2012. július 12., csütörtök

A Dragon Backbone rizsteraszoknál

Parkolóban legelsőként a ticket office tűnt fel, boldog mosollyal az arcunkon kifizettük a kínai állam számára a pofátlan árú belépőt és mentünk a lépcsősor felé. Útközben a szokásos gagyi piac és hordszékesek. Ha a kedves delikvens fáradt vagy derogál neki a lépcsőmászás, akkor potom 7-8-10 000 forintért felviszik a kilátóba. A legérdekesebbek az árus nénik, akiknek a hajuk nem ritkán a térdükig ér.



Ők, ha épp nem árulnak, akkor teherhordóként keresik kenyerüket, de ha azt se, akkor pénzért fotózhatod őket. Sok lépcsőt legyűrtünk, mire magunk mögött hagytuk a zsibvásárt. Az elágazásnál jobbra fordultunk és találtunk rizsteraszra néző, örök panorámás szobát bagóért (60 jüan). Épp csak beköltöztünk, amikor az eső ismét rázendített, sebaj a szomszédban van étterem. Itt kicsit jobban főztek mint Gulinben, igaz lassabban is, de mire végeztünk az eső is elállt. Elindultunk felfelé és csodáltuk az elvileg 600 éves Ping’an épületeit,




lakóit,





a száradó kukoricát,


a piacra tartó embereket



és a tájat.


A kilátóban csodaszép panoráma és néhány szemfüles hosszú hajú néni fogadott. A képen is látszik, hogy nem kevés haja van, de mivel nem fizettem neki dollárkötegeket, ezért ő nem bontotta ki.


A Kilenc Sárkány és az Öt Tigris rizsteraszt panoráma út köti össze, ami végig szintben halad és ide az ipari turisták serege már nem jut el, főként eső után. Nem is spirázom túl, beszéljenek a képek.






Mi nem a leglátványosabb időpontban jártunk itt, mivel pár napja aratták, de azért, így se volt rossz. Lefelé láttuk amint lóval szántják fel a parcellákat.


Miután ez megvan, elvetik a rizst, egy erre a célra elkülönített helyen, és amíg kicsirázik, addig előkészítik a parcellákat. Körülbelül 4-5 hét múlva lehet palántázni és típustól függően újabb 2 vagy 3 hónap múlva aratni. Az itt található teraszokat még 500 évvel ezelőtt a Ming-dinasztia idején alakították ki.
A faluba visszatérve beültünk kajálni, na itt ettem életem egyik legrosszabb levesét. Étlap szerint gombaleves gazdagon. Cirka háromnegyed óra múlva már hozták is a 1,5 literes leveskét. Belenéztem és kicsit meglepődtem, színe nem sok, gombából talán 5db (oké biztos drága errefelé), zöldség szintén ennyi és valami beazonosíthatatlan gombócok úszkálnak benne. Fűszer nulla. Szerencsére a konyhában találtam némi erőset, de az se tudta feldobni. Közben a mellettünk levő asztalnál ülő vegyes pár hatalmasat lakomázott. Az egyik itteni specialitást is megkóstoltuk. A neve bambusz rizs, és nem véletlenül kapta a nevét. A recept nagyon egyszerű: fogj néhány darab bambuszrudat, tegyél bele némi főtt rizst, majd párold meg parázson.


Illetve a másik amiért rengetegen odáig voltak meg vissza, a bambuszba csomagolt belsőségek. Andiék is megkóstoltak és úgy jellemezték mint az otthoni húslevesben lévő máj, zúza és egyebek. Nem rossz, nem rossz, de nem 3-4000 forintért. Mindenesetre néhány pohár rizspálinka feledtetni tudta a vacsora okozta traumát. Másnap Dazhaiba készültünk gyalogosan és onnan majd vissza valahogy Guilinbe. Reggeli után felmásztunk a kilátóba, ott már sorban álltak a napernyős asszonyságok és kínálták szolgálatainkat.

Rájuk se bagóztunk, mivel a könyv szerint csak egy út van és itt talán nem fogunk eltévedni. 5 perc séta után víztárolóhoz értünk, eleinte úgy látszott, hogy itt a vég, de az erdőszélén felfedeztem az útjelző táblát. Pillanatok múlva a bokrok közül újabb hosszú hajú néni lépett elő, aki guideolni szeretett volna minket.


- You, we go Dazhai (ejtsd Tácáj)! – hajtogatta.
- We go, but you not! – feleltem.
Nem akart érteni a szóból és csak jött. Amíg mögöttünk van, addig senkit sem zavart és nem vettünk tudomást róla. Erdőn


mezőn


mendegéltünk, de csak nem adta fel. Egyszer aztán meguntam és így szóltam.
- My name is Mr. No Money.
Na, ezt végre megértette, dörmögött még valamit és elindult visszafelé. Ettől a ponttól már csak egyedül mentünk,



míg nem elértünk utunk legszebb kilátópontjára.


Ha ezen a vidéken jársz semmiképpen ne hagyd ki a Ping’an - Dazhai gyalogtúrát mert itt van vannak a legszebb teraszok.



Dazhaiba érve fejedelmien belakomáztunk, bambuszrüggyel meg sült padlizsánnal és a teraszról bámultuk a kilátást.


Megjelentek a nyugati turisták a legmenőbb felszerelésben és mindegyik mögött, hosszú hajú teherhordó néni. Hát nem tudom engem nagyon irritált. Leégne a képemről a bőr, ha erre a négy órás túrára teherhordókat alkalmaznék, ráadásul nőket. Szerintem a túrázás alapja, hogy annyit hozok magammal, amit elbírok. Oké persze nézhetjük az érem másik oldalát is, ha ők nincsenek, a néni se kap pénzt, bár akkor legalább műveli a teraszokat. Rátok bízom, ki mit gondol erről. A gagyi árusokat lefelé se úsztuk meg, viszont találtunk Guilinbe tartó taxit, akinél a tarifát busz árra alkudtam le.


folyt. köv.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése