2007. szeptember 11., kedd

Kuala Lumpur

Sengigi – Senaru – Gili Trawangan – Padangbai – Kuala Lumpur
Sziasztok!
Immáron Kuala Lumpurból jelentkezem.
A múltkori sztorik Lomboknál maradtak abba. 5 órás hajókázás, némi hányingerrel megfűszerezve a tajtékzó tengeren. Majd kis alku után már robogtunk is Sengiggi felé.
Nekem ez a hely, régről kellemes emlékként maradt meg. Pénz nélkül jártam ott, a helyiek segítettek, gitározás a parton, éneklés, ma már nem ilyen.
Betelepedtünk a tengerparti szállásunkra. Mivel éhesek voltunk, a panzió éttermében közvetlen a parti asztalnál ültünk. Gyanús is volt, hogy több ember a belsőbb asztaloknál ül, és nem ott, ahol mi. Hamar kiderült miért. Még le sem ültünk, amikor már jöttek az árusok, és a kerítésen nyújtogatták befelé a portékáikat: képek, szobrok, sarongok, massage stb.. ráadásul igen erőszakosan. Ha azt mondtad nekik, hogy majd később talán, akkor ők visszajöttek 10 perc múlva, és követelőztek, mondván, hogy megígérted nekik. Ritka szar arcok. Az utcán minden méteren leállítanak a hellókák, és erőszakosan akarnak valamit rád sózni, vagy taxit kínálgatni.
Talán jófej emberrel nem is találkoztunk itt.
Strandon az elmúlt pár évben több új szálloda is épült, és némelyik már kezd az enyészeté lenni, mert nem jönnek a turisták. Vajon miért?
A strand és a környék legalább olyan szép, mint Bali, vagy még szebb, de innen mindenki csak menekül.
Sengigiben is mindenki árul Rinjani vulkán túrát, de hihetetlen horror áron.
Az egyik helyen sokat alkudoztam is, és végül kiderült, hogy a túra nem tartalmazná az utazást. Annyi pénzt kértek volna el az 50 km-es útra, mint amennyit Jáván fizettünk a kétnapos Bromo túrára, szállással együtt. Elég is lett belőlük, másnap reggel összepakoltunk, és mivel erre nem jár busz, kiálltunk stoppolni.
Hamarosan fel is vett egy tag, kért fejenként 200 Ft-ot, és kitett egy olyan helyen, ahol már jár a helyi busz. Elmondta, hogy mennyit fizessünk a jegyért.
Útközben lélegzetelállító strandok mellett autóztunk el. A legtöbbön csak marhák vagy tyúkok legeltek.
Több szép öbölben voltak szálláshelyek is, de minden pangott az ürességtől. A buszon a helyiek kedvesek voltak, és már nyoma se volt Sengigi nyomasztó hangulatának. Jöttek ismerkedni, kérdezősködni, nem akartak átverni vagy eladni valamit. Egy kis iránytaxival felvittek minket Senaru faluba. 600 méteres magasság, tiszta levegő, zöld, hegyek, háttérben a Rinjani és a másik irányban rizsföldek meg a tenger. A szállásunk nem éppen fejedelmi, de olcsó volt a kaja, és a kert teli óriási lepkékkel. Az egyik tag jött is Rinjani túrát kínálni, pont ugyanannyiért, mint Sengigin. Fejére tettem a kezemet, és megkérdeztem hogy lázas-e. Először nem esett le neki, de aztán felfogta, amit mondtam, és többet nem is láttuk. Utána megismerkedtünk Mr. Morissal, mint kiderült, őt ismerik Gilin és Balin is. Neki van hálózsákja, kabátja, főzője, minden felszerelése, és ő ad bérbe hordárt és vezetőket is.
Jó figura többször is találkoztunk vele. Azt mondta, ő sem kedveli azt, ami Sengigin és a kompnál folyik, mert csak elriasztja az embereket. Sajnos a túrára nem került sor, mert Balin a motorozás közben kicsit megfáztam, ami Mártira is ráragadt, ezért kihagytuk. Viszont a környéken vannak nagyon szép vízesések. Oda mi is ellátogattunk. Mindenfele őserdő, majmok mozognak fákon, és zúdul magasról a vízpermet.
Van egy étterem is a főúton, így fentről is lehet látni a zuhatagot, amint a mélybe zúdul, és persze a környék.
Az étteremben jó darabig elidőztünk. Nagyon olcsó, finom, a kilátás tényleg magáért beszél.
Az egyik árusnál vettünk bremet, ez a helyi rizsbor. Hasonlít az édes borokhoz, kellemes kis itóka, és hamar jó hangulatot tud kelteni. Aztán letömegközlekedtünk és átkompoltunk Gilire.
A 3 korallsziget közül a legnagyobbat (akkora, mint a Margitsziget) választottuk. Nem volt tömve, pedig az augusztus itt a legpörgősebb hónap. Fehérhomokos part, türkizkék, sekély, meleg tengervíz, finom ételek, hideg sör, jó szállás, és mindez potom összegekért. És ami a legfontosabb: nagyon jófejek a helyiek.
Találtunk is rögtön jó éttermet. Tengerparti döglős, jó zenével. A barakuda és a tonhal steak, sült krumplival, salátával 500 Ft. A parton az ember pillanatok alatt lebarnul, hála a trópusi napfénynek, és a búvárkodással eltöltött hosszú óráknak. Az első nap a búvárszemüvegemnek elszakadt a pántja, de itt ez sem gond, 300Ft/nap a bérlés. És nem kérik előre a pénzt. Mártinak is béreltünk, és teljesen új világ nyílt meg előtte. Eddig egyszer próbálta Olaszországban, de itt azért kicsit más. Rengeteg színes hal, meg van pár épen maradt korall. Sajnos nem sok, hála a tsunaminak és a dinamitos halászatnak. Viszont készítettek két helyen úgynevezett biorockot. Ami piramis formájú tyúkhálószerű drótok kötege, erre tettek korallokat, és árammal dúsítva növesztik őket. Helyenként, ahol belepi a drótokat, ott már egész jól néz ki. A legjobb az, hogy a parttól néhány méterre már 15 méter mély a víz. Eleinte ahol a zátony tart, ott csak 2 méteres, és utána pedig függőleges sziklafal, és ott már 15 méteres. Itt a sekély és a mélyvíz határán rengeteg a hal, és a sodrás elég gyorsan viszi le az embert, leírhatatlan élmény a hatalmas tonhal és makréla rajok közt úszkálni.
Befizettünk egy hajókirándulásra is. Először a mi szigetünk északi részénél álltunk meg, itt még van több épp korall. Utána Gili Meno sziget mellett úsztunk teknősöket keresve. Végül kettőt találtunk, amiből mi nem láttuk a másodikat, mert a többiek elijesztették hamar őket. Utána jött Gili Air, na itt tényleg van mit látni. Rengeteg a korall, és még több a hal. Vittünk magunkkal kekszet, amit ők örömmel elfogadtak, és százával gyűltek körénk. Utána volt másfél órás ebédszünet, mi ezt is inkább búvárkodással töltöttük.
Giliről vissza Balira, és jött a búvárkodás csúcsa Padangbai.
Blue Lagoon nevű pici kis strand összefüggő korallzátonnyal, itt még van kék korall és lágy korallok is. Ahogy búvárkodtam a pipával, többször is láttam alattam a mélyben búvárokat. A helyiektől hallottuk, hogy gyakoriak a szirti vagy korall cápák errefele. Nem kell tőlük tartani, nem bántanak. Nem hittem, hogy fogok látni, de láttam egy 40-50 cm-eset, kicsit meg is ijedtem az első pillanatban, de mivel pár méter volt a part, nem kellett aggódnom, és a jószág is tovább úszott. Nem voltam biztos benne, hogy cápát láttam, de amikor egy fotóról visszaköszönt, akkor már tudtam. Padangbai picike kis zsákfalu, a legtöbb turista csak felszáll a Lombokra tartó kompra, és meg sem áll itt, vagy esetleg eltölt egy éjszakát, pedig ennél többet érdemel a hely.
Láttunk magyar éttermet (mármint a tulaj) Kerti névre hallgat, és az egyik búvár iskolánál ki is volt írva, hogy beszélnek magyarul, tehát van még más magyar is. Egy étteremben hallottunk is magyar szót.
Itt mindig garantáltan friss a hal, az egyik legegyszerűbb külsejű étterem, úgy reklámozza magát, hogy a legjobb halkaja a városban. És tényleg. Kilátás a kikötőre. Épp hozzák a friss halakat, a tulaj beizzítja a parton a kis faszénsütőt, felteszi a halakat, meghinti valami varázspáccal, és hozza is. Direkt kétféle halat kértünk, marlint és mahi-mahit, de nem vertek át. Mindkettőnek más íze volt, a tag mondta is, hogy tudja, hogy sokan csináljak azt, hogy átverik a turistát, de ő nem. Sok is a visszajáró vendég. Összesen 4 asztal van az éttermében, de azért mindig van hely. Amint elkészült a mi kajánk nekilátott vásárolni a halászoktól friss mahi-mahit, elég durván néz ki a hal, közel méteres darab. Megvette, és már vagdosta is. A legtöbb helyen a halat úgy szelik, mint mi a kolbászt, keresztbe, de ő hosszába, és ez által mi nagyobb darabot kapunk a tányérunkra. Innen visszatértünk Kutára, a megszokott szállásunkra. Aztán átrepültünk ide, Kuala Lumpurba.
A többit majd holnap vagy inkább holnapután.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése