2018. január 11., csütörtök

Kelet Timorban még üresek a strandok

Luit ismét magára hagytam és megindultam Baucau felé. A stoppolással buszokat megszégyenítő sebességgel lehet A-ból B-be jutni. Az út számtalan csodaszép és néptelen part mellett halad, amiket menet közben a térképen bejelöltem és úgy terveztem visszafelé megnézem. 


Valahol félúton, Manatuto környékén, rengeteg halsütödét láttam és szóltam a sofőrnek, hogy álljon meg. Timorban nem akkor kell enni, amikor éhes vagy, hanem amikor van. Errefelé a sült rizs vagy a sült tészta is luxusnak számít, általában nincs, de ha mégis akkor elkérnek érte 4-5 dollárt is. Az egyik kantin előtt frissen grilleztek egy méretes halacskát, rákérdeztem menyiért lehet az enyém és hallván a választ egyből ott ragadtam. A hal 3 és a hozzá való kókuszos rizs még 1 dollár.


Lui főztjét nem számítva, eddig ez a volt a legjobb kaja, amit Timorban ettem. Ebéd után pik-pakk, légkondis furgonban ücsörögtem egy nővel, aki amikor megtudta, hogy magyar vagyok, azzal folytatta, hogy hallott rólam. Mint kiderült ő Leonicia szomszédja. 



Timorban az észt nem egységesen osztotta a teremtő, száz embernek káposztalé van az agya helyén, némelyik viszont megkapta az összeset, na ők a Royalok. 
A hölgy is az volt. 
Magasan képzett, művelt emberek, több nyelven beszélnek és tisztában vannak a világ dolgaival és Magyarország nevét meghallva nem azzal kezdik, hogy tudjuk Ausztrália. 
A timori alapoktatás igen hiányos, földrajz óra nincs és sok gyerek suliba sem jár. 
Nem is a pénz miatt, csak egyszerűen nincs kedvük, inkább csak fekszenek az árnyékban és szívják a cigit. Bármerre jársz az országban, túl sok dolgozó embert nem fogsz látni.
Viszont kínai vezényléssel elkezdték a Batugade  - Los Pallos út (330km) felújítását, ami várhatóan 2-3 év múlva el is készül és beindul rajta az áruszállítás. Nappal a 35-40 fokos hőségben kevés munkás lézeng, na de éjszaka "állítólag" gőzerővel haladnak a munkálatok.
A hölgy aki tárgyalni ment Baucauba engem is szívesen bevitt volna a központba, de Lui azt tanácsolta, hogy a parti úton menjek. Egy darabig azon poroszkáltam és a helyiek mindenhol integettek és kiabáltak utánam. 



Az egyik háznál pálmaborral kínáltak, amiről tudjuk, hogy esős évszakban kellemesen meghajt, de azért bevállaltam egy kupicát. A két idős bácsi szerintem még mindig mosolyog, mert annyira örültek, hogy elfogadtam az italt.


A parti út annyira nem volt izgis és kocsik se nagyon jártak rajta, de motorok igen. Az egyiket leintettem és bevitt a városba. Az út hamarosan felkapaszkodott a dombra, ahol nyoma sincs a vadiúj aszfaltnak és hatalmas köveken pattogva gyűrtük le a 14 km-es távot. Baucau a tipikus egy utcás város, viszont nem a tengerparton hanem pár száz méterrel magasabban a természet ölelésében fekszik.



A városon belül is vannak patakok, több száz éves ősfák és maradt még pár portugál kúria, templom és strand is. 





Időm még volt bőven és elemózsia is lapult a puttonyomban, ezért gyalog vágtam neki a 6 kilométeres távnak, aminek a végén ott lapul a környék legfelkapottabb strandja, a Wataboo. 


A portugál erőd kicsit viharvert, de a rizsföldek és környék nagyon elbűvölő.  


A táv utolsó etapját (500 méter) egy motorossal tettem meg, aki ragaszkodott hozzá, hogy hadd vigyen le és miután elmondtam, hogy itt szeretnék sátorozni, ő kapásból rámutatott a háza melletti partra. Ővé az egyetlen bolt, ami bőven elég erre a tíz háznyi emberre és billiárd asztala is van, ahol mindig lézeng pár ember. Megköszöntem az ajánlatot, de inkább picit arrébb mentem és egy árnyas fa alatt vertem tábort. A környék csodaszép és nem csak turisták, de helyiek sincsenek. 

Este visszamentem Alfredóhoz bandázni, de aztán a moszkitók elüldöztek. 
Jó ez a 10 dolláros pecó csak sajna a szúnyoghálót nem a trópusi vérszívókra tervezték, mert könnyűszerrel átférnek rajta. Este nem sok fényszennyezés zavarta a csillagos eget és jó volt a tenger morajlására elaludni. Reggel Alfredónál kávéztam és hogy ne az én kajám fogyjon, ettem nála zacskós levest. Nem rossz kaja, de valahogy minden országban pont ugyanolyan az íze
Érdekes világ ez, szebbnél szebb, méretes halakat fognak, amit eladnak a piacon, ebből lesz pénzük cigire és biliárdra, aztán eszik a fél dolláros tésztalevest és a sneciket. Napközben mindenki ráér és herézik, aztán hajnalban kimennek halászni.
Ha Timorról olyan képet látsz hogy úristen azonnal akarok indulni akkor az valószínűleg délután készült. 


Nagyon nagy a vízszintkülönbség az apály és a dagály között. Délelőtt 10 előtt szinte be sem tudsz menni viszont délután meg már hullámzik (nyilván száraz évszakban sokkal jobbak a látási viszonyok). Megvártam a megfelelő vízmélységet és beúsztam a korallok közé. Hosszasan kellett úszni, de megérte. Szerencsére itt még nincs lepusztulva az élővilág és sok csodát lehet látni. A korallok színesek és változatosak a halak is szép számmal úszkáltak körülöttem. Feltérképeztem a környéket és boldog mosollyal jöttem ki a szárazföldre.
Megszáradtam és elindultam a környező partok felkutatására.



Szebbnél szebb partok váltották egymást az érdekes sziklaformációkról nem is beszélve.




Pár helyen még kipróbáltam a sznorkelezést és élveztem a 28 fokos tengert.



Késő délután úgy döntöttem, hogy inkább felmegyek a dombra, hátha ott hűvösebb az éjszaka. A partról egy helyi család vitt fel a házukhoz és azt javasolták aludjak náluk. Utólag már nagyon bánom, hogy nem örökitettem meg a nappalijukat. A falak nincsenek bevakolva, van egy rozoga asztal, azon a TV és pár popszegeccsel bevert családi kép a falon. A konyha is egy asztal, pár szék és a gázrezsó. A házba semmiképp nem akartam aludni, amit ők nehezen értettek meg, de találtam klassz füves placcot.


Felvertem a sátrat, megdumáltuk, hogy este jövök és besétáltam a városba. A kifőzdékben főleg sült húst és belsőségeket árultak, az éttermekben meg 4-5 dollárnál kezdődött minden, de végül találtam eleséget: apró hal, zöldség és mócsingos rizs. Finomnak nem mondanám, de legalább jól laktam tőle. Kicsit még mászkáltam, de már kezdett alkonyodni és visszatértem a családhoz. Épp áramszünet volt és nagyon várták, hogy mikor jön vissza a fény. Én élveztem  a csillagos égboltot és a forró teát. A lány aki meghívott magukhoz angol tanárnő és pár hete volt a lagzijuk. Mivel nincs túl sok pénzük maguk építik a házukat és addig több rokonnal is meg kell osztaniuk a szobájukat. Hát igen a családok itt tényleg nagyok és a klasszik 10X10-es kockaházban nem ritka a 30-40 lakó.
Egyszerűen élnek, de boldogak.
A vacsora 8 felé már kész volt, de csak az asztalon parkolt és tízig jóformán senki nem nyúlt hozzá. Engem is kínáltak, de nem akartam elenni a kajájukat. Illendőségből ettem pár kanál rizst és vízi spenótot, aztán bebújtam a sátramba. Éjszaka most is megúsztam és nem esett. Reggel csináltunk pár közös képet, kaptam paradicsomos halkonzervet rizzsel és útravalónak kávét PET palackban.




Folytatás:
ITT

1 megjegyzés: