtuk a turisták számára kiépített lest. Picit várakoztunk láttunk tukánokat és jégmadarat, de a paradicsommadarak csak nem kerültek elő. Közben a szúnyogok is leették rólunk a sprayt és elkezdtek támadni. Hagytuk a madarakat és inkább visszatértünk a faluba.

Megnéztük a kissé elhanyagolt temetőt, a templomot és a szomszéd falut. Hazafelé megcsodáltuk a naplementét,

majd korgó gyomorral hazamentünk. Hát a vacsora se volt különb az ebédnél, ami röhej, amikor ilyen halakkal van teli a tenger.

Sőt ugyanazt kaptuk. 4 kocka sózott hal + halfej és rizs.

Reggel a nénit nem zavarta, hogy még alszunk, (pedig direkt ott hagytam a bejárat előtt a ruhaszárítót) simán bejött és csörömpölt a poharakkal. Ez csak azért volt kellemetlen, mert a hangyatámadás elől kimenekültünk a nappaliba. Nyugodtan feküdtünk a matracon ő meg körülöttünk ügyködött. Na jó tök aranyos, mert mire kinyílt a csipánk már ott gőzölgött a kávé és enni is tudtunk. Beburkoltuk a néhány falat meleg pogácsát és kimentünk halnézőbe.

Én már többször láttam Mantarájákat, de ez olyan élmény, amit nem szabad kihagyni. Andival megbeszéltük, hogy ha az öreg lemegy 400 000-re akkor elmegyünk vele.

Beléptem a házukba, bútor sehol nincs és csak ülnek a földön és tévéznek. Előadtam neki a javaslatomat,

kicsit vakarta a fejét és húzta a száját, de végül ráállt. Az ebédet még megvártuk. Kár volt, ugyanaz mint tegnap. A tulaj épp elment valahová, de az egyik haverja tudott rólunk. Szerzett üzemanyagot és elkérte előre a lóvét. Odaadtam neki a felét, beült még két gyerkőc és már indultunk is. 10-15 percet verettünk északkelet felé, amikor homokpadhoz értünk a tengerközepén.

Hosszasan nézte a vizet, amikor észrevett valamit.

-          Megjöttünk, ott vannak – mosolygott a kapitány.

Mi semmit se láttunk, de bíztunk benne és a sasszemében. Gyorsan felvettem a maszkot és beugrottam a vízbe. Lenéztem és basszus tényleg, 1, 2, 3, 4, 5 nem 6 db Mantarája körözött alattam.

Komodó környékén többször láttam már rájákat, de egyszerre ennyit még soha.

Andi is beugrott és ő is nagyon élvezte az alattunk köröző óriásokat. Hosszasan figyeltük őket, míg el nem tűntek a mélységben.

Visszaugrottunk a hajóra és a szóltam a kapitánynak, hogy Satu Lagi (még egy). Mosolygott és bólogatott. Kinéztem a tenger közepén lévő halászkunyhót

és megkérdeztem, hogy vannak-e ott korallok. Ő bólogatott és arra navigálta a csónakot. A víz nagyon sekély volt, épp csak be tudtunk ugrani, viszont a látvány szenzációs.

Mindenhol épp és egészséges korallok és töménytelen bohóchal.

Na, ez nyilván nem volt elég nekem és felakartam mászni a házhoz. Felléptem a lépcsőre és a második fok letört alattam. Ezzel nem is lett volna gond, mert a tengerbe zuhantam, csak valami rozsdás szög felsértette a talpam és megsebezte a bokám. Kicsit vérzett, de aztán a sós víz csillapította. Miután kigyönyörködtük magunkat a környék élővilágában hazamentünk.

Megkávéztunk és újra próbálkoztunk a paradicsommadarakkal. Most sokkal beljebb merészkedtünk a vadonba és ennek hála még több csípést szedtünk össze. Visszatértünk a szállásunkra és azt találtuk ki, hogy tényleg szép ez a hely, de meg kéne nézni pár másik szállást Mansuar Kecil szigetén is.

Folyt. Köv.