2016. december 9., péntek

India "tárt karokkal vár"

Egy késő novemberi estén, amikor az otthoni gép előtt ücsörögve kitöltöttem az indiai elektronikus vízumkérőlapot még nem tudtam, hogy hibáztam. Már csak azért sem, mert másnap megjött a visszaigazolás, hogy minden rendben.
Kimentem a reptérre és a check innél egyből fenn akadtam. 



A fiatal szöszi egyből kiszúrta, hogy egy nappal tovább érvényes az útlevelem, mint a vízumkérőlapon szerepel és mint tudjuk Indiában semmi sem megy könnyen. Inkább szólt az egyik felettesének, ő elviharzott és 5 perc múlva hozott egy papírt miszerint csak félregépelés történt és engedjenek be az országba. 
Reméljük ez ennyi volt. 
Átmentem a fékdetektor alatt viszont a beszállókártyám elszökött valahol. Megmotoztam magam, de nem került elő.
A marcona, alacsony, pocakos, egyenruhás bácsit kértem fel, hogy csapjon le rá. Benézett a csomagvizsgálóba és meglett.

A repülőn feltűnt, hogy csökkent a színvonal a Qatar Airwaysnél is. TV nuku, a turista osztályra már csak 3 sztyuvi jut és a bort sem üvegben szervirozzák, hanem pohárban. Viszont az étkészlet fém!  
Nesze neked biztonsági intézkedések.

Dohát annyira "megszerettem", hogy 17 órát töltöttem a reptéren, na jó nem panaszkodok, mert ingyen volt a jegy. Hála az évek során felhalmozódott mérföldjeimnek.

A kolkatai (régi nevén Calcutta) gép tömve volt Mekkából hazafelé tartó indiai (muszlim) zarándokokkal. Én is kaptam magam mellé kettőt, az egyiknek szandál gyárjai vannak és tavaly volt egy szolid 2000 fős lagzija. Na azért egy ilyet megnéznék, ha tudtok szóljatok. A srácok formában voltak, tudták mi Magyarország fővárosa, sőt Hitlerről és a török elnyomásról is volt fogalmuk.

Kolkatában hajnali kettőkor landoltunk és a bevándorlásnál senki nem volt előttem a vámtiszten kívül. 
Nagyon muris az egész. 
Fel kell állnod egy háromlépcsős dobbantóra és onnan nézel le arra, akitől a sorsod függ.
Szerencsémre emberünket jobban érdekelte a szállásom neve, címe és telefonszáma, mint az útlevél lejárata.
Feltett pár kötelező kérdést, beütötte a stemplit, lefotózott és már mehettem is.
Hajnali fél három a busz nem jár, ha most bemegyek taxival, fizethetek még egy éjszaka plusz szállást is. Arról nem is beszélve, hogy a pénzváltónál az árfolyam a békasegge alatt van és még ezen felül fizessél + 1200 Ft munkadíjat (kezelési költség,bla bla bla). Reggelig elszundikáltam a padokon, aztán megpróbáltam, hátha vmi jófej turistával meg tudjuk osztani ezt az irreális kezelési költséget, de csak 2 savanyú picsa jött. Tettem kint egy kört, de senki (taxis, rendör,boltos) nem vált pénzt, viszont a reptérre már nem akartak visszaengedni.
Végül a hármas kijáratnál csak sikerült, de ott se mehettem a váltón túl.
Csodák csodájára reggelre a kezelési költség is csökkent, már nem 1200 csak 700 Ft. Beváltottam tíz dollárt és megcéloztam a várost. 10 percet se kellett menni és már nyüzsögtek körülöttem az emberek és a buszok, sőt csodák csodájára az L238-as 13 rúpiáért (60Ft) elvitt a Howrah vonatállomáshoz, ahonnan már csak egy kőhajítás a szállásom. 
Azt hittem a megpróbáltatások véget értek egy időre, de csak most kezdődtek.
Az épület kicsit avitos, de a szobák indiai léptékkel nézve patyolat tiszták.



Mondom a mellényes (Indiában mindenki ezt hord) főportásnak, hogy szuper, most szállt le a madaram nincs pénzem, tudna-e javasolni egy  közeli pénzváltót. Mondott is, csak senki nem ismerte és a reggel nyolcas időpontnak köszönhetően még tuti zárva is volt. A zsákomat nem engedték letenni a recepción csak ha az útlevél is marad, viszont akkor nem tudok pénzt váltani. 
“Érdekes módon távozáskor 10 rúpiáért betehettük a csomagmegőrzőbe.”

Keringtem a környéken, de persze senki nem tud semmit vagy olyan angolt beszél, hogy még a dél-afrikai fekák se értik meg. 
A két napos kialvatlanság kezdett erőre kapni, de nem csüggedtem, felültem a buszra és elmentem a hátizsákos negyedbe, a Sudder streetre.
Hogy miért nem ott kerestem szállást? 
Igénytelenek, zajosak és drágák.
Az utcát hamar megtaláltam, de a helyi ügyeskedők engem még hamarább. Szerettek volna rám sózni túrákat, szobákat és persze hasist is. Némelyikkel meg néztem pár szobát, de miután láttam az 1000 rúpia alatti felhozatalt csak röhögtem. A Howrah Hotelben klasszisokkal jobb szobák vannak 600-ért vagy a hídra és a folyóra néző lakosztály 900-ért. 




Utoljára 10 éve jártam Indiában, de akkor sokkal kevesebb kocsi volt és korábban keltek az emberek (9-10 előtt minden zárva). Persze találtam embert aki fű alatt váltott volna, reptéri árfolyamon. Inkább vártam.
10 felé kinyitott a váltós és rátelepedett a tag, aki belőlem szeretett volna meggazdagodni és szabotálni akarta a tranzakciót. Végül csak váltottam 100 dollárt, mert több hátizsákostól is hallottam, hogy az államilag felügyelt intézményekben, a turisták fejenként maximum 5000 (75 USD) rúpiányi pénzt válthatnak hetente.
Addig ütném azt az az agyalágyultat aki kitalálta, amíg mozog. Elég csak a 600 rúpiás szállást egy hétre felszorozni és már a rizsre sem marad pénz, nem hogy a közlekedésre meg a belépőkre.
Szerencsére mindig vannak kiskapuk csak azokat meg kell fizetni.

A nepperrel 1 perc alatt lerügyeztem a váltást (1 USD =64 INR), aztán benéztem a szomszéd utcai hivatalos helyre. Ott lajstromba vettek, odaadták picit jobb árfolyamon a 75 dollárt de 8 aláírásba és 20 perc várakozásba telt. Visszabuszoztam a szállásra, még a szoba is megvolt és jöttek az újabb indiai formalitások. Felcipeltem a negyedikre a motyót, londiner már kapcsolgatta volna a tévét, meg húzogatta a függönyöket. Ledobtam és zsákot és intettem, hogy menjünk. Teljesen fel volt háborodva, hogy itt nem hagyhatom a cuccom, le kell vinnem. És csak mondta a magáét. 
Bezártam az ajtót, de csak hadonászott és dörmögött a bajsza alatt. Aztán jött a nettó 20 perces papírmunka. Mit csinálok, mennyi időre jöttem, apám neve, foglalkozása, hány lyukas fogam van, stb.
Amikor azt hittem végeztünk, előkerült a filmekben látható, klasszikus óriás méretű könyv. Újra be kellett írni mindent még egyszer. Aztán fizettem, hát persze hogy ötszázassal adtak vissza, amit meg se néztem. Még jó, hogy a szomszéd trafikos elfogadta. Az elmúlt 10 évben ezek a dolgok nem gyorsultak, sőt minden inkább visszafelé fejlődik. Ja, azt nem írtam még, hogy az indiai kormány a korrupció csökkentése miatt kivonta a forgalomból az 500-as és 1000 rúpiás bankjegyeket. Most óriási a káosz, mindenki a bank vagy ATM előtt áll, hogy kivegye a pénzét.




Napközben szundikáltam, majd benéztem a városba, pechemre ötkor leoltották a lámpát és töksötét lett. A főbb látványosságok helyett csak sétálgattam az utcán és szívtam magamba Indiát. Mindenki veszettül dúdál, lépten-nyomon elakarnak ütni, hömpölyög a tömeg, füttyögnek az emberek és persze mindenki szeretne eladni valamit. 





A Chowringhee Road, Park és Shakespeare utca közti szakaszán mindenki kaját árult. 
Ez ám a Kánaán. 
Az egyiknél samosát (háromszög alakú füszeres krumplifasírt) vettem (20Ft/db), a másiknál fánkot mártogattam daalba (lencse leves), na de a Masala Dosára gyúrtam. Nem is kellett sokat várnom, három árussal arrébb találtam (25INR). 



A bódéjánál szerintem bárkinek a sufnija igényesebb, de pillanatok alatt olyan finom étket varázsolt elém, hogy csak lestem. Ittam rá egy kis cukornádlevet (20 INR) és nyakamba vettem a várost.
Hosszas séta után az egyik plázának álcázott ruhapiac úgy csábította a vevőket, hogy van ingyen wifi.
Lássuk.
Volt is csak helyi telefonszám kéne a regisztrációhoz. Kérdeztem a boltosokat, hogy megadnák-e a számukat, amire jön a regisztrációs kód és akkor tudnék netezni, de mindegyik csak ingatta a fejét. Végül találtam egy puccos kávézót, ahol a pénztáros szerint van net. 
Tökjó.
Itt ua. a szitu, és persze se ő és se a fő fő manager sem adhatja ki a számát.
Leültem a kávémmal, elszámoltam tízig és átnéztem a szomszéd asztalnál csevegő fiatal párra. A srác örömmel pötyögte be a számát és adta meg a kódot. A bosszúság megoldódott, a  kávé fincsi volt és a net is jól hasított.

Mindig jó ha van nálam helyi telefonkártya, már ha lehet venni.
Viszont itt csak akkor adnak, ha van indiai személyed vagy a Vodafone-nál felkínáltak 2500 Ft-ért egy eldobható kártyát.
Hát köszi.
A kávézó közelében a Park Streeten az egyik árusnál 1000 Ft-ért volt.
Nem vettem meg.
Másnap benéztem az összes utamba kerülő telefonboltba, szervizbe, utcai árushoz és vagy nem adtak vagy nem volt. Végül visszatértem a bácsihoz és beszereztem tőle. Ő beaktiválta és tett rá pár fityinget is. Az SMS magyarországra kemény 5 rúpia (22 Ft)

Kolkata, a maga 15 milliós lakosságával, az ország második legnépesebb városa és ezt nagyon érezni mindenhol. Állandóan vibrál és lüktet, soha nincs csend akkora az alapzaj, mint ha Metallica koncerten lennél.






Járda ugyan van (szinte) mindenhol, de ott zajlik a gyalogos áruszállítás. Néha kézikocsikat vagy 5-10 méteres bambuszrudakat cipelő jókötésű fiatal embereket kell kerülgetned, máskor meg emberi ürüléket, esetleg rühes kóbor kutyákat. Szerencsétlenekből nincs hiány, minden fa alatt fekszik legalább egy, de inkább több. Koldusokból szintén akad bőven és legtöbbjük előszerettél nyúlkálna az útjába eső turistához. Az utcákon mindenhol óriási a szmog és persze a húgy szag is keveredik a füszeres ételek illatával.
Mennyei.
Jártam a virágpiacon, de itt sem az a megszokott tavaszi boditó illat kerített hatalmába, hanem India illata, ha nem jártál még itt, akkor nehéz elképzelned, ha igen, akkor tudod miről beszélek. 

A piacon főként büdöskéből készített virágfüzérek és néhány koszorú volt végeláthatatlan sorokban. Az árusok mögött pedig  több emeletnyi zöld hulladék várta, hogy komposztálódhasson. 




Az utcákon sokfelé láttam a tartsuk tisztán Kolkatát feliratot, de kukát sehol. Meghatározott időnként összesöprik a szemetet, targoncával felemelik a teherautóra és pár szandálos fiatalember szétteríti. 



Szóval előbb-utóbb csak eltűnik az utcáról.
Bármerre jártam, mindig mindenhol árul valaki valamit és a szemetet csak maga mögé dobja. Képzeljétek el, hogy milyen élmény itt szandálban sétálni. Tudom  igénytelen vagyok, de azért helyenként én is ugrálásra kényszerültem. Viszont sokan ide születnek, sőt az utcákon levő putrikba. Több millió ember úgy éli le az életet, hogy egy 4 személyes sátor méretű ponyva alatt lakik a családjával a kecskéivel, kutyájával meg a bolháival. Cipőjük soha nem volt és talán nem is lesz. 


A tisztálkodást az utcai nyilvános kutakból vagy a nem kicsit szennyezett folyókból oldják meg. 



Természetesen a mosást is ebből a vízből oldják meg és utána meg kiteregetnek, ahol épp van hely.

Közlekedni sokféleképpen lehet Kolkatában:
Itt még nem ment ki a divatból az emberfogat, 



a biciklis riksa és a tuktuk sem.



Persze vannak fakarosszériás és légkondis buszok, de a kedvencem az 50 évesnél is idősebb villamos. 




Hát nem egy sinkanzen, de azért lassan, de biztosan célba ér.


Természetesen semelyik ázsiai modern nagyvárosból sem hiányozhat a metró. Itt is van és egész jó. A pultnál megveszed a zsetont 5-10 rúpiáért (20-40 Ft), hozzáérinted a masinához az beenged és várod a szerelvényt. Viszont valamiért itt sem lehet fotózni. 



A szerelvények légkondicionáltak és van külön női, mozgáskorlátozott és szenior része. Állítólag szépen bővül a vonal és 2017-re elkészülnek vele a reptérig.


Felkerestem a világhírű, Nobel díjas költő, Rabindranath Tagore házát is. A zajos fűútról belépsz a mellékutcába és perceken belül csendes oázisban találod magad. Kíírás sehol, de azért meg lehet találni. 
Indiába a legtöbb helyre nem lehet táskával bemenni és itt sincs másképp. Sőt fényképzőgépet se vihetsz be, de ez már csak akkor derült ki, amikor az erkélyről szerettem volna pár kültéri fotót készíteni. 



Az egyik teremőr ott termett és lekísért, hogy tegyem be a gépet a megőrzőbe. Hiába mondtam neki, hogy bent nem fotóztam, őt csak az érdekelte, hogy ne legyen nálam. Egyébként teremőrben nem szenvednek hiányt, itt nem nyilakat tesznek ki, hanem emberek mutatják az irányt.
Nagyon muris.
Kilépsz az egyik teremből és az egyenruhás fickó már mutatja is, hogy merre menj. A múzeumban eleinte megsárgult fotókon követhetjük az aszkéta külsejű költő életét, aztán később festmények és több tárlat azokról a helyekről, ahol huzamosabb időt töltött el. Japánból pár teás csésze, Kinából szobrok és USÁ-ból pár bútor. 
Mit tippelsz, melyik volt a leglátványosabb?
A magyar.

Tagore mester járt Balatonfüreden, ahol sétányt neveztek el róla Budán pedig teret. Kiújult a szívbetegsége és a kór legismertebb magyar professzora kezelte ki belőle. Miután kijött a kórházból, hálája jeléül ültetett egy fát a parkban. Később ebből hagyomány lett és több Füreden járt Nobel díjas is követte a példáját. Aki nem hiszi nézze meg, többségük a mai napig ott áll és terebélyesedik. A tárlaton több budapesti panoráma és városkép látható, természetesen magyarul is feliratozva. 
Az őrök miután megtudták, hogy magyar vagyok, körém gyültek és kérdezgettek, hogy melyik Pest és melyik Buda. Hol lakom és milyen fát ültetett Tagore Füreden, de fotózni ők sem engedtek-
- A nagy testvér mindent lát! - mutattak a fejem fölé.


A Botanikus kertet nagyon magasztalta az útikönyv, véleményem szerint Indiai szinten oké, Iráni nézőpontból világbajnok, de ha jártál már Vácrátóton, akkor arra jobban fogsz emlékezni. Viszont időm volt, a buszjegy 30 Ft, akkor miért ne. A 109 hektáros parkot, 1786-ban alapították a britek és amíg ők itt voltak addig biztos patent állapotban volt. Napjainkban sok tónak nevezett mocsaras rész és ősfák vannak, de ettől eltekintve nem túl látványos. Viszont itt található a világ legnagyobb banyán fája, ami tényleg kapitális példány. Balin ezek a fák óriásira itt meg terebélyesre nőnek. A 250 éves anyanövény 1,5 hektárt foglal el és több mint, 3600 légzőgyökere van. 
Nem semmi!


A táblák tanúsága szerint, sok virágos növény lakik a parkban, de így a száraz évszak közepén nem látni egyet sem.
A könyv megemlíti még az óriás amazonasi liliomot, tudod ez az a növény, ami a vízen lebeg és elbír egy nagyobb madarat vagy akár egy gyereket is. 
Na ebből ennyi maradt:
   


Érdekes még a rengeteg fiatal pár, akik kéz a kézben enyelegnek, 10 éve ilyet alig ha láttam. Jó persze azóta itt is mindenki okos telefonnal ül be a mekibe facebookozni, de ettől még furcsa.

Ha már étterem, a szállással szemközt klassz kis kifőzdét találtam. A konyhát kihelyezték az utcára, de azért biztos ami biztos, tettek fölé egy palatetőt, hogy ne ázzon meg a séf úr, aki kuktában főzi a krumplit, serpenyőben süti a zöldséget és platnin a lepénykenyereket. Rendeléstől számított fél percen belül már előtted is a kaja. A pincérfiúknak talán még személyijük sincs, egy percre sem állnak meg, hanem mérgezett egerek módjára lavíroznak az asztalok között. A thali az egyik legnépszerűbb étel, ami főtt rizs, különféle sabjik (zöldséges ragú), dal (lencseleves), chapati (lepénykenyér), friss uborka és hagyma. Ez mindössze 200 Ft.



Az ország legtöbb részén a thali olyan, hogy annyiszor kérsz repetát, amíg jól nem laksz és ez benne van az árban, itt Kolkatában nem ismerik ezt a verziót. Apropó repeta. Az egyik nap kértem még egy adag zöldborsós krumplis ragút és megkérdezték, hogy elvitelre lesz. Mondom nem, itt fogyasztom. Erre kihozták a számlát, a plusz kaja meg sehol.
A helyiek segítségével elmagyaráztuk, hogy még nem végeztem és jöhet a sabji, de ha attól boldogabbak szívesen kifizetem az eddigi fogyasztásomat. Még egyszer fixáltuk. Csak nem jön, pedig körülöttem már mindenki megkapta.
Biztos, ami biztos ráböktem az étlapon és előre kifizettem. Most  már megértették és perceken belül ehettem.
Igazándiból bármit kértem minden fenomenális volt, bár néha kétszer csípett. Nem is csoda, miután a falikút vizéből főznek és azt teszik ki ivóvíznek is.

Azt gondoltam, ha Szabi megjön átköltözünk egy lakájosabb szobába, de a kedves, vendégszerető portások elvették a kedvemet tőle. Persze lehet, hogy ha az emeleten lévő alkalmazottak nem csöngettek volna reggel hattól óránként, hogy takarítás vagy tea akkor én is kevésbé lettem volna ingerlékeny. A portán már érkezésemkor is szóltam, hogy 2 nap múlva jön egy barátom és átköltöznénk másik szobába. Érdekes hirtelen 900-ról 1000 rúpiára emelkedett az ár, állítólag december 1-től felmentek az árak. Csak ezt november 30-án senki nem mondta és a tag leakarta tagadni, hogy a kollégai 900-ért ígérték. 
- Akkor nem költözök, maradok ebben a szobában, de még jön + 1 fő. 
Na itt megint zavar támadt a fejükben.
Mondták menjek át másik szobába. Ezt megint nem értettem, miért kéne átmennem, ha ez is szabad.
Végül maradtam. Kifizettem még két éjszakát, de a Szabira eső + 300 rúpiát nem engedték és nem is értették miért akarom kifizetni. Hiába mondtam, hogy 20 óra utazás után, hadd ne kelljen már ezzel szarakodni. 
- Nem azt nem lehet, úgyis be kell regisztrálni, meg lemásolni az útlevelét. 
Vagy ők macerásak vagy mi gondolkodunk másképp.



Teréz Anya sok éven át élt Kolkatában és innen kezdte el megszervezni az adománygyűjtéseit és a missziós munkáit is. A városban járó turisták java felkeresi a zárdáját és a koporsóját. Mivel nincs túl messze a belvárostól ezért én is napirendre tűztem. Közösségi tuktukkal 4 jól megtermett hölgy társaságában szlalomoztunk a kocsik között, majd ők kiszálltak és körülöttem folyamatosan cserélődtek az emberek. A fickó kiakart tenni valahol, mondván, hogy ott van a közelben. Természetesen nem szálltam ki. 
Akkor elkezdte, hogy fizessek 60-at (40-ben állapodtunk meg). Látta, hogy nem ma jöttem én se Indiába, ezért elindult a cél felé. Az utolsó 100 métert már nem tette meg, mondván, hogy nem arra megy.
Ez tipikus mindenhol! 
A pénzed kell nekik, de ellenértékként nem akarnak semmit adni és még arról is tesznek, hogy örülj annak, hogy ő addig is elfuvarozott, holott belőled él. 
Ők ilyenek vagy megszokod vagy megszöksz.
A zárda csütörtök kívételével minden nap nyitva van. Nem kérnek belépőt, sőt igény szerint még misét is celebrálnak a betévedő turistáknak. Meglehet nézni Teréz koporsóját és az emeleten lévő szobáját, ahol több éven át dolgozott. 



Az imaterem mellett kialakítottak a portréiból és a relikviáiból egy kisebb múzeumot, de szerintem ezzel együtt sem lehet 15 percnél többet időzni. A kijáratnál kedves nővérek kérdezgetnek, hogy láttad-e a sírt, imádkoztál-e és végül kapsz tőlük ajándék képeslapot Teréz Anya arcképével. Eddig ez rendbe is van, de amint kiérsz a főutcára két házzal arrébb ezt látod:



Na ez nekem már too much volt. 
Ha valaki nagyobb távolságot készül megtenni Indiában az vagy repül és akkor nem lát semmit vagy vonatozik. Na igen ám, de a vonatjegyet sem egyszerű megvenni. Az első és legfontosabb szabály, hogy indulás előtt napokkal vedd meg, mert minden vonat nagyon zsúfolt. Ha nincs helyjegy, akkor is adnak várólistás jegyet (waiting list), ha a rajta lévő szám kisebb mint 100, akkor indulás előtt jó eséllyel kapsz helyet.
Ha nem akkor ciki van.
10 éve én Goáról vonatoztam Delhibe, cirka 41 órát ülőhely nélkül. Szerencsére volt nálam polifoam és azt mindig le tudtam tenni valahol a földre. A jegyvásárlás napjainkban sem egyszerűbb, mint akkoriban. Megtaláltam a vonattársaság belvárosi, pechemre épp váltáskor értem oda (14:00), ami itt több mint 20 percig tartott. Szerencsére csak páran voltak előttem és hamar kiderült, hogy nekem nem is itt kell várakoznom, hanem két utcával arrébb foglalkoznak a túrisztokkal. Átsétáltam és adtam volna az ügyintéző hölgy kezébe a kitöltött formulát. 
- Nem jó újat kell kitölteni. 
A különbség csak annyi, hogy az övékén más pecsét van. Megírtam és vártam, hogy sorra kerüljek. Pár perc múlva szólított, megbeszéltük melyik vonattal szeretnénk Varanesiba menni, aztán jött a pofára esés. Kérte az útleveleket. Az enyém nyilván nálam volt, de Szabi még a repülőn ül. 
- Sajnálom, de így nem tudom kiállítani a jegyeket.
- És ha leírom az ő útlevélszámát?
- Nem lehet! Saját szememmel kell látnom és lefénymásolnom őket.
Puff neki. Akkor holnap jöhetünk vissza együtt.
Másnap nyitás után 10 perccel ott voltunk, felmarkoltuk a sorszámot. 
25-ös.



Rákérdeztem az irodistánál, hogy hol járunk.
- Ő a kettes, másfél óra és ti jöttök.
Mivel nem szándékoztunk ott ücsörögni addig, elmentünk pénzt váltani és kávézni. A váltó melletti utazási irodában rákérdeztünk mennyiért adják a vonatjegyet. 
- 750 rúpia. 
Kissé sokalltam.
Mire visszaértünk a pénztárba még mindig csak a 19-esnél tartottak. Ránk került a sor és 415 rúpiát fizettünk.
Napközben még bóklásztunk a városban, aztán amikor elegünk lett a dudálásból és a szmogból benéztünk a Victoria Monument parkjába.



A kiírás szerint van ingyen wifi. A gyakorlatban beregisztrálós és miután megkapod SMS-ben a kódot, már fel is kínálja neked a különféle lehetőségeket. Természetesen mindegyik pénzbe kerül.
Körbesétáltuk a parkot, hazamentünk a cuccért és irány a vonatállomás.


Folytatásban Varanesiről és Khajurahóról olvashatsz.

ITT


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése