2011. június 28., kedd

Kéne 1 kis kén


Az ember időre jött, hatalmas kerekű terepjárójával, beszálltunk és kicsit komfortosabban utaztunk benne, mint a Jimnyben. Gázt adott és 45 perc alatt lezavarta a távot, időközben láttuk, hogy jó döntés volt a visszafordulás, mert ebből az irányból, ezeken az aszfalt nélküli vízmosásokon átkelni, nem Jimnynek való terep.
Befeküdtünk a spártai szobába és napkelte előtt indultunk az Ijen plató felfedezésére. Régi álmom válik valóra, többször láttam már ezt a vulkánt felülről, de soha nem jutottam el ide. Már önmagában az se rossz, ha a kráter belsejében türkizszínű tavat láthatsz, de itt nem ez a fő látnivaló.  Hanem a tópartjánál lévő kénbánya, ahonnan a mai napig kézzel szállítják az emberek a ként.
A reggeli kávé nagyon hiányzott, de azért így is teljesítettük a 3 km-es távot, bár 1000 méter szintet emelkedtünk felfelé. Útközben rengeteg kénbányásszal találkoztunk, amint cipelték fel az üres kosaraikat, ők csak mentek és mentek, de mi több helyen is megálltunk fotózni a környező vulkánokat, és az alattunk elterülő erdőt.



Hihetetlen vidék és akkor még nem láttuk se a tavat, se a bányát.
2 km után értünk a mázsáló helyre, ahonnan már láttuk a kráter peremét, 



túl sok szint már nincs és majdnem végig panorámás a szakasz. Fent hűvös idő és erős szél fogadott, ami nem meglepő 2000 méter felett, a kora reggeli órákban. 

video


Felmásztunk a legmagasabb pontra, előkerült a csúcspálinka és élveztük a kilátást az alattunk elterülő kráterrel, a tóval és a bányával.



Természetesen itt már füstben és kénszagban sem szenvedtünk hiányt. Innen még átnéztünk a szemközti magaslatra és végre megjött a régóta várt napocska is. 600 méter ereszkedés a bányáig, ami majdnem a tóparton van. Mi lefelé a kénbányászok pedig felfelé caplattak, jól megrakott kosarakkal.



Elég sokféle pocsék munkát láttam már életem során, de talán ez viszi a prímet. Rengeteget fotóztunk, mielőtt leértünk volna, 



de a bányában eltöltött 10 perc elég volt. Meleg, kénszag, mindenkinek sárga a haja, szürke a tekintete és még szabadnap sincs. 



Beszéltem egy művezetővel ő már maszkot sem hordott, 22 éve itt dolgozik és 60 000 Ft-ot keres. Ez nagyon jó pénz Indonéziában, de kérdés hány éve van még hátra, már a fogai is hullanak, nincs orvos, kórház és semmilyen szociális ellátás. 

video


A többiek pedig lemennek várják a vulkánból kilökődő kéndarabokat, beteszik a kosárba, felveszik a vállukra a bambuszrúdat és uccu neki.


video



600 szint felfelé, 1000 szint lefelé és naponta ebből 2 kör.



Azt hiszem a hazai kisebbség, ha itt élne nem, volna olyan nagy a szája. Veszünk tőlük fillérekért kén darabokat és a strandkendőm is itt hagyom az egyiknek, aki ettől nagyon boldog lesz.
Aztán persze már várják a fotót,



 megveregettük a vállukat és sok sikert kívántunk nekik a folytatáshoz.



Lefelé megállunk a mázsáló állomásnál és nem hiszünk a szemünknek, ezek az ágrólszakadt, vietnámi papucsos, 60 kilós, kis emberek, 90-100 kilós terhet cipelnek.



A legkevesebb talán 85 kilót vitt, de lefelé ő is elrohant mellettünk. Mindegyik mosolyog, a bagó lóg ki a szájából és teszi a dolgát.
Hát igen le a kalappal előttük, ez nem semmi, nem hiszem, hogy bárki szeretne cserélni velük.
Visszaérünk a szállásra a jeepesünk int, beszállunk és csapatja neki rendesen lefelé. Ha Indonézia indítana Forma 1 versenyzőt vagy Rally pilótát a többi ország labdába se rúghatna mellette az tuti. Jimnynk pöcre indul, zökkenőmentesen érünk a komphoz, kifizetjük a jegyet, felhajtanánk a kompra, amikor helyi tag lép hozzánk és mutat a kezében levő jegyre.
-          Mi ez? – kérdem én meglepetten.
-          3000 rúpiát (70Ft), kell fizetnetek a lábtörlőért.
-          Micsoda? – nézek furcsán és látom, hogy nem tudunk felhajtani a kompra, mert az aszfalt és a hajó közös van némi hézag.
Kifizetjük a pénzt, ő odadobja az erre a célra rendszeresített vastag rongyot és int, hogy menjünk. Köpni-nyelni nem tudtunk, de a végén jót nevettük. Hát igen leleményességből és lehúzásból jeles. Visszaértünk Balira és jöhet Zalán kedvenc szakasza, ahol forgalomból sosincs hiány a Gilimanukot Denpasarral összekötő főút. 4-5 óra alatt megteszünk kb. 100 kilométert és napvégére már Ubudban vigadunk.
Jimnynk utolsó napján felkerestünk egy a turisták által nem ismert rizsteraszt,








ittunk macskaszaros kávét és amíg a lányok este shoppingoltak, addig mi visszavittük az autót Kutára. Ahogy az ember leér a pályára és elhagyja Denpassart, van Sanur (tiszta Siófok), ha erre jársz, vigyázz nagyon, mert nekem is többször kellett iszkolnom a rendőrök elöl. Vadásszák a turistákat.
A lámpa épp előttünk váltott pirosra és Zalán már nem ment át, viszont a közeg kiszúrta a biztonsági övünk nemlétét és már füttyögött is. Félreálltunk, kiszálltunk és a mester előadta a hibákat. A lámpában lévő kamera lefényképezett minket (bla-bla), meg hát nincs nemzetközi jogsitok és még pár egyéb finomság. Tudtam, hogy éhes, de azért kicsit kérette magát és amikor félrehívott minket, akkor már tudtuk, van az a pénz. Elővette a tarifát:
nemzetközi jogsi hiánya :1 000 000
biztonsági öv:                    200 000
Összesen:                        1 200 000 Rp.  (25 000 Ft)
Erre mi fogtuk a fejünket, adtuk az ártatlan turistát és végül megállapodtunk 100 000 rúpiában (2300 Ft). Innen már csak fél óra Kuta reméljük ezt már átvészeljük valahogy. Visszatértünk a dugók hazájába és leadtuk a Jimnyt, majd motorra váltottunk.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése