Belize csodái

Mivel Puerto Barrios nem nagy durranás, ezért a délelőtti lélekvesztővel átcsapattunk Belizebe. Kaptuk a szelet és a vizet az arcunkba, de nagyon élveztük a sebességet.

A vigyorgó határőr lány beütötte az útlevélbe a stemplit és jó utat kívánt. Talán száz lépést sem tettünk meg és a falu szélén találtuk magunkat. Lássunk milyen errefelé a stoppolás. Az első kocsi fékezett és a középkorú sofőr intett, hogy szálljunk be. A környezetvédelemmel és farmgazdálkodással foglalkozó ürge kb. 30 kilométerrel arrébb a főúton tett ki. Na a forgalom itt se volt nagyobb, csak talán szélesebb az út.

A korábbi országokhoz hasonlóan itt is a jól ismert ex-amerikai iskolabuszok szállítják a nagyérdeműt A-ból B-be, meglepően jutányos áron.

Belizeben nem kell pénzt váltani, mert USA dollárral is mindenhol lehet fizetni (1 USD = 2 Belize dollár). Viszont, ami nagyon fontos, hogy Mexikóba vagy bármelyik másik Közép-Amerikai országba nem szabad Belize dollárt vinni, mert senkinek sem kell és csak nagyon alacsony árfolyamon váltják át.

Az ütött-kopott- csörgő-zörgő járgány 2 óra alatt Dangrigába repített. A város totál jelentéktelen, poros koszfészek a Karib-tenger partján, viszont innen a legkönnyebb eljutni az ország egyik legszebb szigetére a Tobacco Caye-re. A tengerparton 30 dolcsiért lőttünk egy ramaty szállást (Ruthie’s Cabanas), aminek az ajtaja kicsit nyikorgott, az ablakon volt néhány repedés, az ágyon gekkó kakik, de a szomszéd hostelben ugyanennyiért egy ablaktalan fürdőszoba nélküli lyukat kaptunk volna. Mondjuk a fürdőben nálunk is épp csak csöpögött a víz, na de mégis volt valami.
A tengerpart kicsit koszos, de mivel nem itt terveztünk megöregedni így nem zavart különösebben. Viszont a gyomrunk már jelzett és elindultunk felfedezni a települést.
Sajnos Guatemalához hasonlóan itt is pocsék a kajaválaszték.

Tortilla, bab és csirke.

Viszont legalább az emberek kedvesek, minden méteren leszólítanak és kíváncsiak a messziről jött idegenre. Dangrigában csak egy éjszakát terveztünk és azt is csak azért, mert délután már nem volt csónak a Tobacco Caye-re. Mindenki azt javasolta, hogy jöjjünk vissza reggel kilencre a Riverside Caféhoz és ott találunk kapitányt.

Így is lett.

Csak hát az égi áldásnak köszönhetően, kicsit várnunk kellett a lepusztult, bolháktól nyüzsgő kávézóban. Viszont 10 felé elállt az eső és a kapitány intett.

Pechünkre más nem ment a szigetre, de egész korrekt áron (20 USD/fő) elvitt minket. Tobacco Caye tényleg csodaszép hely és hatalmas méretének köszönhetően (80 méter széles, 120 méter hosszú ) 5 perc alatt körbe lehet sétálni.

A parton pálmafák és és mindenedbe megtelepszik az a fránya púderszerű fehér homok. Na de kit érdekel, amikor egy ilyen helyen vagy.

A szállások elég combos árban vannak, a legolcsóbb, ami 6 ágyas, 45 USD/fő/nap, viszont tartalmazza a háromszori étkezést.

Mivel csak mi pecóztunk itt, kényelmesen elfértünk. A háziak kedvesek és egész tűrhető kaját rittyentettek. Persze bab és tortilla itt is volt, de legalább hal is dukált hozzá. Kifeküdtünk a mólóra és élveztük a paradicsomi hangulatot.

Lenéztem a stégről és hopp egy rája. Aztán még egy.

Ezek a méteres jószágok ott úszkáltak állandóan körülöttünk. Amikor beúsztunk hozzájuk, akkor sem ijedtek meg és közelről nézhettük, hogy milyen kecsesen úsznak.

A szigeten talán hatan lehettünk turisták, aztán késő délután megjött a Raggamuffin Tours katamaránja és vagy negyvenen szálltak le róla. Mi is szemeztünk ezzel a túrával, de ezek után inkább nem.

Tobacco Caye jó kis hely, de egy nap tökéletesen elég volt, mert tudtuk, hogy találunk még hasonlókat. A kapitánnyal megbeszéltük, hogy ne vigyen vissza a kikötőbe, hanem mutasson még pár sznorkeles helyett. Szebbnél szebb helyeken ereszkedtünk be a kristálytiszta vízbe és rajtunk kívül senki nem zavarta meg az élővilágot. Helyenként láttunk szirti cápát és sok színes halat. 

Útközben megnéztük még a madárszigetet ahová több ezer madár jár költeni és pottyantani. 

Lőttünk pár képet és kikötöttünk a Thatch Caye Resort szigetén.

Tiszta Maldív-szigeteki hangulat.

Ittunk a bárban egy italt és körbejártuk a szigetet. Ez sem nagyobb, mint a Tobacco Caye és megállapítottuk magunkban, hogy tök szép, tök jó, de mit lehet itt csinálni napokig.

Belize Citybe sötétedés után értünk és minden taxis váltig állította, hogy veszélyes ilyenkor az utcán sétálni, de ők 8 dollárért elvisznek a 700 méterre levő szállásra. Jót röhögtünk és persze gyalog mentünk. Az utcáknak volt némi gettós hangulata a kint játszó feka kölykökkel, a kerítést támasztó asszonyságokkal és a padkán iszogató férfiakkal. Aztán persze rájöttünk, hogy itt sincs nagy veszély, csak mivel nagyon feketék az emberek, kicsit ijesztőbbnek tűnnek. A szállást direkt úgy választottam ki, hogy közel legyen a kikötőhöz. Belize City sem az a hely, ahol napokat akarsz eltölteni, viszont az ország legfelkapottabb szigeteire óránként indulnak a szárnyashajók.

A két konkurens cég hajói nagyon hasonlóak csak épp árban van köztük óriási különbség. Mi az Ocean Ferryt választottuk, ahol az oda-vissza út került annyiba (15 USD), mint a másiknál egy irány.

Bő órás hajókázás után érkeztünk a Karib-tenger egyik legjobb hangulatú szigetére, Caye Caulkerre.

Leszállás után megtalált egy tag, aki mutatott a közelben klímás, pöttöm szobát 25 USD-ért/reggelivel. Nem tököltünk sokat egyből be is költöztünk. Természetesen a szállás közvetlenül a fehér homokos, pálmafás parton van. Az étteremben minden felszolgáló kubai és jókat beszélgettünk velük a szülőföldjükön történt élményeinkről. Az étlap is hozta a Kubában megszokottat.
Dobtunk egy kotyogós kávét és körülnéztünk a szigeten.

Na de beszéljenek a képek!

Délután elmentünk életem egyik legfantasztikusabb sznorkel túrájára. A sziget előtt pár száz méterrel húzódik, a világ második leghosszabb korallzátonya, ami igen sok csodát rejt magába.
Minket 3 helyre vittek. Amikor megálltunk az elsőnél a kapitány mindenkit megkért hogy ne lépjen semmire, ne érjen semmihez és figyeljen a korallokra. Tökjó, ezek tényleg odafigyelnek a környezetvédelemre.

Az első helyen főként halak és szép korallok voltak, aztán jött a második a Shark Ray Alley, avagy cápa-rája átjáró. Jóformán még le sem fékeztünk és már úsztak felénk kötelékben a dajkacápák. Elöl a vezér és kettes sorokban mögötte a többiek. A kapitány leállította a motort és szardíniákat dobált be nekik. Mi is beúszhattunk közéjük, csak arra kellett figyelnünk, hogy a szardínia helyet ne a kezünkre harapjanak rá. A látványt fokozta a töménytelen rája is. 7 cápa és megszámlálhatatlan rája között úszkáltunk a derékig érő, átlátszó, kristálytiszta tengerben.

A harmadik hely ezek után már nem volt akkora durranás, de ott meg tűzhalakat láttunk.

És aztán jött a bonusz track, Caye Caulker partjainál a tarpon etetés.

Ez a kétméteresre megnövő hal a sporthorgászok kedvence, nagyon fürge és ravasz. Mi kézből etettük őket és nagyon kellett vigyázni, mert foga ugyan nincsen, de az állkapcsával elég komolyat tud harapni. 

Ez alatt a két óra alatt, örök élményeket gyűjtöttünk és fülig érő szájjal tértünk vissza a szállásunkra.

Pár napot meg ellazulgattunk a szigeten, aztán busszal indultunk meg Altun Ha felé.

Vasárnap révén nem túl jó a buszközlekedés, de azért találtunk olyat, ami elvitt a kereszteződéshez.

Onnan platón utazva közelítettünk a romváros felé. Viszont az utolsó 3 kilométeres szakaszon nem volt mozgás. A sarki házból kijött a tulajdonos feka srác és felajánlotta a bicaját némi ellenszolgáltatás fejében. Sajna a kis kerekű bicaj nem alkalmas két személy szállítására és a kereke is kissé lapos, de pár perc alatt szerzett még egyet.

Uzsgyi.

Jól esett a tekerés a 38 fokos hőségben, de a romoknál szerencsére tudtunk szerezni hideg kókuszt és némi vizet. Kifizettük a belépőt (5 USD) és szétnéztünk a nem túl nagy, de annál látványosabb területen.

Amint látjátok túl nagy tülekedés nem volt, pedig vasárnap jöttünk. Kiélveztük a kilátást, körbejártuk a templomokat, aztán visszatértünk a főútra. Leadtuk a bicajokat és nekiálltunk stoppolni. Amerikában élő pár vett fel, akik a környéken akarnak földet vásárolni, mert itt minden megterem. Több helyen megálltunk és megnéztek pár telket. Az egyik nagyon tetszett nekik és útközben már látszott az arcukon a lelkesedés. Egyfolytában csak a telekről beszéltek.

Azóta tuti megvették.

A következő fuvarra sem kellett sokat várni, hála az útkereszteződés utáni óriás méretű fekvőrendőrnek. 

Sötétben értünk Corozalba, de ott csak retekszállásokat találtunk drágán, ezért beültünk az első taxiba és megcéloztuk a határt. A határon nem molyoltak sokat, viszont levettek minket 10 dollárra (kilépési illeték).

A mexikói oldalon gyalogolni kellett pár száz métert mire beértünk a faluba. Ott rögtön megtámadtuk az olcsó közértet (Belizehez képest) és vettünk enni-inni. Persze már innen sem volt busz Chetumalba, de majd csak megoldjuk valahogy.

A folytatásban Mexikóban, a hétszínű tavon fogunk katamaránozni.