22 óra utazás után érkeztem meg az ország legfelkapottabb tengerparti üdülőhelyére, Cox Bazárba. Na ez a hely se fog még a hazai utazási irodák palettáján feltűnni néhány évig az tuti.
Elektromos tuk tukkal vitettem ki magamat a strandra és útközben mindenhol csak böhöm nagy hoteleket láttam.
Viszont mivel ilyen sokan lakják ezt a kis országot, simán lehet, hogy indokolt ezeknek az undorító felhőkarcolóknak a felhúzása. Hát ez van, de sebaj lássuk milyen is a strand.
Lesétáltam a homokos tengerpartra és meglepetten láttam milyen tiszta, nyílván itt is eldobálják a helyiek a szemetet, csak van aki felszedi utánuk. Műanyagot is alig használnak, ha kávét kérsz, azt üveg pohárba kapod és szívószál se jár az üdítőhöz. Teljes mértékben egyetértek velük. A parton egyből feltűnt a fák hiánya és a napernyők túlzott mennyisége. Mivel a tenger kissé hűvös és nem túl tiszta, ezért inkább a napernyő alatti hűsölést választom.
Tudod miért?
Mert innen lehet a legjobb képeket készíteni feltűnés mentesen.
Miután elhelyezkedtem az árusok hada is megérkezett. Elsőként a kávéárus,
aki az instant kávét műanyag flakonban rázza össze, majd áttölti a pohárba és forró vizet adagol hozzá. Őt követi a chips, üdítő,
kókusz
és banán árus.
A parton lévő hölgyek teljes sminkben, felékszerezve báli ruhában pompáznak,
de láttam olyat is, aki teljesen be volt bugyolálva.
A legtöbb keres magának egyet, a parton lófráló fotósok közül és minden létező pózban lefotóztatja magát.
A bátrabbak akár a térdig érő vízbe is bemerészkednek, a pasik pedig traktor belsőn ringatódznak
vagy jet skivel száguldoznak.
Közben megjelennek a rendőrök.
Az árusok szétrebbennek és tisztes távolságból figyelik a tiszt urakat. Pár perc jelenlét után lelépnek és a kávéárusom is visszatér hozzám. A parton feltűnik néhány labdázó
és homokvárat építő kölyök,
na meg a traktorbelsőt
Jó 2 órán át bámultam ki a fejemből és fotózgattam, de aztán úgy döntöttem a jóból is megárt a sok és továbbállok. Kiálltam a főútra és leintettem egy elektromos tuk tukot.
A következő úti célom, a Bandarban környéki törzsi régió, viszont oda engedély kell. Ez még nincs sajna és itt nem is adnak, viszont enélkül még buszjegyet se tudok venni. Sok választásom nincsen, vissza kell buszoznom Chittagongba és ott talán tudok szerezni. Este érkeztem, akkor pedig már nincs hivatal, viszont egy kedves motoros ürge elvisz az általam kinézett panzióba. Mehettünk vagy 4-5 kilométert, de nem fogadott el pénzt. Hát igen, ha kitudod kapcsolni a szegénységet és a nyomort, akkor feltárul előtted az ország szépsége és a rengeteg kedves itt élő ember.
Reggel tettem még egy kísérletet a buszra, de nem adnak jegyet. Tuk tukkal felkerestem a D.C. officet, még zárva, viszont a portás egyből hellyel kínált a kerti pavilonban. Nyitáskor felmentem a másodikra, ott az irodista közölte, hogy rossz helyen járok, viszont bengáli nyelven felírta a címet. A kapus szerzett nekem tuk tukot és ezerrel robogtunk a másik iroda felé. Kertvárosi részen állt meg a járgány és rámutatott a szomszédos villaépületre. Kifizettem a 300 Ft-os viteldíjat és bementem a kertbe, ahol rengeteg ember tolongott, természetesen egyből kiszúrtak és felkísértek az irodába. Megkaptam az űrlapot és 5 perc múlva már a kezemben volt az engedély. Legalábbis azt hittem.
Vissza a buszállomásra, bezzeg most nem kérik a passzust.
A buszindulásig van még pár percem, a kaller elkísér a közeli kantinba, leadja a rendelésem, bedobok pár samosát, ő pedig elnézést kér, de mennie kell vissza. Jóllakottan szállok fel a buszra és már robogunk is a hegyek felé. 3 óra buszozás után érkezünk az ellenőrző ponthoz, itt le kell szállnom és felvillantani az engedélyem. A katona nézi a papírt és kéne neki még egy, ami 72 óránál régebbi és valami más hivatal adja ki. A buszt elküldi, engem meg várakoztat és megy a szarakodás. Telefonos segítségét hív, nekem is beszélnem kell a vonal másik végén lévő illetékessel. Nyomják a dumát, hogy ez nem így működik, meg kellett volna kérni előre az engedélyt és különben is hol a guideom. Addig-addig gyűrjük egymás idegeit, míg végül megengedi a felszállást a következő buszra, azzal a feltétellel, hogy felkeresem Bandarbanban a D.C. officet. Leszálltam a buszról és egy segítőkész fiú csatlakozott hozzám és elkísért a hivatalba. Itt felrobogunk az emeletre, ahol már más is várakozik. Mint kiderül a srác német, malária kutatóorvos és itt él már több hónapja, de neki is rendszeresen szüksége van mindenféle idióta papírokra. Amíg jön az irodista, addig beszélgetünk és mesél a maláriáról is.
A buszindulásig van még pár percem, a kaller elkísér a közeli kantinba, leadja a rendelésem, bedobok pár samosát, ő pedig elnézést kér, de mennie kell vissza. Jóllakottan szállok fel a buszra és már robogunk is a hegyek felé. 3 óra buszozás után érkezünk az ellenőrző ponthoz, itt le kell szállnom és felvillantani az engedélyem. A katona nézi a papírt és kéne neki még egy, ami 72 óránál régebbi és valami más hivatal adja ki. A buszt elküldi, engem meg várakoztat és megy a szarakodás. Telefonos segítségét hív, nekem is beszélnem kell a vonal másik végén lévő illetékessel. Nyomják a dumát, hogy ez nem így működik, meg kellett volna kérni előre az engedélyt és különben is hol a guideom. Addig-addig gyűrjük egymás idegeit, míg végül megengedi a felszállást a következő buszra, azzal a feltétellel, hogy felkeresem Bandarbanban a D.C. officet. Leszálltam a buszról és egy segítőkész fiú csatlakozott hozzám és elkísért a hivatalba. Itt felrobogunk az emeletre, ahol már más is várakozik. Mint kiderül a srác német, malária kutatóorvos és itt él már több hónapja, de neki is rendszeresen szüksége van mindenféle idióta papírokra. Amíg jön az irodista, addig beszélgetünk és mesél a maláriáról is.
- 5 törzse van, ebből 4 itt is megtalálható, de most nincs szezon.
- Hogy hogy? Csak nem a hűvös idő miatt.
- De bizony. Esetleg elővigyázatosságból fújjál magadra valamilyen szúnyogriasztó sprayt, de nem kell aggódnod.
- Te voltál már maláriás vagy Dengue-lázas?
- A Denguehez volt már szerencsém Indiában. Annak a korokozója nem válogat bármilyen koszos víz megfelel neki, míg a malária szúnyog csak a tiszta vizet szereti, ezért inkább vidéken lehet vele találkozni.
Közben megjön az illetékes elvtárs és kiállítja az iratot.
Megint este lett, ideje nézni valami fedelet a fejem felé, viszont a kissrác nagyon nyomul, az egyik kanyarban véletlenül elvesztem. A közelben találok szobát és a barátságos tulaj teával kínál. Ő buddhista és nem igazán kedveli a muszlimokat. Hosszasan beszélgetek vele az itt élő buddhista kisebbség életéről, majd rákérdezek nem-e ismer valakit, aki elkalauzolna a Bogra-tóhoz.
Nyilván ismer.
Este 7-re hívja a szállásra, addig én is megvacsorázom.
A srác késik fél órát, ami önmagában már nem szimpatikus hát még az ára. 5000 Takát (15 000 Ft) szeretne(szerintem 1 hét alatt nem költöttem el még ennyi pénzt ebben az országban), jót röhögök és bemegyek a szobámba olvasni. Ő nem próbálkozik új árral, nem is baj, mert most már tudom, mikor indul a busz.
Reggeli buszon már nem jutott ülő hely, de állva is kibírtam a 2,5 órás utazást. Félúton megálltunk, persze ott is van ellenőrző pont és be kell mutatnom az iratokat. Valamikor a 90-es években megöltek pár turistát a törzsi emberek és azóta sem túl biztonságos a környék, ezért a sok ellenőrzés. Felmegyek a lépcsőkön a katonákhoz és felvillantom az iratot, ők beírnak a nagy könyvbe és mehetek is tovább.
A helyiek is féltik az irhájukat, bár szerintem, kissé túl van ez lihegve.
A buszon összeismerkedtem 7 diákkal, ők is a Bogra-tóhoz tartanak és velük már sokkal könnyebb dolgom lesz. Megérkezünk a végállomásra, leszállunk a buszról és mindenki a folyó felé tart.
- Innen hajókázunk, aztán majd dzsippel tovább. – közlik velem.
Beszállunk a hajóba, de a helyiek valamiért nem akarnak hátra menni. Indulás után egyből rájöttünk az okra, nem csak zajos, de iszonyatosan köpi magából a füstöt a gépezet.
Szerencsére időben felismertem a problémát és kiültem a tetőre. A hajó gyök kettővel megy a sekély víznek köszönhetően és többször rudakkal kell irányba állítani.
Sebaj, a nap szépen süt, időm meg van, kifekszem a tetőn, és figyelem a vízparti életet. Eleinte pihenő földműveseket látok,
majd a folyón átgázoló emberek,
és mosónők következnek.
Elhagyjuk a falut és a táj nagyon békés,
ezt a nyugalmat csak az épülő híd zaja zavarja meg
és a szomszédos fatelepek.
Amíg veszettül fotózgattam, addig a napszemcsim tokja és a kalapom belepottyant a vízbe, és persze ezt is csak azért vettem észre, mert az egyik hídépítő munkás utánam hozta a térdig érő vízben. Adtam is neki némi baksist és így már kölcsönösen örültünk a dolgok ilyetén alakulásának. Két óra hajókázás után kötünk ki a Hilton Hotelnél,
ami előtt fürdőzők és ruhát mosó emberek tömegei élvezik a tiszta víz adta előnyöket.
Lejelentkezünk a faluban, a srácok pillanatok alatt lőttek vezetőt, lefénymásoltuk az útlevelemet és már mehetünk is ebédelni. Kellőképp megéhezve ültünk be a közeli kantinba, én sült pontyot, daalt (lencse) és krumplis ételt rendelek a rizs mellé, ők pedig marhahúst. Kifizetjük a számlát ami fejenként kevesebb, mint 300 Ft-ra rúg és indulnánk.
Na, de újabb csekkolás, ezúttal a honvédségnél.
Lejelentkezünk a tiszt uraknál, lajstromba vesznek és már mehetünk is.
Átsétálunk a hídon és a dzsip már előállt.
nem élvezzük sokáig, mert 5 perc múlva újabb ellenőrző ponthoz érkezünk. Ezúttal kólát, és csipszet áruló rendőrök kérik a papírokat. Na igen ám, de a vezérünk csak az útlevelemet másolta le. Volt is neki egy futása vissza a faluba. Fél óra várakozás után feltűnt, amint lohol felénk, átadtuk az összes papírt
Folytattuk a zötykölődést aztán útelágazáshoz értünk.
- Innen gyalog megyünk tovább.
- Mégis meddig? – aggódtak újdonsült barátaim.
- Csak 20 perc, oda kell felmenni a domb tetejére.
Hát ők nem lettek túl boldogok a hír hallatán, én viszont örültem a kis sétának. És tényleg nem is volt több 20 percnél, szegény srácoknak már minden bajuk volt, többen meg akartak halni. A csúcson találkoztunk egy bácsival
és tőle kérdeztük milyen messze még a tó.
Ő pedig csak lemutatott az alattunk elterülő pocsolya méretű kis vízfelületre.
Szép-szép, de azért ennél többet vártam tőle, ha már ennyit utaztam érte. A srácok viszont teljesen el voltak ájulva a látványtól. Hát igen, ha egy 20 milliós nyomornegyed közepén élsz, ahol mindenfelé embertömeg, akkor ez tuti üdítő látvány.
Viszont mindjárt besötétedik ideje mennünk.
A falu szélén újabb katonai ellenőrző pont és ismételt regisztráció. A guideunk elkísér az egyik vendégházba, a srácok benéznek, de valamiért nem szimpi nekik. Pár házzal arrébb találunk egy másik panziót ezt elfogadjuk. A szoba tiszta, egyszerű, van 8 matrac a földön és pokróc is jut mindenkinek.
Vacsorakor a srácok nagyon töprengtek a holnapi napon. Páran meg akarják hódítani Banglades tetejét az 1230 méter magas Keokradangot.Végül is abban állapodnak meg, hogy hajnalban indulnak és legyűrik a 3,5 órás távot és megmásszak a csúcsot. Közben kiszámolják, hogy mennyi pénzt adjak nekik. Az összeg 1500 Ft tartalmazza a dzsipet, szállást, vacsorát és a reggelit is. Bárcsak otthon is ilyen árak lennének.
Lefekvés előtt még nézegetjük a csillagokat és lelkiekben felkészülünk a másnapra.
Lefekvés előtt még nézegetjük a csillagokat és lelkiekben felkészülünk a másnapra.
Na ebből lett is 8 órás kelés és nagy tökölés, ezért én inkább nem tartok velük, mert akkor egy teljes napot elvesztenék és nem férnének bele Banglades teaültetvényei. Viszont egyedül meg nem mehetek el innen, mert ez is ugye nagyon veszélyes hely, minden földműves feni a kaszáját, hogy feltűzzön rá. Szerencsémre van itt egy mérnők csapat, akiknek tegnap megvolt a hegy és lefelé tartanak. Ők örömmel bevesznek a buliba. Indulásig van még pár perc és benézek a boltba,
hát ide se volna értelme betörni. Néhány fürt banán, cukornád, kóla és instant kávé (csak 3/1) a választék. A csoki az luxuscikk, errefelé azt nem tartanak.
Még egy fotó a teraszról
és indulhatunk. A kicsekkolást természetesen most sem úsztam meg, viszont jobbak a fények és így a tóról is előnyösebb képet tudok készíteni.
Leereszkedünk a dzsiphez, viszont a tag többet szeretne kérni, mint amennyit mi fizetnénk ezért várakozó álláspontra helyezkedünk. Ő váltig állítja, hogy van fönt a tónál egy turista csoport és őket várja, a srácok ezen jót derülnek és leülünk az árnyékba. Én meg közben lefotózom a trafikos nénit,
az unokáját,
a piacról hazafelé tartó asszonyokat
és a dzsipünket szerelő sofőrt
20 perc várakozás után az emberünk meggondolja magát és a 3000 Takás viteldíjról, lemegy fejenként 100-ra. Akkor még nem értettük minek köszönhetjük ezt, de lefelé menet találkoztunk a szembe jövő dzsippel és így már egyértelművé vált a szitu.
Szóval, ha errefelé jársz, nem kell aggódni, óránként van dzsip közlekedés. Visszatértünk Ruma Bazarba és épp piacnap van, aminek én kifejezetten örültem. Színes ruhába öltözött lányok és asszonyok diskurálnak egymással az utcán,
vagy épp árulják a bőségesnek közel se nevezhető portékájukat,
aztán pedig indulnak haza az üres kosarakkal.
Felszállunk a visszafelé tartó hajóra, de nekem már a következő úti célon, Rangamatin jár az eszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése