Jeti utazási naplója: This is Afrika my friend!

Afrika bejárásának a legpraktikusabb módja, ha truckra pattansz. Ez egy busznak átalakított teherautó, ami elmegy árkon-bokron. Ez nem olcsó móka, de én jutányos áron felkapaszkodhattam az Eupolisz által bérelt járgányra.

A csoport érkezéséig volt még pár órám, letettem a cuccom a szálláson és körülnéztem Windhoekben. Megnéztem a parlamentet

és a német templomot,

ahol belefutottam a templomból kifelé tartó esküvői menetbe.

Mindenki nagyon szép ruhát viselt, de cseppet sem tűnt afrikainak.

Szóba elegyedtem néhány csinos, ifjú hölggyel,

de a bulin sajnos nem vehettem részt. Viszont tőlük megtudtam, hogy nagyon ritkák az igazi klasszikus lagzik és aki megengedheti az a templomi szertartás után elmegy valamelyik népszerű étterembe vagy a család otthonába és ott folytatják a mulatságot. Itt is ez történt.

Délután megjött a csapat körbevezettem őket a városon, majd este a kemény maggal benéztünk a város egyik kocsmájába és ott mulatoztunk hajnalig.

Reggel beköltöztünk a truckra és kezdetét vette a háromhetes „osztálykirándulás” a légkondi nélküli járgányon. Kint tűzött a nap és bent forrósodott a hangulat. Függöny nincs, de hála az indonéz sarongomnak és a boltban vásárolt tűknek összehoztuk a kártyaasztal feletti függönyt. A jármű elejében ágy asztal és jó kis csapat jött össze.

Az első 100 kilométert aszfalton tettük meg, de aztán jött a poros földút. Első megállónknál felmásztunk a mókás formájú gránitsziklára

és fentről fotózgatunk a minket körülvevő kősivatagot.

Miután kiörömködtük magunkat a Solitaire nevű oázist céloztuk meg. Miután megpillantottuk ezt a táblát jöttünk rá, hogy megérkeztünk.

Itt a világ végén, a sivatag közepén várt ránk ez a kis oázis. Vicces emberek lakhatnak itt, akik összegyűjtöttek több tucat roncsautót

és mókás táblát.

Amíg az ebéd készült mi fotóztunk és néhány utastársunk frizuráját megtépázta a forgószél.

A közért előtt tábla jelezte, hogy milyen gyakori vendég az égi áldás.

Torkunk már porzott, de vasárnap révén a boltban nem adnak alkoholt, de hála Lacinak, aki hosszasan dicsérte az eladólány természeti adottságait lett hideg söröcske. Trymore a helyi vezetőnk és Ranga a sofőrünk fél óra alatt remek szendvicseket és salátát tálalt fel nekünk. A truck melletti egyetlen fa alá ültünk be és fogyasztottuk el az ebédet, utána kicsit nehézkesen ment a közösségi mosogatás, de végül mindenki kivette a munkából a részét. Valaki a dolgozókat fényképezte, más inkább felszállt a buszra, de azért a tányérok és a poharak elmosódtak, ha nem is maguktól. Jóllakottan helyezkedtünk el a járgányon és folytattuk a Rikiki partyt. Közben Atesz és Gábor a búrokról és az ország természetföldrajzáról meséltek. Jegyzeteltem is szorgalmasan, de a jegyzeteim sajnos elkallódtak. Pár óra buszozás után értünk a Sesriem-kanyonhoz, kiszálltunk és leereszkedtünk az aljára, ahol perceken át árnyékos részeken sétálhattunk és így csak 36 fok volt.

Trymore mesélte, hogy néhány évvel ezelőtt az esőzések után a kanyon medre majdhogynem megtelt vízzel. Ezt nehéz volt elképzelni, de láttunk néhány fatörzset a plafonon, ami alátámasztja ezt. A Kanyon végibe érve kis tócsát találtunk, benne néhány csoringer hal úszkált. Kihasználván a hely adottságait készítettünk, néhány mókás képet

és megcéloztuk a közeli kempingünket. Trymore megmutatta, hogyan kell felállítani ezeket a dögnehéz, sivatagi vihar és porálló sátrakat. Mivel csak egyet alszunk itt ezért inkább a busztetejét választottam. Természetesen segítettem néhány nyugdíjas utastársnak a sátruk felverésében, majd nekiláttam fotózni a környező tájat. A kemping bejáratánál szövőverebek fészkére vagy inkább lakótelepére bukkantam.

Egy ilyen szalmakupacban kb. 50-60 él együtt békésen. A legnagyobb rájuk leselkedő veszély a kígyó, aki szereti a tojásokat és a kis madarakat. Ezt elkerülvén sokszor hagyják, hogy odaköltözzön hozzájuk az örvös törpesólyom. Ő nem bántja a fiókákat és távol tartja a csúszómászókat.

Naplemente előtt készítettem még pár képet,

aztán folyadék utánpótlás céljából felkerestük a közeli kantint. Amit legelőször szúrtam ki itt a világ végén az a hatalmas plazma TV, amin épp európai foci ment. Súlyos! Itt a sivatag közepén sem kell lemondani a rajongóknak a meccsek nyújtotta élményről. Kikértük a hideg csapolt sörünket és tudomást se vettünk róla. Korom sötétben tértünk vissza vacsizni és Lacinak pechjére valami tüske átszúrta a tangapapucsát. Kissé felszisszent, megálltunk és kihúzta belőle, a fájdalmat okozó növényi részt. Végül azért kicsit bicegve, de elértük a vacsorát.

Trymore kitett magáért, rengeteget és igen finomat főzött, külön vegás specialitással is. A csapat belapátolta a kaját és miután végeztünk gitár nem lévén a csillagokat nézegettük.

Este egy kudu jött be a táborba lepattanó falatokat keresve és lenyúlta Laci fogkeféjét. A busz tetején Atesszal még órákig beszélgettünk és bámultuk a csillagos eget. Aztán eljött hajnali indulás és felkerekedtünk a világ legmagasabb dűnéjéhez, hogy onnan nézzük meg a napkeltét. Nyilván más is kíváncsi volt rá, de nem volt zavaró a maréknyi holland turista jelenléte. Negyedóra séta után értünk fel a csúcsra.

Épp jókor, a napkorong már kezdett előbújni a szomszédos dűne mögül. Csak ültünk és bámultuk a jelenséget.

Meseszép volt, ahogy megvilágította körülöttünk a tájat. Elkészítettük a kötelező képeket és Atesszal legurultunk a buckáról.

A következő megálló a Holt-völgy, ahol 900 éves kiszáradt fák állnak. A truckkal még negyed órát utaztunk, majd traktorra szálltunk. A parkolóban sovány sakál ólálkodott és várta, hogy valaki majd megeteti, de tévedett.

Kissé komótosan zötyögtünk, de így legalább tudtunk fotózni. A nap már magasan járt és a hőmérő higanyszála is jóval 30 fok felé kúszott fel. Bekenekedtünk és célba vettük a fákat. Útközben feltűnt egy csapat, akik valami kórót bámultak. Megálltunk és láttuk, hogy a növénykére öntöttek egy kupak vizet és csodák csodájára az kinyílt. Ezt mi is megmutattuk az embereknek és nekik is nagyon tetszett. A völgybe érve megpillantottam a fákat.

Döbbenetesen jól néztek ki. Nellivel megszaporáztunk a lépteinket és némelyikre fel is másztunk.

Hihetetlen, hogy ez a rengeteg fa csak így itt maradt megkonzerválódva és senki nem vitte haza tüzelőnek.

Szerencsére. Sajnos kevés időnk volt, de azt maximálisan kiélveztük fáról-fára csimpaszkodva.

Délután áthaladtunk a Baktérítőn és természetesen mindannyian megörökítettük az itt kihelyezett táblát.

A következő megálló a sivatagban árválkodó néhány tegezfáknál volt. A bushmanok, ennek a fának a kivájt ágaiból készítik a nyílvesszőtartóikat.

A buszon általában 38 fok volt és meglepődtem, amikor egyre hűvösebb lett. Ránéztem az órámra már csak 24 fokot mutatott. Hát igen beértünk a ködsivatagba és ahogy egyre lejjebb mentünk a fennsíkról csak hűlt az idő. Megálltunk a tengerparton flamingókat nézni, na itt már pulcsiban is fáztam. A flamingók zöme szabadságon volt, de azért így is sokan lépegettek a tengerben.

Vacsoraidőben érkeztünk Swakopmundba és néhányan megtámadtuk a közeli éttermet. Az olasz ételeken kívül volt nekik kudu,

oryx

és sok más vadállatból készült steakük is. A fiuk, akik kipróbálták nagyon elégedettek voltak a 30 dekás színhúsokkal és az oryxot hozták ki a favoritnak. Természetesen a vadhúst le kellett kísérni valamivel és áttettük a székhelyünket a szomszédos krimóba. Ott rögtön feltűnt két narancssárga egyenruhás fehér srác, akik szaglottak, mint a szippantós kocsi. Ők is kiszúrtak minket és meginvitáltak magukhoz. Mint kiderült ipari búvárok és nyitásként meghívtak egy csokis chilis tequilára. Sokat meséltek a melókról és tőlük tudtam meg, hogy van néhány olyan búvár, aki elvállal olyan melót, hogy lemennek 30 napra a víz alá és 150 méter mélyen hegesztenek és fúrnak. Lent van nekik valami kapszula ott esznek, alszanak és olvasnak. Az utolsó 6 nap már csak pihenés és dekozás, hogy a nyomáskülönbséget kiegyenlítve fel tudjanak jönni, maradandó károsodás nélkül. Közben befutott Pally, külsőre úgy fest, mint a filmekben a narkó dílerek. Raszta haj, vigyori arc és bő gatya. Ő sandboard túrákat szervez a közeli homokdűnékre, ráadásul fele annyiért, mint amennyiért más cégek. Lefixáltuk a holnapi túránkat és amikor már éreztük, hogy alkohol bűvöletébe kerültünk, búcsút intettünk a srácoknak és hazatértünk.

Reggeli után taxiba ültünk és felkerestük a helyi gettót. Az itt élők tényleg nem dúskálnak az anyagi javakban, de sokkal jobban élnek, mint a legtöbb ázsiai országban.

Megnéztük a helyi fodrászokat munka közben,

láttunk törzsi ruhás néniket,

ATM előtt sorakozó tömeget,

óvodát,

laptop szervizt,

borbélyt

és kártyapartit is.

Na és persze a gyerekek.

Meg hát a piac,

Itt megkóstoltuk a monkey orange névre hallgató gyümölcsöt, mai leginkább a narancsra emlékeztetett, de kemény a húsa. Belseje pedig olyan, mint a máj. Kanállal kell enni és a magról kell leszopogatni a gyümölcshúst.

Ízre barackos jeges tea, citrom grapefruit keverék. Nekem nagyon bejött vettem is jócskán belőle, hogy majd a buszon jól fog esni. Az kifőzdéknél vettem fánkot és valami hányás külsejű alkoholos itókát. A néni merőkanállal beleöntötte egy befőttes üvegbe és a biztonság kedvéért előttem meg is kóstolta. Hát mit mondjak több mint tízen ittunk belőle, de nem fogyott el.

A maradékot visszaadtam neki, rám mosolygott és szempillantás alatt elfogyasztotta. Viszont az időnk fogytán ideje visszamenni, ha nem akarjuk lekésni a Pallyval megbeszélt találkát. Taxiba ültünk és beugrottunk a szállásunk melletti Sparba, itt már kőkemény karácsonyi hangulat fogadott minket. A hangszórókból a Jingle Bell üvöltött és a dolgozók mindegyike mikulás sapkát viselt, mindezt november elején.

Pally időben érkezett, rámutatott a járgányra és mind a heten beszálltunk, kicsit szűkösen voltunk, de rengeteget röhögtünk. Kimentünk a főútra és a várostól 8 kilométerre álltunk meg az egyik dűne lábánál. Felvonót ne is keress, a dűnét neked kell megmásznod.

A csomagtartóból kivettük a csúszkákat, amik kb. 1 méter hosszú, 50 centi széles farostlemezek. Atesszal mi kaptunk snowboard cipőket és deszkákat is, ha esetleg ki akarnánk próbálni a sandboardot is.

Negyed óra gyaloglás után értünk fel a dűne tetejére és akkor jöttünk rá, hogy mire is vállalkoztunk. Emberek rajtunk kívül még elvétve sincsenek, tehát miden csúszás után újra fel kell másznunk.

Pally rábökött a szomszédos buckára.

- Ez a gyerek pálya, itt fogunk gyakorolni.

A csúszás nem volt túl hosszú, de nagyon élveztük. Kétszer lecsúsztunk és mehettünk a középhaladó terepre. Pár perc séta után értünk oda. Atya gatya itt fogunk lecsúszni, ez nagyon kemény. Lenéztünk a több mint 100 méteres dűnéről, ami szinte függőleges és elgondolkodtunk, hogy normálisak vagyunk-e. Ráfeküdtünk a farost lemezre és hadd szóljon.

Baromi jó móka, ahogy veszett tempóban süvítesz lefelé. Perceken keresztül csúsztunk lefelé és egyre jobban gyorsultunk. Lent mindenki vigyorgott, mint a vadalma, amíg hátra nem néztünk. Megláttuk a buckát, hogy ide vissza is kell mászni. Felkapaszkodtunk és megismételtük a csúszást.

A csúcson Pally megkérdezte, hogy felkészültünk-e a fekete pályára.

Naná.

Még meredekebb és hosszabb pálya következett.

Természetesen még jobban élveztük.

Ezek után kipróbáltuk a sandboardot is. Nem rossz, de mivel nem tudok snowboardozni, ezért óvatos duhaj voltam és rájöttem, hogy sokkal több idő kéne, mint a rendelkezésünkre álló másfél óra ezért inkább maradtam a csúszkánál. Napvégén mindenki kellőképp fáradtan csúszott vissza a kocsihoz.

A következő napunkat fóka lessel kezdtük. Nyitásra érkeztünk a Cape Cross fókarezervátumhoz, de még várattak minket, mert mint kiderült most volt a szüret.

Mi Van?

Ezek a rohadékok, állami jóváhagyással bunkózzák le a fiatal fókákat, teherautóra rakják és szállítják valahová, hogy aztán prém, zsír és még ki tudja mi készüljön belőlük. Trymore felhívta a figyelmünket, hogy a döglött fókákat szállító teherautókat senki ne fotózza le, mert ha elkapják, akkor tuti nem fogja velünk folytatni az utazást. Döbbenet, hogy itt egy ennyire védett és különleges helyen ezt megmerjék tenni, méghozzá úgy hogy katonai teherautóval vigyék el az állatokat.

A fókák ki tudja miért, nagyon szeretik ezt a helyet és itt él Afrika egyik legnagyobb populációja, ha hinni lehet a leírásoknak akkor több mint 100 ezren járnak ide párzani.

Sokan mondták, hogy a fókák szaga még a Krásznájá Moszkávánál is büdösebb és nem túloztak. Viszont ennyi állatot egy helyen még soha nem láttam. Kicsik,

nagyok, öregek, szerelemesek,

lomhák

és vízben ficánkolók.

A szaguk ellenére is nagyon lenyűgözött a látványuk. Félóra bámészkodás után magunk mögött hagytuk a fókákat és sziklarajz nézőbe indultunk. Kiszálltunk a truckból és sivatagi elefántokat fedeztünk fel a távolban.

Trymorral megbeszéltük, hogy megpróbálunk a közelükbe kerülni. Viszont mivel több kicsi is volt velük ezért nem tudtunk annyira közel menni, mint szerettük volna, de azért látszottak. Miután megláttam az egyikük talplenyomatát rájöttem, hogy még növeszthetem az enyémet.

A fánikák után a sziklarajzok már annyira nem hoztak lázba. A helyi vezető mesélt sok mindent, de a legtöbb belőle kamu szerintem. Állitólag itt mutatták meg a törzsi arcok a gyermekeiknek, hogy melyik állat, hogy néz ki és milyen a lábnyoma.

Mi van?

Ha én láttam a homokban az elefánt és a strucc nyomát, akkor ők, akik itt éltek, nyilván sokkal több állattal találkozhattak, miért kellett volna sziklákon mutogatniuk a kölyköknek.

Na és a fókaábrázolás, hogy került ide? Nem gondolnám, hogy néhány ezer éve az itt élők elmentek volna a több száz kilométernyire lévő tengerpartokra. Mindegy hagyjuk is a lényeg, hogy ez is Unesco világörökség. Sajnos mire végeztünk a rajzokkal az elefántok is megléptek. Folytatódott az osztálykirándulás hangulatú utazás. Mivel a buszon szinte mindig stabilan 38 fok volt, ezért kitaláltuk, hogy a vizünkbe teszünk teafiltert és citromlét és máris iható lesz. Épp inni készültem, amikor satufékeztünk a struccok miatt. Majdnem lenyeltem az ötliteres flakont, de szerencsére nem verte ki egyik fogamat se. Lencsevégre kaptuk a madarakat és haladtunk tovább.