Vidrával halásztam

Mongla a legutolsó lakott település a Sundarbun Nemzeti Park előtt, és ezt nagyon jól tudja itt mindenki. Többen is próbálnak mellém szegődni, hajókirándulásokkal ostromolni és szállást mutatni.

Átkompozok a folyón

és haladok a luxusszállónak távolról sem nevezető Bangkok Hotelhez. Bangkokot szeretjük, hátha a panzió se okoz csalódást. A szoba kissé spártai, de legalább olcsó, 600Ft. Végül is ágy van benne, zuhanyzó is, igaz a rózsa már rég letört és a cső is kicsit rozsdás, azért erre az éjszakára megteszi. Na, de mit is keresek itt a világ végin?

A Sundarbun Nemzeti Park a nevét egy csak itt őshonos fáról, a sundariról kapta, ez is klassz, de én nem ezért jöttem. Ami a lényeg: itt található a világ legnagyobb Bengáli Tigris populációja (250-300db), illetve itt van a világ legnagyobb mangrove mocsara (kb. 10 000 km2) is. Ezen kívül van még rengeteg delfin, bálna, több fajta majom, 17 féle hüllő, vidrák és vagy 30 000 szarvas.

VISZONT TE EBBŐL SEMMIT SEM FOGSZ LÁTNI, HACSAK NEM FIZETSZ BE VALAMELYIK TÖBB NAPOS TÚRÁRA, MERT AZOK A HELYEK AHOL VAN MIT NÉZNI 150 KM-RE VANNAK MONGLÁTÓL!

Na én ezt sajnos túl későn tudtam meg.

Este találkoztam 3 lengyellel és megbeszéltük, hogy holnap közösen bérelünk hajót, ők már előleget is adtak, én ennél rafkósabb voltam. A portás sráccal közöltük, hogy még átbeszéljük a dolgokat és szeretnénk még pár dolgot tisztázni.

-          Semmi gond, akkor fél óra múlva megbeszéljük.

Na hát azóta is.

 Hajnali 6-ra volt megbeszélve az indulás, de a recepciós srácot, aki intézte a hajót sehol nem találtuk. Kimentünk a kikötőbe, ott sincs. A lengyel lány mobilon felhívta, pár perc múlva jött és csak hebegett-habogott. Mi este átbeszéltük a dolgokat, viszont vele nem fixáltuk le, de ő teljesen úgy értelmezte, hogy minden oké. Utólag visszagondolva őt is megértem, mert a lengyelek adtak neki előleget. Szóval kicsit bosszúsan kezdtük a reggelt, és ezek után, amikor az árakat kérdeztem, továbbra se tudott kielégítő választ adni. Végül is megköszöntük a közreműködését és nem tartottunk igényt a szolgálataira. A kapitány is bőven elegendő, mivel a cölöpökön álló ösvényen igen nehéz eltévedni. 1,5 óra hajókázás a 2 km széles folyón, a park információs központjáig, huh ez nagyon gagyi. Megtaláltuk az épp akkor ébredező parkőrt és ő boldogan beszedte tőlünk a belépőt és a kikötési díjat (kb. 1500 Tk).  

Van itt szarvas menhely, krokodilfarm (ezt meg se néztük), több betonépület és egy tanösvény. Sajnos péntek volt és rajtunk kívül több száz bengáli fiatal üvöltözött és bömböltette a telefonját az erdőben. Nyilván semmit se láttunk 2 majom 

és az erdő 

kivételével. Szinte menekültünk innen.
Én meg abban a hitben éltem, hogy keskeny csatornákon fogunk hajózni, mint Thaiföldön. Egy fenét, a legkeskenyebb helyen is kétszer olyan széles a folyó, mint a Duna. 3 óra hajókázás után feltűnt a távolban néhány delfin, de sajnos nem jöttek közelebb.

 A következő a Herbaria névre hallgató állomás, se volt sokkal jobb. Ez már annyira veszélyes hely, hogy csak fegyveres őrrel mehetsz végig a 1,5 km hosszú dorongjárdán. A fegyveres cigivel a kezében, haverjával a jobbján masírozott előttünk. Hamarosan a csikk berepült a bozótba, miután szóltam neki, nem értette mi ezzel a gond. Majd elkezdtek üvöltve beszélgetni a haverral, ismét felhívtam a figyelmét, hogy mi a vadon zaját szeretnénk hallgatni az övé helyett és ekkor elhallgatott. Felmentünk a kilátóba, 

ahonnan már túl messzi nem lehetett látni, mert benőtte a csodálatos ős buja növényzet. Közben az eső is rázendített, ezért mi is sietősebbre vettük a figurát. Beszállás előtt azért lett volna esze a fegyveresnek baksist kérni. Ha beszélt volna angolul és mondott volna némi infót, talán még kapott is volna, de így mire. Visszafelé másik folyón hajóztunk, ez sem keskenyebb, viszont itt már a véget nem érő halászfalu látványát is csodálhattuk. 

Mi ebből a tanulság?

Ha ide készülsz, nézd meg a Guide Tours honlapját, nekik rendszeres időközönként van 3 napos túrájuk (150 – 200 USD) és így eljuthatsz Katkába vagy a Heron Pointhoz, ha szerencséd van láthatsz akár tigrist is. Én is felkerestem őket a túra után, de nem jártam sikerrel.

Sebaj, a vidrahalászat biztos jobb lesz.

Bangladesben van még néhány falu, ahol az emberek a mai napig is vidrával halásznak. Kínában kormoránnal teszik ezt, de miért ne lehetne vidrával is?  Valaha 50 kg halat is fogtak éjszakánként, de mára sajnos jócskán csökkent a halmennyiség a környező vizekben. Az útikönyv szerint Khulnából egész napos utazás Hariarba, a halászok közé. Nekem ez kicsit gyorsabban ment, felszálltam a Noaprába tartó buszra, zötyögtem 1,5 órát, ott átvágtam a piacon a bivalyfejek mellett,  

majd kompoltam egyet 

innen még ¾ óra motoros taxival a Hariari kompig.

Útközben a rizsföldek és halastavak mellett mentünk el, az utóbbiakban pontyokat tartanak. Aztán ott volt az a rengeteg téglaégető.

Mivel az országban szinte mindenhol agyagos a talaj, ezért nagyon ideális a téglagyártás számára. A repülőből már több ezer ilyen rusnya kéményt láttam, úton-útfélen kémények és megy a termelés ezerrel. Nem hiszitek el, de itt még az országút is téglából volt kirakva.

Szóval még délelőtt megérkeztem a faluba, elővettem az útikönyvben szereplő vidrás képeket és elkezdtem mutogatni a falusiaknak. Persze mindjárt lett, aki rájött mit szeretnék és útbaigazított. Útközben pedig csattogott a fényképezőgép is. 

Az emberek úgy néztek rám, mint ha a holdról jöttem volna, biztos nem túl gyakoriak errefelé a turisták. Közben meg is érkeztem.
Rajkumárnak 

vannak vidrái és minden éjjel jár velük halászni. Angolul nyilván nem beszél a család, én meg kicsit hadilábon állok a bengálival, de azért tudtunk rajzolgatni és előkerült az útikönyv szótára is. 

Hosszas töprengés, tanácskozás és ártárgyalás után ráálltak a dologra. Betettük a vidrák ketrecét a csónakba, 

vízre szálltunk, összeraktuk a hálót 

és elindultunk halászni. A nappali időszak köztudottan nem a legsikeresebb a halászok körében, de majd meglátjuk. A vidrákat hosszú pórázon beengedték a vízbe, ők egyből alámerültek és keresgélték a halacskákat. 

Sajnos nem jártak túl nagy sikerrel ezért ketten kiúsztak a partra, 

 és az egyik talált magának egy jókora békát.

Rajkumár nyilván nem örült a vidra sikerének, de azért hagyta, hadd fogyassza el a brekúszt a vidra. Kézbe vette a termetes jószágot, leharapta a fejét 

és jóízűen lakomázott belőle, majd miután végzett újult erővel kezdett el halászni. Ismét  bedobjuk a hálót, barátaink lemerülnek, Rajkumár és társa kihúzza, a zsákmány néhány sneci, amit vidráink örömmel fogadnak. Többször megismételjük a mutatványt, de túl sok halat nem tudunk fogni, ezért inkább visszatérünk a faluba. Közben az eső is rákezd 

 és Rajkumár meghív ebédre. Kiszállunk a csónakból és megetetjük a vidrákat.

 Az asszonyok már neki is láttak a feladatnak az egyik kopasztja a csirkét 

a másik zöldséget pucol 

és a nagy kondérban fő a rizs és a daal. A háziúr pedig az asztal mellől figyeli az eseményeket. 

Én nekiállok a gyerkőcökkel hülyéskedni, 

 amíg az étel elkészül. Páran elmennek fürödni, Mr. Vidra pedig megborotválkozik. 

Az ebéd tökéletes, csak egy baj van, hogy senki nem mer leülni mellém, viszont a hölgyek gondosan figyelik ahogy ürül a tányérom és hozzák az újabb tál lencsét vagy krumplit. Pukkadásig eszem magam, majd kicsit sziesztázom és elbúcsúzom a falusiaktól. Visszatérek Khulnába, a már jól ismert útvonalon és a vonatállomásra vitetem magam. Útközben megismerkedek egy helyi pasassal, aki a felesége elé jött ki és készségesen megmutatja, hol tudok jegyet venni. Beállok a sorba, pont mint Indiában, töménytelen ember és mindenki olyan távolságra áll be mögéd, hogy a szívverését is hallod. Végre rám kerül a sor, persze mivel ma este szeretnék Dakkába utazni már nincs jegy semelyik osztályra. Sapkás törpe lép mellém és jegyet ajánl a számomra kedves vonatra. Állítólag ez itt tök megszokott dolog, hogy néhány nepper felvásárol egy rakat jegyet és a piacon vagy akár itt az állomáson tovább adja tisztes haszonnal. Viszont van némi bibi az ő jegyével: először is nincs rajta arab szöveg csak bengáli, aztán nem is Dakkába szól csak félútig, na meg 4 jegy van 1 papírkán és még keresnie kell 3 tagot. Viszont a következő vonat csak reggel megy, tehát akkor bukok fél napot. Azt javasolja üljek le pár percre és majd értesít a fejleményekről. Ülök is nagy nyugodtan, de már csak 20 percem van indulásig.  Előkerítem a törpét és kérdezem mi az ábra, de valahogy nem értjük meg egymást, viszont a pályaudvar fegyveres őre felkarol és elkísér az állomásfőnökhöz. Ő is csak morzsolgatja a szakállát, de jegyet sajnos nem tud varázsolni. Kilépünk az irodájából, amikor jól szituált öltönyös férfi szólít meg minket.

-          Nem kell 1 jegy Dakkáig a II. osztályra?

-          Dehogynem. Mennyibe kerül?

Ránéz a jegyre és már mondja is.

-          455 Taka.

-          Tökéletes. Jöhet.

A pofa egy fillér haszon nélkül átadta a jegyét és meg is mutatta hova szól. Elköszöntem a fegyveres őrtől is kényelembe helyeztem magam.