2012. január 26., csütörtök

Banglades, az ország ahol mindenki rohan


Miután gépem leszállt a kissé kopottas daccai reptéren, beálltam a sorba, boxos képű, bajszos ürge szólított meg:
-          Van vízumod?
-          Nincs.
-          Akkor kövess.


Kiálltam a sorból és megindultunk a szemközti pénzváltóshoz, ő a táblázatból kikereste, hogy mibe is fáj a vízum nekünk, magyaroknak. Itt döbbentem rá, hogy mégis jobb, hogy nem Amerikába születtem, nekik 150, míg nekünk csak 56 USD. A maradék 44 dollárt pedig Takára váltottam (1 USD = 81.7 Tk). A tag visszakísért a pulthoz és pár perc múlva már bekerült az útlevelembe a 15 napos tartózkodási engedély. Nyilván ő sem ingyen hajtotta végre ezt a mutatványt, de az általam felkínált összeget kevesellte, ezért faképnél hagytam. Kiléptem az utcára és egyből feltűnt a bődületes embertömeg, hát igen, ha valamiből nincs hiány, az a népesség. Napjainkra ezen a két Magyarországnyi, nagyrészt sík területen, közel 160 millió ember tengeti életét. Csak itt Dakkában közel 20 millió barátra lelhetsz. Odaléptem a tiszt úrhoz informálódni és ő a taxi helyett a tuk tukal való közlekedést javasolta. A reptér előtt már meg is jelent is az első versenyző, viszont ő nem szeretne 300 Takáért elvinni a belvárosba, de második már alku után igen. Tuk-tukot gondolom láttál már, na de ilyet tuti nem!
Látszólag indiai fazon, kivéve a külső dekorációt, ami rács formájában nyilvánul meg. Hamarosan ki is derül mennyire praktikus, hogy a kéregető utcai koldus nem tudja megveregetni a vállam. Beszálláskor a sofőr behúzza a riglit mindkét oldalon és már indul is a száguldás a belváros felé. Körülnézek. Balra rács, jobbra is, előttem sincs másképp, kivéve azt a kis rést, amin a lét kell beadni a szakinak. A járgány börtönre jobban hasonlít, mint közlekedési eszközre.


Na ekkor felmerült bennem a kérdés mit is keresek én itt? Ki tudja miért, de már régóta, valami furcsa bizsergés fogja el a lelkemet, amint kimondom a nevét:Banglades. Utólag visszagondolva most már tudom, nagyon megérte ide eljönni!
Haladunk a központ felé, szűnni nem akaró forgalom,



gyalogosok ezrei,


kézikocsik, 


riksák, 


tuk tukok, 


buszok, 


teherautók és megy a verseny, ki a gyorsabb.
Természetesen mi.
Helyenként az emberek újságot olvasnak 



és persze piac mindenhol: vonatsíneken 



vagy útszélén 




Kicsit több mint egy órás utazás után érkeztünk meg a BIWTC irodához, ez a cég több gőzhajót is üzemeltet az országban és este én is ilyennel szeretnék tovább utazni Khulna felé.
Az irodában kiderült, hogy teljesen hiába fáradtam be hozzájuk, mert ha van is jegy, akkor indulás előtt tudom beszerezni a gőzősön.
-          Ne aggódj, őt keresd meg! – bökött a szemben lévő irodista a jobb oldali úriemberre.



Átlibbentem a szomszédos bankba, az őr bekísért a főnök elé, ő leültetett és hamarosan már teáztunk. Az ürge tevékenysége nagyjából utasítások kiadása olyan teendőkre, amit ő maga is megtudna csinálni:teafőzés, fénymásolás, bankjegyek vizsgálata, papírok kitöltése. Nekem már csak alá kellett írni, de azt jó sokszor, mert csak sokadjára tudtam nekik az útlevélben szereplőt produkálni. Végül csak összejött. Az őr meghozta a lét, majd elkísért a közeli étteremhez, ahol csak egyféle étel kapható. Biryaninak hívják és Indiában volt hozzá szerencsém, na itt kicsit más, nagyjából sült rizs pár hagymakarikával meg némi hússal, semmi zöldség ráadásul a kardamom és a szegfűszeg is hiányzik belőle. Ezért inkább átnéztem a szomszédos helyre, ahol hihetetlenül belakomáztam 120 Ft-ból. Mivel a hajóindulásig még jócskán volt időm ezért ismét tuk tukba szálltam és elvitettem magam a Csillag Mecsethez. Az épületre nem akartam képet pazarolni, de az érkeztemre odasereglett kölykökre, annál inkább.




Innen séta az iparosok utcáján át,



 az örmény templomhoz.


Miután a szomszédok becsöngettek, a gondnok fia engedett be és kalauzolt körbe a  több, mint 200 éves templomban. Mint kiderült vasárnaponként misét is tartanak a több száz fős kisebbségnek. A srác miután meghallotta honnan jöttem, rám nézett és már mondta is:
-          Nokia? Made in Hungary.
Innentől kezdve bárki kérdezte, honnan jöttem, én is így feleltem és meglepő módon igen sokan tudták merre is fekszik kishazánk. Kifelé a kertben megnéztem a korabeli sírokat,  


majd a kapu előtt dolgozó kulcsmásolót és      


haladtam tovább a zsúfolt utcákon           



 a kikötő felé. Megállni nem tudsz csak sodródni, ha mégis, akkor elüt a riksa vagy a tuk tuk. Végre eljutottam a kikötőhöz, ahol kb. 150 közel egyforma hajó parkol és szinte mind ugyanoda tart ahová én. Párat végig jártam mire valaki elmondta a tutit.
- A Rocket a legutolsó.

Felszállok a hajóra, először átsétálok a III. osztályon      


felnézek az emeletre és a személyzet bekísér az első osztályra. Távol álljon tőlem ez a luxus, de indulásig azt javasolják, várakozzak itt. Inkább kimentem a teraszra és onnan fotózgattam a folyón nyüzsgő életet.



A ½ 7-es indulás előtt pár perccel befutnak az olaszok, az ő vezetőjük siet a segítségemre. Előadom neki, hogy ma érkeztem Bangkokból és nincs hol aludnom, tud-e ez ügyben segíteni. 
- Az első osztályt teljesen lefoglaltuk. –feleli.
- Nem baj, nekem a másodosztály is tökéletes, vagy bárhol a fedélközben.
- Akkor viszont, az én kabinomban is akad még szabad ágy, ha az megfelel neked.
- Tökéletes lesz.
Vacsora előtt még kimentem a teraszra és ott ismerkedtem meg Morsheddal. Ő 17 évig élt Angliában és dolgozott a BBC-nek a világ különböző pontjain; Ruandában előtte végeztek ki több embert, tárgyalt drognepperekkel és tigrisvadászokkal is.
Pár éve hazatért és most a legnépszerűbb bangladesi, angol nyelvű újságnak, a Daily Starnak ír cikkeket. Nemrég jelent meg könyve, egy daccai utcakölyökről, akinek több éven át követte az útját, de sajnos a fiú engedett a könnyű csábításnak és többet ül, mint Buddha. Több órán keresztül beszélgettünk és sokat mesélt az országáról, aztán kint igencsak zimankóssá vált az idő a nyílt vízen és bejöttünk. A szalonban elköltöttük a vacsorát, fizettem is érte legalább 500 Ft-ot, mivel Morshednak se volt szállása, ezért az olaszok guideja felajánlotta nekünk a szobáját, ő pedig örömmel beköltözött az egyik olasz hölgyhöz. Lefekvés előtt még egyszer kinéztem a teraszra, de a folyó továbbra se lett keskenyebb, itt is legalább 5 km. Ha ránézel a térképre és bangladesi folyót jelöl, abban biztos lehetsz, minimum 1 km széles és ráadásul az összes a Brahmaputrának és a Gangesznak a mellékfolyója, ami itt fut bele a tengerbe. Morshid kora reggel már kint cigizett és nézte a vidéki tájat,  



közben befutott a cipőpucoló, aki a hátizsákom cipzárját is helyrehozta    



fillérekért.
Morshid 9 felé szállt le, ő innen még fél órát buszozik a szülei falujába, ahol ingyenes orvosi ügyeletet szeretne létre hozni, a szegények részére. Jó utat kívántunk egymásnak. Derült égből villámcsapásként ért a leszállás híre, eddig azt hittem délután kettőkor érkezünk Khulna közelébe, de a vízállásnak köszönhetően másfelé hajóztuk, ezért már most délelőtt 10-kor leszállhatunk és buszozhatunk tovább. Így sokkal gyorsabb állítólag. 1 perc alatt összepakoltam és lentről is megörökítettem a hajót,



a fogadóbizottságot,  



és a falusiakat. 


Bekaptam néhány falatot a közeli menzán és elektromos tuk tukkal


elvitettem magam a buszállomásra. Tökjó kis szerkezet nincs hangja, nem károsítja a környezetet és egész ügyesen szedi a lábát. A tulajdonosa napi 600 Takáért bérli, a motoros tuk tukot 500-ért, viszont abba tankolni is kell. Ennek az aksiját este tölteni kell, az is költség na meg picit lassabb mint a motoros verzió, de nekem nagyon bejött. Útközben csatornák és művelt területek mellett haladtunk. Megérkeztünk az állomásra. A busz szokás szerint épp indul, felpattantam a tetőre és néztem ki a fejemből. 


Rajtam kívül még egy sebhelyes arcú kisfiú   


utazott fent, aki eleinte eléggé gyanakodóan nézett, de később összehaverkodtunk. Fentről figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat és rá kellett jönnöm, hogy itt igen nehéz lesz tájat fényképezni ember nélkül. 


Nyüzsgő piacok mellett hajtottunk el 
 

és aztán egyszer csak megérkeztünk Bagerhatba. A szent tó és az 500 éves mecsetek riksával 20 percnyire voltak. Kifizettem a 90 Ft-os viteldíjat és a tóparton ismét összefutottam az olaszokkal, szinte már barátként üdvözöltük egymást. Állítólag itt éldegélnek krokodilok is, de én ebben nem hittem, míg nem betértem az egyik kertbe és a tóparton feltűnt a termetes dög. 



A terület gazdája mutogatta, hogy simogassam meg, mert szerencsét hoz. Eleinte nem igazán volt hozzá kedvem, de végül is beadtam a derekam. 


A jószág meg sem mozdult, teljesen olyan mintha alulról szagolná az ibolyát. Rá is kérdeztem, a fickó nevetett, majd megpiszkálta egy bottal mire ő kinyitotta a szemét. Tényleg él.
Továbbsétáltam a tó mellett  



és hamarosan megérkeztem az ősi mecsethez.  


Itt te is filmsztárnak érezheted magam, minden percben megszólít valaki, érdeklődnek irántad és közös fotókat szeretnének. Hamar ráuntam a sztárságra, riksára ültem 



és haladtunk a poros úton, amikor is vigyorgó csajok mellett haladtunk el. 


Lekiáltottam nekik a bakról és így kommunikáltunk percekig, aztán pedig meg is érkeztünk a
Shait Gumbad mecsethez. 1459.-ben építették, 60kupolája van és hangulatos kert veszi körbe,


 természetesen itt is sokan tartanak igényt a társaságodra és miután kibeszélgettem magamat, leültem a kertbe és fotózgattam. Csadort viselő diáklányok, 


üstben főzőcskéző hajléktalan nénike, 


ismeretlen, sárgabarack ízű gyümölcsöket áruló bácsi  


és kertben tetszelgő leánykák.


Az idő igencsak elrepült, kiálltam az útra és leintettem az első Monglába tartó buszt.

2 megjegyzés: