2018. január 15., hétfő

Nem akarnak Indonéziába beengedni

A Matebián-hegy (2316 méter) az ország egyik legnépszerűbb túrahelye, ahonnan tiszta időben ellátni Ausztráliáig. Bennem is felmerült, hogy elstoppolok a közelébe és megmászom, de mivel rengeteg esett, ezért ki kellett hagynom. Viszont találtam pár szép kilátót, amiért így is megérte.



Timorban bár merre jársz szebbnél szebb helyeken tudsz stoppolni, mint pl. ezek is:



Visszafelé beterveztem még pár szép strandot, de az időjárás ismét közbeszólt. A korábban már említett halasnál ismét bekajáltam, de aztán leszakadt az ég és csak nem akart elállni. Ezek az oktondi emberek olyan étkezdéket építenek, amik beáznak. Mondjuk nem is csoda, mert a tető pálmalevélből van és az illesztésnél 1-2 centi a hézag. A nénike az esőben alig talált olyan helyet a saját kantinjában, ahová nem folyik be a víz. Pedig itt aztán mindennap jön  az égi áldás. Egyetlen olyan éttermet találtam, ami nem ázott be, az is épp zárva volt.
Mázlimra.
Sötétedés után felvertem a sátrat és reggelig senki nem is zavarta meg a nyugalmam.


Épp szedelődzködtem, amikor az egyik halász jött felém. Dumálgattunk és rákérdeztem van-e kávéjuk. Mosolygott és eltűnt.
Hamarosan hozta is a csésze gözölgő feketét. Belekortyoltam és jött a meglepi. Kicsit alkohol íze volt. A helyiek a Lontár-pálma tetejét megvágják és a lehulló levél helyére húznak egy 5 literes flakont, ebbe belecsöpög a lé és hamarosan megerjed. Aztán leszűrik és kész a pálmabor vagy más néven láru. 




Gyanítom otthon épp nem volt víz vagy csak összekeverte a srác és ezt forralta fel.
Végül is miért ne, van Irish Coffee, ez biztos a Timor Coffee.
A felét elszürcsölgettem, illendően megköszöntem és kiálltam az útra. Pikk-pakk lett fuvar és meg sem álltam a One Dollar beachig. 


Na itt már készül valami. Gondolom a nagy beruházó kitalálta, hogy a tehetősebb embereknek lekerítenek egy részt, ahol nyugodtan élvezhetik a tengerpartot, minden zavaró tényező nélkül. Egyenlőre még csak építkezések és pár kifőzde van. Ja meg frankó tornyok ahonnan lehet fotózni az életképeket és még konnektor is van.


Az egyik kofánál megláttam egy méretes papagájhalat és egyből lestoppoltam.  Amíg a hal készült (1,5 óra) addig meghallgattam pár Szertár podcastot.
Már a kávéért megérte betérni.


A hal elkészítéséről nem is beszélve. Első körben a néni kiszervezte a melót, odahívta telefont nyomogató kislányát és közölte, hogy itt a Malay (turista) tessék megpucolni a halat. Csap és forrásviz hiányában a slagot kellett megszelídítenie és megbirkózni a repülő kígyóval.  A kislány miután uralta a vizet és belefolyatta a tálba, nem túl boldogan nekiállt pikkelyezni a halat.


Közben a mama tűzet rakott és miután látta a gyermek igyekezetét, inkább átvette a melót. Majd kibelezte és átszúrta a halucit aztán a többi melót a tűz elvégezte. 
Íme a végeredmény:


Az íze világbajnok!
A pálmalevél fonat a rizst rejti magában mellette némi füszerrel.
A lakoma fejedelmire sikerült és máshol ebben az országban ennyiért maximum sült rizst ehettem volna.
A történethez hozzátartozik még, hogy kislány a jól végzett munka után le is fürdött.


Gyomor teli, lássunk pár szép partot:



Hera közelében pár helyen megmártóztam és kiderült, hogy itt nem annyira szépek a korallok vagy csak én nem úsztam be hozzájuk néhány kilométerre. Megszáradtam és folytattam tovább az utam. a közelben temetőt fedeztem fel, errefelé a lakosság 99 %-a keresztény, ez látszik is a sírjaikon. Érdekesek voltak a szines koporsók, na meg az hogy némelyik felett tető is volt. 



Lőttem pár fotót és megcéloztam Dilit. Ott vettem pár dolgot és visszatértem Lui kalyibájába. Muris hogy megint Gonzalez (korábban már találkoztunk)vett fel és hozott haza. 
Csaptunk még egy görbe estét és elindultam vissza Indonéziába.

Diliben az egyik utazási irodánál megint Gonzalez köszönt rám. Jót nevettünk mert újra ugyanoda megyünk csak ők busszal, én meg stoppal vágok neki. Az egyik mikrobusz 25 centért kivitt a város szélére, ahol még vizet se tudtam venni, máris egy termetes dzsipben terpeszkedtem. Jacco és családja Atambuába tart, pont mint én.
El is vittek volna, ha a határon nem marasztalnak kicsit.
A Kelet-Timori kilépés nem tartott soká, de szeretett Indonéziám nem akart hazaengedni. Korábban nem kértek repjegyet, ami igazolja, hogy elhagyom az országot, de ha erre jársz legyen nálad, mert velem szívóztak. Akkor nagyon beparázom, hogy most mi lesz: 
Jujujj. 
A parancsnok behívott a szobájába és nem akarta elhinni, hogy van jegyem Bangkokba vagy bárhová csak épp Balin hagytam. A rendszer lefagyott egy pillanatra, aztán újra bootoltam. Mi a szarnak van ez a hülye okostelefon, ha nem ezért. Igaz a kelet-timori kártya nem működik, de ha szerzek egy indonéz kártyát, akkor beléphetek az én hazámba és újra megnyugszom. Jaccoék még nem mentek el és volt valami rokon srác itt a határon, aki mocival elugrott nekem egy új SIM kártyáért. 
Miután megjött kivette a fülbevalóját és azzal cseréltük ki a régi kártyámat. Bekerült az új, felismerte a rendszer, de nincs változás, a net továbbra sem működik. A srác próbálta megosztani az ő telójáról, de ennél nagyanyám is gyorsabban köt, tehát esélytelen a jegy vétel. A srácot hiába kapacitáltam, hogy vigye vissza és cseréltesse ki, nem akarta. 
Szóval itt ülök a határon a telóm lassan lemerül, nincs kilépő repjegyem és nem engednek be Indonéziába. Közben megint megjelent Gonsalez és csodálkozott, hogy előbb ideértem, mint ők. Kérdezte, hogy tud-e segíteni, de hiába beszélt a parancsnokkal, hajthatatlan maradt. Persze meg is kenhettem volna, de annyiból már bárhová elrepülhetek az Airasiaval. 
Miután kezdtem elengedni a problémát, megláttam a konnektort, ahol a lemerülés szélén álló telefont megetethettem.
Ott ültem magamba roskadva és rájöttem, hogy mit aggodók, csak jön erre más turista is.
Utólag belegondolva már nem is értem min paráztam. 
Hát igen, az hogy mindenki okostelóval (már én is) jár sokat segít, hogy ne kelljen gondolkodni.
Az egyik határőr látta, a szomorú ábrázatom és próbált segíteni, de benne voltam a burokban. Aztán elnéztem jobbra és hopp jön egy fehér fickó. Gyorsan megállítottam és elzagyváltam, hogy szarban vagyok. Rákérdeztem van-e net a telóján. 
Volt.
Megkérdeztem rá érne 5 percre, mert jegy nélkül nem engednek be és nincs netem, viszont az ő telójáról tudnánk ezt orvosolni.
Végigzongoráztam mindent és a bankkártyámról megvettem a jegyet. A dátum kicsit random volt, de utólag úgy látom, nem volt rossz választás. Az adatok megjöttem az email címemre de azt nem tudtam elolvasni, viszont lefotóztam a foglalási kódot  és néhány fontos infót. Újra visszatértem a marcona parancsnokhoz. Ő megnézte a jegyet, a telefonjával lefotózta majd elnézést kért, sőt kezet rázott velem és elkezdett hajbókolni. Soron kívül beütette a belépési stemplit és jó utat kívánt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése