2013. július 8., hétfő

Motorral a Baliem-völgyben

Fél nyolckor keltem, kivágtattam a reptérre és 10 percen belül már a kezemben voltak a repjegyek, a másnap reggeli gépre.
A jegy ára 699 000 rúpia (18 000 Ft), ami itteni viszonylatban még olcsónak is számít a 45 perces repülésért. A Jayapura-Sorong jegyet nem tudtam megvenni, átküldtek az egyik utazási irodába. Mivel az Ahmed Yani utca 3 kilométer hosszú, inkább riksára pattantam. A fickó hevesen bólogatott, mint aki tudná, hogy merre van. Csak amikor a szállásunknál jobbra fordult és a Mas Budi szálloda elé akart leparkolni derült ki, hogy fingja sincs, merre kéne menni. Elővettem a sajtfecnit, megnéztem a térképem és elnavigáltam a fickót az Ahmed Yani utcába és figyeltem a kiírásokat. Meglett a hely. Viszont nincs net és ők sem tudnak jegyet adni. Sebaj, majd Jayapurában megoldjuk.

A szálláson sikerült motort bérelni (25 000 rúpia/h), nagyon pöpec kis gép, vadiúj Honda PCX.
Elsőként a benzinkutat céloztuk meg. Na már ezért az élményért megérte. Indonéziában bevett szokás a Finlandiás üvegből történő tankolás. Na itt ők ezzel nem vacakolnak. A tag belemeríti a vödröt a benzines hordóba, majd a motorhoz lép, lecsavarja a tanksapkát, tölcsért tesz bele és beleküldi a vödör tartalmát.


Tisztára mint a fröccs, a vidéki kiskocsmákban, feltéve, ha van még ilyen hely otthon. Végeztünk is, adom a pénzt a kutasnak, ő az épület felé mutat. Belépek és Bob Marley bátyját látom a kasza mögött.


Rám vigyorog és mondja, hogy 36 000 rúpia. Hát igen ez Pápua. Az egész országban 4500 rúpia/liter a benzin, de itt Wamenában 18 000. Nincs benne semmi átverés, csak mint korábban említettem, ide minden repülővel jön és annak költségei vannak, amit a végén nekünk kell megfizetnünk.
Felültünk a mocira és észak felé indultunk. Én vezettem, Andi fotózott. Volt téma bőven:
Kunyhóépítők,


templomok,


bambuszt cipelő törzsi arc elölről,


majd hátulról,


na meg a táj.


-          Tegyünk még egy próbát a múmiával? – kérdeztem Andit.
-          Próbáljuk meg!
Megálltunk a falu előtti kibetonozott parkolóhelyen, még le se szálltunk a motorról, már jött is a múltkori tag és közölte az árat. Továbbra is 60 000 Rúpia/fő. Viszont mázlink volt, mert velünk együtt indonéz turisták is érkeztek a faluba. Gondoltuk ők fizetnek, mi fotózunk.





Hát nem! Az ürge egyfolytában minket kémlelt és mutogatott. Na, de mire jó a tizennyolcszoros zoom?


Ez is megvolt és milyen jó, hogy nem fizettünk érte, kár lett volna ezt az iparágat támogatni.
Útközben integető gyerkőcök,


sétálgató malacok


és villanypóznát festő emberek mellett robogtunk el. Következő megállónk a környék leglátványosabb barlangja, a Goa Kotilola. Letettük az út szélén a motort és sétáltunk a barlang felé. A füvet naná, hogy kotekás bácsi nyírta és amint meglátott átváltozott.


Pont olyan mozgással jött felénk, mint a Walking Deadben a zombik. Hörgött, morgott és a tőrrel hadonászott, persze nem sok eredménnyel.
Rá se néztünk, inkább továbbálltunk. Átléptünk a patakon, megmásztunk néhány lépcsőt


és megérkeztünk a barlanghoz.


A bejárat nagyon impozáns, a környező sziklákat benőtte a dzsungel, mindenhol liánok csüngnek,


a belsejében pedig érdekes mészkőalakzatokat láttunk.


Bent hatalmas termek, több méter magas guanódombok és tömegesen repkedő denevérek fogadtak minket.
A helyi mendemonda szerint ebbe a barlangba temették a törzsi háborúban lemészárolt hősöket. Mi a csontokhoz nem tudtunk lemenni (amit Andi nem is nagyon bánt), mivel így is több ezer denevért ébresztettünk fel.
Kiélveztük a látványt és már a motor felé sétáltunk, amikor koszos kisfiú lépett elénk és pénzt követelt. Mondtam neki, hogy akkor lesz pénz, ha ad belépőt. Persze az nincs. Na jó végül is szép volt, meg kicsit meg is sajnáltuk ezért adtam neki 10 000 rúpiát. Közben meg jelent az apja is.
-          A belépő 20 000 rúpia/fő.
-          Rendben és hol van? Mert már fizettünk, de nem kaptunk semmilyen papírost. Ilyen alapon én is kiállhatnék ide. 
Erre nem tudott mit mondani csak hőbörgött. Mentünk vissza a motorokhoz, amikor hallottam, hogy a fickó elkezdett üvöltözni a gyerekkel. Nem szerettük volna, hogy a gyereket miattunk üsse meg, ezért adtam neki még tízezret, hogy helyreálljon a családi béke. Folytattuk a motorozást, már jóval Wosilimón túl voltunk, amikor útkereszteződéshez értünk.


Ha itt jobbra fordulunk, akkor tehetünk egy körtúrát, visszajövünk Pass Valleyen és estére hazaérünk. A terv jónak tűnt, de három kilométer után elfogyott az aszfalt és hatalmas, éles kövek alkották az utat.


Mentünk még vagy négy kilométert, de az út csak nem javult.
Sőt. Inkább visszafordultunk, mert itt benyelni egy defektet nem lenne jó buli. Visszamotoroztunk Wosiba és onnan közelítettük meg a Pass Valleyt.



Hangulatos falvak, sziklás hegyek, mély völgyek és dzsungelek váltakoztak.




25 km után elfogyott az aszfalt, mindenhol munkagépek állták utunkat. Bevallom papírkutyák voltunk és visszafordultunk. Időközben kigyulladt a hűtés lámpája, leparkoltunk a közeli ligetes részen és vártunk pár percet.


10 perc után már viszketett a tenyerem, beindítottam a mocit és nem világított a lámpa. Mentünk pár percet, amikor kiszúrtam, hogy a kilométeróra 3333-at mutat. Na, ezt le kell fotózni.


Satufék, fotó és már repesztettünk is Wamena felé. Útközben még háromszor meg kellett állni pihentetni a motort, mert mindig fel akart forrni a hűtővíz.

Szóval, ha Wamenában jársz és a Rannu Jaya nevű szállóból bérelsz robogót, akkor csak óvatosan, nehogy megsüljön a motorja. Nem mondom, hogy nem húztam neki, de ezeken az utakon 60-70-nél lehetetlen gyorsabban menni és mégis. Szóval nem teljesen értem.

Hajnalban ojekkel (motoros taxi) mentünk ki a reptérre és most is láttuk, hogy van új a nap alatt. Az emberek tülekedtek, kétszer annyi csomagot akartak feladni, mint a lakásomban lévő összes bútor és persze mindenki cigizett. 


Beálltunk volna a sor végére, na olyan nem volt, mindenki furakodott. Itt úgy néz ki a rendszer, hogy leteszed a jegyed a pultra a többi mögé, az ügyintéző pedig szemezget belőlük.


Hát magunktól erre nem jöttünk volna rá, viszont az egyik mikrofonsérós megmutatta a csíziót. Odasétált velem a pulthoz, letette a repjegyem a többi mellé és vártunk.


Miután ezzel megvoltunk, az ügyintéző megnézte, hogy szerepelünk-e a repülési listán, majd 2 könyvbe is beírt, a mellette ülő pedig bélyegzett és megírta a beszállókártyát. Ezzel még nincs vége, továbbadták a harmadiknak, ő lemérte a csomagot és beszedte a reptéri illetéket. Csendben megjegyzem a 20 kilóba csak mi fértünk bele, a helyiek közül senki. Miután fizettél mehetsz a váróba, ami nagyon durván néz ki, mindenhol kosz, mocsok és rácsok az ablak helyén. Ránéztem az órámra, hoppá ezek egy órát eltököltek a csekkolással. Én meg közben tövig rágtam a körmömet a káoszban. Váróban ücsörögtünk és vártuk az indulást.




Késni fogunk az tuti, a kérdés csak az, hogy mennyit.
Nyilván kijelző, TV vagy tábla nincs, sőt a csomagokat is a szemünk láttára vitték el targoncával.


Na ez üt mindent.


Leszállt a Triganás gép, mindenki fészkelődött és várta az indulást. Mi is beálltunk a sorba (itt már volt) néztük az utas közönséget, a hölgy a kezébe vette a jegyünket.
-          Ez még nem a maguké!
-          Micsoda. Már 8 óra is elmúlt és a miénknek 7:40-kor kellett volna indulnia.
-          Az lehet, de ez csak a 6 órás gép.
Akkor már sejtettem, hogy valószínűleg ugyanez a gép fog vissza jönni és így lett.
Amíg a gépünk le nem szállt, addig nem halmoztak el minket infókkal, de a fotózással elfoglaltam magam.









10:30-kor eljött a beszállás ideje, betereltek a gépbe és 12:00-re már Jayapurába értünk. Amíg vártuk a csomagokat gondoltam rákérdezek, hogy van-e még ma gép Sorongba. Ha nincs az ciki, mert akkor egy nappal kevesebb időt töltünk Raja Ampaton.
-          Elnézést hölgyem, van még ma gép Sorongba?
-          10 perc múlva. – felelte higgadtan.
-          Tyüha.
Folyt Köv.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése