2018. január 1., hétfő

2 napom a rühes csavargónál

Életem egyik legjobb döntése volt, hogy nem aludtam a családnál. Fél óra gyaloglás után találtam egy hostelt, aminek a fürdője szintén hemzsegett csótányoktól, de a szobában rajtam kívül senki nem volt és baromi jót aludtam. A hely nagyon putri, de itteni viszonylatban királyi lakosztály. 



Az ágy errefelé azt jelenti. hogy valami pozdorján van egy vékony matrac és ezt adják 10 dollárért (akciósan). 


Pár hete Róma belvárosában pont ugyanennyiért laktam. 
Végül is ez is főváros vagy nem?  
Nem is értem miért támasztok igényeket a szállással szemben, amikor itt minden szobában 7-8 ember lakik.
Minimum.
Viszont az világossá vált, hogy ha veszek valahol sátrat akkor ez a probléma le lesz tudva.
Időközben Lui barátom megadta a koordinátákat hogy merrefelé lelek rá és megkért hogy a Patioban (diplomata bolt) vásároljak néhány palack portugál bort. Hoztam magammal némi dollárt az országba, de hát minden véges, itt meg nem kultiválják az eurót, ezért ATM-et kellett keresni. Az meg sem fordult a fejemben, hogy ezek magasról szarnak a Mastercardra. Visa Very Welcome mindenhol, de Masterrel összesen három automata áll szóba az országban. A Pateoban minden van a legfrissebb hazai ízű zsemléktől, a tőkehalon át az 500 dolláros borokig, de csak készpénzért. A Timor névre hallgató borból vettem 3 palackkal és cipeltem a 40 fokos hőségben. A főváros kicsit hektikus, de könnyen kiismerhető. 
Lui szavaival élve: “minden van, ha tudod hol keresd”
Szóval van pár szép régi épület még a portugálok idejéből, tengerparti korzó és három Burger King is. 



Azt találtam ki hogy mielőtt lepacsizok vele megnézem a világ egyik legnagyobb Krisztus szobrát, amit II. János Pál is megáldott és később 1996-ban Suharto indonéz elnök avatott fel, Kelet-Timor Indonéziához való csatolásának 20. évfordulóján.


Ha valaki Krisztus fan, akkor  ITT VANNAK a világszerte fellelhető  legnagyobbak:
Fél dollárért kivitt a helyi kis szutykos a strand végibe, ahonnan indul a lépcsősor. Felcaplattam a kilátóba, a szobor annyira nem izgatott fel, de a panoráma világbajnok.

Jártam már a riói hasonmásnál is, azt a kilátást talán nem üti, de azért ez is odabasz.
Lefelé jövet ismerkedtem meg Dave-vel, aki ausztrál békefenntartó errefelé és felajánlotta hogy eldob az elágazáshoz.
Lui azt javasolta hogy sétáljak le a jobb oldali strandra és onnan már csak 5-6 kilométer hozzá. 


A part tényleg csodaszép, de se kocsi, se motor nem parkolt lent, ezért gondoltam jobb visszamenni az elágazáshoz és ott elcsípni valakit.
Dave közben meginvitált egy tengerparti kávézóba, ami külsőre ugyanaz a müanyagszékes, mint a többi csak itt minden szor (x) 2 vagy inkább 3 és mégis fullon volt expatokkal. Mint kiderült a tulaj ausztrál és tudja mitől döglik a légy és igaz, hogy retek drága, de minden finom nála. Kávé 4-5 dollár, gyümölcs sali 7 stb.
Itt várt minket Dave barátnője, aki katonai ügyészként több évet töltött Koszovóban és ő is nagyon szeretett ott lenni.
Elcseverésztünk az itteni életről aztán elvittek a kereszteződéshez. Szerintük nem lesz könnyű dolgom, mert épp útépítés van és mindenki a másik úton megy, de 10 perc múlva az első autó felvett és elvitt félútig. Onnan platón folytattam az utat egészen Lui kuckójáig.


Korábban már sok közös kalandunk volt, számtalan eldugott helyen: aludtunk csirkepiacon, helyi rizspálinkától bekómázva és a reggeli ébredéskor láttuk, hogy mindenünk csirke szaros, de olyan is volt amikor Lui megoperálta és összevarrta a hosszú hajúak királyának a lábát. Pár éve amikor Timorban jártak, akkor azért jöttem, hogy őt kimenekítsem innen és megtámogassam egy repjeggyel Ausztráliába, ahol ő disznópásztornak állt.
A közös kalandjainkat ITT OLVASHATOD!
Bő egy éve indult el Pestről repcsivel Grúziába és onnan stoppal tovább, hogy visszatérjen Timorba, ahol hostelt akar nyitni.
Utoljára januárban találkoztunk, amikor Andrással Malajziában kóstolgatták a halászat fortélyait.


Luival tartottuk a két lépés távolságot, mert még az indonéz oldalon sikerült némi rühöt begyűjtenie, elvileg már kikezelte, de azért nem árt az óvatosság.
Jövetelemet már nagyon várta, meg hát a borocskákat is, de legjobban azt, hogy magyarul beszélhessen valakivel. Nem mondom, hogy leültetett, mert nem volt hova a csónakházban, de egyből felpattant a kempingszékéből és nekiállt kávét főzni. 
A kávé frankó volt, de utána rohantam is ki a partra. A 100 % Arabicának nem volt semmi baja, de a vizet a szomszéd kútból húztuk, amit valaki mérgezett.
Természetesen ezt, akkor még nem tudtuk.

A kút melletti ház, bolt is egyben és onnan szereztünk pár kartondobozt, így már nem kellett a porban vagy a csónak farán ücsörögnöm. Szó szót követett és elindult a véget nem érő sztorizás. Közben pedig sült a krumpli és a tojás. 


Lui anyagilag nincs eleresztve, de élelemből van neki bőven. 
A dobozban levő krumpli épp csirázásnak indult, ezért esett rá a választása. A kaja hibátlan volt és a borocska is szépen fogyott.
Emberünk összerakott egy cangát (nemrég nyúlták le), hozzá egy utánfutót, amibe belefér mindene és van benne 220, USB, 6-12 V, lámpa meg rengeteg szerszám.


Este az általa kreált, napelemes forrás világított és biztosította a zenéket. Nagyon jó volt ilyen messzi vidéken is az István a királyt és Hobót hallgatni.
Külső szemlélő számára hajléktalannak tűnhet, de ő tudatosan építi fel maga körül a dolgokat. Felméri a terepet, hol mi olcsó, kikkel lehet hosszútávon együtt működni és barátkozik a helyiekkel, akiktől majd tud földet szerezni. Ha már van terület, akkor oda épít egy hostelt, étteremmel és kávézóval. Ottjártamkor épp kapott 5 darab kókuszpálmát vagyis jobban mondva ha felmászik rá és leszedi a termést, akkor az ővé lehet.
Lui megkért, hogy osszam meg veletek a legújabb versét:

Homokóra...

Lelkemben ott ücsörög egy árnyék.
Már nem félek azzá lenni, mivé válnék.
Nem vágyom már a lángra, a tüzre.
Tiltott almára és temérdek szüzre.
Szerelmem lett az idő, a múlandó, elszálló.
A vágyam már nem esendő, vagy kószáló.
Tisztán mit a viz, folyik és cseppen.
Hol jéggé fagy, vagy gözzé vállva reppen.

Ha megfejted értelmét a soroknak.
Megleled szépségét a koroknak. Érték, melyet az évek hordoznak.
Az alján van, egy üres doboznak.

A tengerpart elég mocskos, viszont a szomszédok között előfordul néhány prominens személyiség is. Az egyik reggel jött Fernandó, hogy akarunk-e kígyót látni. Én elmentem vele és száz méterrel arrébb egy termetes ház kapúján kezdett dörömbölni.
Semmi reakció. 
Dörömbölt tovább, szintén semmi. Elmentünk és követtük a kerítést, az egyik helyen megállt és szólt, hogy itt nézzek be. Na igen csak a bádog kerítés kicsit magasabb volt nálam. Kókusztörzset görgettünk  kerítés mellé és onnan jó rálátás volt a kerti terráriumra és a benne lakó méretes pitonra. Sajnos nem tudtam jó képet készíteni, mert jött az őr és elzavart minket.


Délután derült ki, hogy azért nem engedtek be minket mert a kelet-timori elnöké a ház.
Lehet Viktornak is van egy pitonja vagy párduca.

Kelet Timor híres arról, hogy nagyon szép a part menti korallzátony, ezt Lui is megerősítette és mutatta merre menjek. Épp csak felejtette el megemlíteni, hogy apálykor semmit nem fogok látni mert nagyon zavaros a víz. 


Na meg hát a mindennapos esőzés is csökkenti a látótávolságot. A zátony pár száz méterre van a parttól és miközben mentem befelé az iszapban.
Hopp!
Beragadt a szandálom. Kihúztam és látom, hogy annyi a varrásnak.
Nekem a szandál elvesztése vagy szétmenése elég nagy szívás, mert még Balin sem lehet 47-eset szerezni.
A zátonyhoz azért bementem, de a Timor tenger itt még nem mutatta meg a rejtett csodáit.
Viszont még jó, hogy a futócipőmet elhoztam magammal, mert amíg megvarratom a szandált, addig sem kell mezítláb várost néznem.

A fővárosba mindenképp vissza akartam menni, mert volt két fontos (inkább 3) misszióm. Sátrat kellett szereznem, ATM-t találni és ha már ott vagyok, akkor nem árt ha veszek pár üveg bort is. 
Luitól a Dilibe tartó főút kb. 2 kilométerre van, de ezt a távot soha nem kellett legyalogolnom, mert mindig hamarabb felvettek és vittek a városba.
Az instrukciók alapján könnyű volt megtalálni a kínai árusokat akiknél minden van, még sátor is. Leszurkoltam a tíz dolcsit és lett egy könnyű és pofás kéglim, amit azóta sok érdekes helyen használtam. Persze előtte megkerestem a Tiger nevű benzinkutat, ahol van sok ATM még Mastercardos is.
A Pateoból szerváltam borocskát és még naplemente előtt visszaértem a rühes csavargó cimborámhoz. Felállítottam a sátrat és természetesen le is teszteltem. A mérete épp tökéletes és a súlyára se lehet panasz max. 1,5 kg. Így már van értelme tovább folytatni az utazást.

Folyt. Köv.

ITT


1 megjegyzés: