Semuc Champey

Rio Dulceból Lanquinba többféle módon juthatsz el, de mi tuti a legkomplikáltabbat választottuk.

Fray Bartoloméig nem volt gond, jöttek a mikrobuszok, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, de ott elkövettük az a hibát, hogy nem hittünk a helyieknek.

A GPS-em szerint elhagytuk a főutat és az egész hegységet megkerülve igyekszünk Copánba, de ezt nem szerettük volna. Mire kapcsoltunk, már 10 kilométerrel arrébb jártunk.

No para.

Leszálltunk és sok kedves ember váltig állította, hogy mehetünk a rövidebb úton, de arra nem jár busz.

Persze nem hittem nekik. 

Miért menne a busz 70 kilométeres kerülővel.

Később rájöttünk.

Vettünk a péknél némi harapnivalót és igyekeztünk visszajutni az ominózus elágazáshoz. Leszálltunk a buszról, dörgött, villámlott, de minket elkerült az égi áldás. Ahogy ácsorogtunk az út szélén szemet szúrtunk a közelben állomásozó fegyveres katonáknak. Nem húzták ránk a tárat, helyette inkább mosolyogva és hibátlan angoltudással közölték, hogy várhatunk buszra, de nem csak ma, hanem holnap sem fog jönni.

What te fuck  - Mi van?

Miért ne menne arra busz, amikor minden térkép szerint ez az ötös számú főút.

A fegyveres szerint, ha szerencsénk van, akkor kamionstoppal eljuthatunk Chipamba és onnan már csak 14 km Lanquin.

20 percet ácsorogtunk és az első járműt meglátva már dörzsöltünk a markunkat. Hurrá, nemcsak nagy, de platója is van.

Állj meg, légyszi, légyszi!

Hosszú fékcsikorgás, némi füst és fékszag, de megcsíptük.

A fülke megtelt a fizető utasokkal. Mi megszálltuk a platót és indulás után rájöttünk mese nincs muszáj valami stabil pontot találnunk, mert különben kutyavilág lesz, ezeken a hegyi szerpentineken. Hála a sok kanyarnak ütöttük-vertük magunkat, de kit érdekel, amikor minden percben közelebb kerülünk a cél felé. Pont mire ráéreztünk a kanyarok ritmusára véget ért a kéjutazás. Ránéztem a GPS-re jöttünk 5 kilométert és valami neve sincs helyen vagyunk, ahol mindenki örül nekünk, de senkinek nincs kocsija.

A falu ahol földet értünk őserdővel benőtt mészkőhegyek közt fekszik, de fél óránként, jó ha jön valaki és az is elfordul a tanyák felé. Sok lehetőség nem maradt, ezért átsétáltam a szomszéd háznak álcázott trafikba és beszereztem egy jó hideg ICE beert, ami a legjobb guatemalai sörök között a 36 helyen áll, de legalább volt. Közben pedig a falusi mammákat próbáltam kifaggatni, hogy mikor jön legközelebbi busz. Az egyik úgy nevetett, hogy  mind a 3 fogát behatóan tanulmányozhattam.

Többen győzködtek, hogy költözzünk be a bolhás szobájukba, mert ma már a kutya se jár erre, de mi annyira nem erőltettük a projektet. Nem volt mit tenni csak várni az égiek jóindulatára vagy inkább a busz eljövetelére. Sötétedés előtt pár perccel feltűnt a láthatáron valami füstokádó szörnyeteg. Teherautónak ennyire már régen örültem, de miután megállt mellettünk és mutatták, hogy ugorjunk fel a platóra, a mosoly lehervadt az arcunkról. A rakomány három disznó és négy tehén.

Vagy fordítva?

Már nem emlékszem rá.

A jószágok között már két stoppos küzdte be magát a legideálisabb pozícióba. Igyekeztünk úgy pakolni, hogy se vizelet, se fekália ne kerüljön a cuccainkra, ami kisebb nagyobb sikerrel járt, addig amíg nem mozogtak az állatok, de aztán már mindegy volt.

10 perc szlalomozás után megvilágosodtunk miért nem jár erre senki. Az hogy elfogy az út, egy dolog, de emberfej nagyságú köveken és toronymagas emelkedőkön kell feljutni, meg tokától bokáig érő pocsolyákon. A 20 kilométert laza két óra alatt gyűrtük le, és vesekő problémánk sem lesz az tuti.  

A csillagok már világítottak mire beértünk az első lakott településre, na ez se egy Megapolisz viszont már van aszfalt.

Nem szerettünk volna ott éjszakázni, ezért a tuk-tukos hiénákkal ártárnyalásba kezdtünk. Mivel az egész faluban talán hárman ha lehettek, (akik nyilván karteleztek) nem voltunk túl alkú pozicióban. Ráadásul mind akkora úr, hogy nem szívesen dolgozik és faluban meg aztán pláne nem mozdulna ki. Az egyiket megfűztük, hogy vigyen el minket a négy kilométerre lévő elágazáshoz (40 Q = 1600 Ft) és a finálét meg csak megoldjuk valahogy. Bepakoltunk és nem nagyon bánkódtunk amiatt, hogy magunk mögött hagytuk a falut, viszont az út ismét elfagyott. Emberünk átállt off road üzemmódba és így adta a tuk-tuknak az ívet. Természetesen az elágazásnál láttuk, hogy kiszállhatunk, de akkor tuti ott alszunk a fűben, mert éjnek évadján senki sem jár errefelé. Az utolsó 12 km-es szakasz még rosszabb volt, mint eddig bármikor, pedig az már aztán tényleg fő főút.

Emberünk örömmel bevállalta az utolsó etapot, csak hát kicsit vastagon fogott a ceruza (200 Q = 8000 Ft), viszont nem volt túl sok választásunk. Kinéztem az útikönyvből a Zephyr Lodgeot és azt adtam meg végcélnak. Persze nem ismerte, de néhány utcakölyök segítségével megtaláltuk a bekötőutat. A dombtetőn már láttunk fényeket, de olyan emelkedő volt az utolsó 100 méteren, hogy a tuk-tuk azt nem bírta. Kifizettük az embert és lábbusszal mentünk fel. A szállást igen jó helyre tették, és ezt más is tudta. 

Mi is meglepődtünk a bárban nyüzsgő töménytelen amcsi parti arctól és így már érthető volt, hogy most is telt ház van. Utólag kiderült, hogy jobb is, mert nem csak a kaja-pia volt drága, hanem a túrák és a buszjegyek is. A recepciós lány felhívta nekünk a szomszéd szállást, ahol megkaptuk az uccsó szobájukat. Épp jókor értünk oda, még a konyha sem zárt be, sőt többféle vegás specialitást is kínáltak kedvező áron, ami azért Guatemalában ritkább jelenség, mint a Hailey üstökös. Amíg vártuk a vacsit addig kisasoltam a faliújságon a vízesés nézős, barlangos, tubbingolos túrát. Náluk 160 Q-ba került, ami a Zephyrnél 190.

A táj meseszép, de a szervezés egyes alá, vagy inkább jól van fiam leülhetsz.

Negyvenketten voltunk, plusz a vezérek, akik ahelyett hogy szétdarabolták volna a csoportot inkább bevárták mindig a végét. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy minimum 4 óra várakozás és 3 óra nettó élmény. Amikor megkérdeztem tőlük, hogy miért nem szedik szét a csapatot, ha már hárman vannak mert akkor esetleg mindenki élvezné, jött a válasz, hogy ne okoskodjak, ők azt tudják. 

Valószínűleg, ha én is így dirigáltam volna a csoportjaimat, akkor az első túra az utcán találom magam.

Na mindegy is lényeg, hogy a megbeszélt időpont +- fél óra után megjött 2 teherautó. Segítettük felszállni a néniknek, bácsiknak és irgalmatlan tempóban (12 km/1,5 h) árkon-bokron, kavicsos, murván döcögtünk Semuc Champeyba. 

Végigfüstöltük a főutcát (nincs is több), átkeltünk a függőhídon és éktelen fékcsikorgással megálltunk  a hostelnél. 

Az étteremben mindenki leadta az ebédigényét és már mehettünk is a vízesésekhez (bő fél óra múlva). 

A jegypénztár talán ha 100 méterre volt, de azért több embernek sikerült lemaradnia. A túra árában benne foglaltatik a belépő (50 Q), így legalább erre nem kellett várni. Először felmásztunk a dombtetőre és onnan szemrevételeztük a Plitvicei-vízesések kis tesóját. Csodálatos növényzet, tízemeletes ház méretű fák és alattunk a víz.

Guatemalában nincs emberhiány, arra is van melós, hogy rendben tartsa az ösvényeket.

Viszont húsvét előtt jártam itt és sokan mások is kíváncsiak az „érintetlen természetre”. Már épp kezdtem jól érezni magam mire a tömeg is felért és kezdetét vette a véget nem érő szelfi áradat.

A vezérek mindenkit lefotóztak elölről hátulról és mehettünk tovább. A következő megálló a fürdőhely, ahol a csapat java erőt vett magán és megmártózott a pince hideg vízben. 

Na jó nem volt túl hideg, viszont meleg sem, ezért inkább kerestem pár szűz helyet és fotózgattam. Visszafelé is bebizonyosult, hogy ez az a túra amelyik indulását nem lehet lekésni, mert minden görbe fánál megállunk, viszont így legalább megnéztem pár szép kilátót és az egyiknél néhány fiatal tesztelte a bátorságát. Páran felmentek a sziklatetejére és onnan vetették bele magukat a habokba. 

Ez már kedvemre lett volna, de ellenálltam a kísértésnek és csak élveztem a látványt. A kijáratnál indián nénikék sütögettek nem túl bizalomgerjesztő husikat és maniókát. Az utóbbiból én is vettem és pillanatok alatt beburkoltam.  

Ebéd után jött a nap „fénypontja” a barlangtúra. A bejáratnál mindenki megkapta a saját fáklyáját és elindultunk a nagy kalandra. 

Tényleg érdekes és látványos, ha nem 3 X 42 fő tobzódik benne. Nagyjából a bejárattól a végpontig tartott a sor. A csapatunk ment volna előre, mások meg jöttek volna a fényre és a kígyózó sor sajna megölte az élvezeti értéket.

Sok helyen létrák vagy kötelek segítették a haladást és több helyen derékig kellett gázolni a patakban. A fejünk felé emeltük a gyertyát és jókat kacagtunk, de sajna ennyi emberrel ez inkább szenvedés, mit élmény volt. 

A járat végén itt is csináltak bátorság próbát, csak azt nem kalkulálták bele, hogy milyen az, amikor 60 emberre kell várni. Ciki vagy nem, de én inkább visszafordultam és a pislákoló gyertyámat követve, botorkáltam kifelé a barlangi útvesztőből, viszont ami odafelé háromnegyed óra, az kifelé csak tíz percig tartott. Kiérve próbáltam megszáradni, bár a napocska nem volt kegyes hozzám.

Hosszas várakozás után megérkeztek a libabőrös bajtárak és jót mosolyogtunk, hogy fizettünk azért, hogy kocogó fogakkal, csuromvizesen jöhessünk ki. Persze a nagymenő vezérek még pár cigit elszívtak és megbeszélték az napi szappanopera friss történéseit, mielőtt a kezünk be adták az imitt-amott eresztő buszbelsőket. A tatár nem hajtott minket és a krokiknál sem kellett gyorsabbnak lenni csak a náthát és a megfázást kellett elkerülni. A folyó tényleg aduász csak nem a késő délutáni 15 fokban, de azért mindenki teljesítette a triatlont. A végpontnál persze megint várnunk kellett volna, de addigra mindenki kockásra volt fagyva és guideok utasításait leszarva magunktól sétáltunk vissza.

Ha rám hallgatsz, eljössz magadtól Semuc Champeyba, megnézed az erdőt és a vízeséseket a tömeg előtt (nem lesz nehéz, mert mindenki egyszerre ér ide), kifizeted (vagy nem) a privát barlangtúrát és aztán hátradőlsz a tubbingban és lecsorogsz a folyón. Úgy tuti nagy élmény lesz, de a sok várakozással, töketlenkedéssel már nem.

A következő fejezetben az Atitlán-tóról olvashatsz:
Kattints:
IDE