Kezdeti nehézségek Afrikában

Dél-afrikai kalandozásaim a vártnál is izgalmasabban indultak. Baliról, Malajzia érintésével Kataron keresztül a fél világot átszelve kellett eljutnom Dél-Afrikába, na igen ám de mi van akkor, ha a kisördög akcióba lép és lekésed a repülőt?

Hála az Airasiának és a malajziai viharoknak 5 órát vesztegeltem Bali reptéren. Szerencsémre helyi zenészek koncerttel szórakoztatták a nagyérdeműt

és így a várakozás is gyorsabban telt. Viszont mire Kuala Lumpurba értem, addigra a Dohába tartó gép elröppent, persze nélkülem.

Hajnalban nem jár a busz a KLCC és KLIA reptér között, ezért kigyalogoltam a főútra és ott tudtam olcsón taxit fogni. A tag kicsit dilis volt és mosolya sem volt százas, de egy darabban elvitt a nemzetközi reptérre. Rutinosan a Qatar irodája felé vettem az irányt.

Sehol senki, most mi lesz!

Ha nem jutok el Dohába, akkor lekésem a Johannesburgi gépet és lőttek Afrikának.

Vettem gyorsan egy sört, az mindig megoldja a problémákat, visszamentem az irodához és csodák csodájára nyitva találtam.

Előadtam a fickónak a sztorit, ő elkérte a jegyem és tálcán kínálta a megoldást.

-          Néhány óra múlva indul még egy gép Dohába, van is rajta hely azzal elmehetsz, de sajnos nem ingyen.

-          Mennyiért?

-          1315 ringit (95 000 Ft)

Más megoldás révén egyből rábólintottam. Állítólag ez az ár Pestig szól, mert ha csak Doháig veszem meg akkor háromszor ennyi. Viszont a fickó szerint a november 30.-i Doha-Budapestemet nem tudja átírni, azt elbuktam, mert most nem repültem el és egy kódon vannak. Azt javasolta váltsam be a pénzt és menjek a check in pulthoz. Mivel még korán volt ücsörögtem jó háromnegyed órát a nyitásig, de aztán minden problémám megoldódott.

A kishölgy megnyugtatott, hogy a Doha-Budapestemhez nem kell nyúlni, az nem fog elveszni és a csomagomat is elküldik Johannesburgba. Örömteli arccal szálltam fel a gépre. Akkor még nem tudtam, hogy november 30.-án milyen kalandok várnak rám.

Dohában bekkeltem vagy 15 órát és már mehettem is Johannesburgba, vagy ahogy itt hívják Joburgba. A bevándorlásiak szokatlan gyorsasággal beütötték a stemplit és már készen is voltam. Még ki se léptem az épületből és jött a hidegrázás a pénzváltáskor. 50 euróra kb. 10 euro kezelési költséget számoltak fel a genyák. Vándorboy haveromtól kaptam, egy telefonszámot, ami állítólag biztosítja az ingyen szállásomat. Sms-ben leleveleztem, Gyurival a 20 éve itt élő honfitársunkkal, hogy hol lakik és elindultam Afrika újrafelfedezésére.

A reptérről nem túlkomplikált bejutni a városba. Még mielőtt kijönnél az épületből egy emelettel feljebb mész és a vonat eljuttat akár Pretoriába is. Elsőként a pénztáros hölgytől kell venni kártyát, megosztod vele az úti célod, ő feltölti és közli veled az árát. Ez a reptérről Santonig 137 rand (ebből 12 a kártya, ami később is kell még). Negyed óra alatt meg is érkeztem az állomásra, viszont onnan taxival kell mennem, mert Gyuri nem tud kijönni értem. A hiénák táblával a kezükben fürkészték a potenciális áldozatokat. Na mondom, rákérdezek.

160 rand (1 rand = 25 Ft).

Természetesen itt is vastagon fog a ceruza, a 4 km-es távra, de térkép nélkül kicsit komplikált odajutni. Gyuritól megtudtam, hogy 80-100 a reális. Még köröztem egy darabig és végül százért sikerült találnom fuvarost. Természetesen ő sem tudta hol van az utca, de végül GPS-el megtaláltuk a címet. Gyuri nagyon szívélyesen fogadott, de már nagyon vágytam egy zuhanyra. Utána felvázolta a lehetőségeket.

- Nekem most el kell mennem egy megbeszélésre, ha van kedved tarts velem, de maradhatsz is.

Természetesen elkísértem és közben néztem a gyönyörűen parkosított utcákat és hatalmas villákat. A környék nagyon emlékeztetett a Normafa felé vezető Istenhegyi útra, dimbes-dombos, parkos csak itt a hazai akácfák helyett dzsakarandák nőnek, amik épp csodálatos orgonaszínben pompáznak.

Negyed óra múlva értünk az indiai családhoz. A megbeszélés, mint kiderült Herbalife marketing terv volt, ugyanis Gyuri már 8 éve terjeszti mindenkinek a cég termékeit, ráadásul igen sikeresen. A hölgy érdeklődve figyelte és mivel a fia munkanélküli ezért őt győzködte, hogy kezdjen el foglalkozni vele. Ő majd megtámogatja.

A 19 éves srác rendszeresen jár gyúrni és a teremben biztosan sikeresen tudná népszerűsíteni a céget. Kicsit még beszélgettünk, aztán átkocsikáztunk Gyuri bolgár üzlettársaihoz. A család hangulatos kertes házban lakik és épp az újonnan vásárolt papagájukat próbálta tanítgatni. Állítólag ez a fajta a legértelmesebb és akár 700 szót is képes megjegyezni. A madár beszélni nem nagyon, de hangutánozni már tudott. Borral és szushival kínáltak, meg nagyon finom fűszerezésű fetasajttal. A beszélgetésből kiderült, hogy mindannyian szeretnek itt lakni, bár most állítólag rossz idők jönnek a fehérekre, mert a vezetés a feketéket részesíti előnyben.

Egykoron itt sivatagos rész volt, de aztán jöttek a gyarmatosítok és Joburg lett a világ legnagyobb telepített erdeje vagy inkább parkja. A város 1750 méteren fekszik és igen jó a klímája. Most épp tavasz van, de télen is csak nagy ritkán van hó és állítólag a leghidegebb hónapokban is 6 foknál több a hajnali hőmérséklet. Bár a klíma kellemes és meg lehet itt élni, azért itt sem fenékig tejfel az élet. A bűnözési ráta az egekben. Nappal minden okés, de sötétedés után senki sem megy ki gyalogosan az utcára. Sőt ha mozgás van a lámpánál, akkor a pirosnál sem állnak meg. Alakult már magán és zsidó rendőrség is.

- A Srácok ex moszadosak és nincs humorérzékük, a rendőrök is nagyon kedvelik őket, mert a gyanúsítottakkal begyűjtés és felpofozás után már nincs gond. – meséli Gyuri.

Hát igen valamit valamiért.

Érdekes volt 3 órán belül 3 különböző nemzetiségű család otthonába bepillantani, mindenki hozott magával némi emléket a hazájából, amit aztán mindennap láthat.

Este Gyurinál még beszélgettünk és megkínált az isteni finom saját készítésű csípős heringsalátájából, megmutatta a szobám és 3 nap után végre ágyban alhattam. Felajánlotta, hogy másnap kivisz a metróhoz, amivel eljutok Pretoriába, ahol a namíbiai követség székel.

A metróval 20 perc alatt (45 Rand) értem Pretoriába. A követséget nem volt nehéz megtalálnom még úgy sem, hogy szinte az összes utcát átnevezték, általam ismeretlen feketék nevére. Végig virágzó dzsakaranda fasorok között sétáltam 

és fél óra múlva közvetlen a Union Building

melletti utcában rátaláltam a követségre.

Itt jöttek az újabb kalandok!

Mielőtt beengedtek volna, a kapus a páncélozott üvegablak alatt kinyújtotta a vendégkönyvet, be kellett írni magam, aztán elvette a telefonom, mondván azt nem vihetem be. Bezárta egy rekeszbe és átnyújtotta a kulcsot. A követség elvileg fél kilenckor nyit, de gyakorlatilag kilenc előtt senki sem foglalkozott semmivel. Ezt hívják errefelé African Timenak (afrikai időnek).

Kilenckor redőny felhúz, pofa kinéz és int felém. Köszöntöm illendően és becsúsztatom a papírokat. Nézi-nézi és vakarja a fejét.

-          Nem elég. Kéne a Namíbiába szóló repjegy is.

-          Busszal megyek.

-          Rendben, akkor a buszjegy. Illetve fizesse be a vízumdíjat erre a számlaszámra.

-          Készpénzben nem lehet?

-          Nem. Ha minden megvan, akkor holnapra kiállítjuk a vízumot.

Búcsúzás előtt még megfűztem a tagot, hogy hadd ne cipeljem már magammal a nagy böszme zsákom, hanem pihenjen inkább ott a követségen. Kicsit ódzkodott, de végül belement.

Visszamentem a közeli bankba, de nem foglalkoztak pénzváltással, ráböktek a szomszédos Standard Bank fiókra. Beléptem és a feka biztonsági őr megmutatta melyik ablaknál tudok váltani. Senki nem volt előttem, de így is közel 20 perc volt, mire kitöltögette az ügyintéző a papírokat, lefénymásolta az útlevelem és kiadta a lét. Rákérdeztem a követséges banki utalásra. Ő bólogatott, de aztán meglátta, hogy a számlaszám nem az ő bankjukban van.

-          Sir, mi innen nem tudunk utalni az FNB-be, azt csak ők tudják, de itt vannak a sarkon.

-          Szuper.

Átmentem oda is, de a fiók túl kicsi és ilyesmivel nem foglalkozik. Menjek át az ötszáz méternyire lévő plázába.

Átmentem.

Kígyózó sorok, de biztonsági őri segítséggel amíg sorban állás kitöltöttem az utalási cetlit. Tíz percen belül sorra kerültem. A csaj már kérte volna a pénzt, de meggyőztem, hogy nézzen már rá a papírkára, hogy jól töltöttem ki és hogy eltudja-e olvasni az írásomat.

Belöktem a pénzt és végigzongoráztuk a számokat. Na ezzel is megvolnék, már csak a buszjegy kell. A buszállomás kissé távolinak tűnt, ezért taxiba szálltam és mint kiderült a buszállomás a Pretoria vonat állomás (ide érkeztem) mellett van. 5 percen belül nálam volt a jegy. A busz Pretoriából - Upingtonba megy, ott átszállok és 24 óra múlva már meg is érkezek Windhoekbe (Namíbia fővárosa), ahol talizom az Eupoliszos csapattal. Visszasiettem a követségre és leadtam a buszjegyet. Az ürge rám nézett és közölte, hogy ez tök jó, de őt jobban érdekli, hogy mikor hagyom el az országot. Nem volt túl jó kedvem és ezt ő is látta rajtam.

-          Hagyd itt az útleveled, beütjük a vízumot, te megveszed a buszjegyet és behozod holnap reggel, ha ez megvan, megkapod az útleveled.

-          Rendben – bólogattam.

Boldogan sétáltam el a 2 kilométerre lévő szálláshely felé. A Hatfield városrészben található hostel csodálatos környezetben, csendes utcában van és makulátlan tisztaságú. A kertben medence

és tökjó kis beszélgetős asztalok is vannak. Na meg bár.

Semmi perc alatt meg is kóstoltam a Black Label (azóta is ez a kedvencem) névre hallgató helyi sört és mit mondjak nagyon finom.

A háziak szintén nagyon kedvesek és a konyha, amit használhatunk sokkal fejlettebb, mint sok magyar családé. Innen pár perc séta a vonatállomás, amivel csak egy megálló a buszvégállomás. Viszont előtte megint bankolnom kell.

A közelben van a Hatfield Mall, ahol van Standard Bank. Bementem és a fickó azzal nyitott, hogy kéne az útlevelem. Elmeséltem, hogy a követségen van, de van nálam fénymásolat. Az nem jó nekik. Ők akarják megnézni és lefénymásolni.

Király mi jöhet még.

A csóka nem tágított, ezért kénytelen voltam elmenni. Megláttam egy fehér ügyintézőt és tőle kértem segítséget. Átérezte a problémámat, de azt javasolta, hogy keressem fel a FED bankot, hátha náluk nem olyan szigorúak a szabályok. Ott sikerrel jártam, de 100 dollárra 15-öt számoltak fel kezelési költségnek. Bosszankodtam egy sort, majd elhúztam a vonatállomásra. Megvettem a visszaútra szóló legolcsóbb jegyet (Karasberg-Upington), amit persze vissza lehet váltani bárhol, ahol a társaságnak irodája van.

Magam mögött hagytam az irodát és elindultam fotózgatni. Közvetlen a vasútállomás mellett őket láttam fennhangon panaszkodni.

Sokan álltak és bámészkodtak, de nem tudtam kideríteni, mi a gond. A Paul Kruger utcán meneteltem és meglepően szimpatikus étkezdét fedeztem fel, ahol több helyi arc is iszogatott.

A szemközti oldalon pedig, helyi kereskedők árulták válogatott portékájukat.

Pár sarokkal arrébb jött a Természettudományi Múzeum

és vele szemben a városháza. Átkeltem az úttesten a következő ház egy internetkávézó, ahol a hölgy kissé belefáradt a nagy munkába.

Folytattam utam, gyorséttermek

és várakozó diáklányok között.

Közben pedig fényképeztem az utca népét.

Akadt aki buszt várta

vagy mélázott,

akár őrködött,

mások pedig a haladtak a dolgukat intézni.

Hamarosan megérkeztem a Templom térre,

ahol a város legszebb épületei sorakoznak.

A főposta,

az igazságügyi palota,

a nemzeti bank, a színház és az egykori miniszter szobra

a tér közepén. Hosszasan figyeltem az ott pihengető és mozgolódó embereket és sikerült pár látványos képet készíteni.

Elsétáltam még a közeli állatkerthez, de sokalltam a belépőt (65 rand), amikor az őr lépett mellém. 20 pénzért be is engedett volna a kijáraton, de közeledett a naplemente ezért inkább kihagytam.

Mikrobusszal jutottam (12-14 rand) a közeli Hatfield plázához. Bevásároltam a Sparban, pont mint otthon, ugyanazok a márkák és ugyanazok a termékek. Végre van kenyér ízű kenyér és sajt.

A szállásra érve még kicsit bandáztam a többi világjáróval, majd elaludtam, mint a tej.

Reggel cirka félóra alatt átsétáltam a követségre. Leadtam a mobilom és pár perc múlva az útlevéllel a kezemben jöttem ki. Felsétáltam a Union buildinghez készítettem pár képet

 és irány a botanikus kert.

A park nem rossz, de semmi extra viszont miattuk megérte.

Ők a fokföldi szirti borzok és eléggé gyakoriak errefelé. Kicsit félénk, de nagyon mókás kis jószágok. Olyanok, mint a macskaméretűre nőtt hörcsögök. Próbáltam közelebbről becserkészni őket, de nem várták meg és mindig megléptek. A parkban a szép növényeken kívül láttam még Egyiptomi ludakat

 és szövőmadarakat is.

Miután körbejártam kellően megéheztem és visszamentem Pretoria belvárosába, hogy ismerkedjek a helyi konyhával. Mi tippeltek mit esznek az emberek Afrika eme részén?

Fish and chipset, mégpedig hekkből és krumpliból, a legkisebb adag is untig elég. Azt jól megszórják curry porral és sóval. Én is ezt burkoltam és nagyon meg voltam elégedve, aztán persze isszák a kólát és még több kólát, meg eszik két pofára a chipseket. Ezen kívül van még a Pap nevű népi ételük, ami tulajdonképpen, nem más, mint kukoricakása. Néha csak magába, de ha van pénzük akkor hússal és salátával is.

Délután még kicsit sétálgattam és mint kiderült ugyanabban az utcában laktam, ahol a magyar követség székel. A követnek nincs rossz dolga.

Nyitva tartás:hétfő-szerda-péntek 09-12-ig.

Magyar nyelvű kiírás nuku, címer dettó és a zászlót is csak nehezen veszed észre, mert takarják a fák.

Ja és kedvesek a szabályok is:

- egyszerre csak 1 ember lehet bent

- belépés csak saját felelősségre

- pénzt nem kölcsönöznek

Na mindegy, amúgy sem terveztem belépni. Inkább hazamentem és megkóstoltam egy jófajta vörösbort és elmerültem a naplómban.

3:50-kor keltem, a biztonsági őr kiengedett és szapora léptekkel igyekeztem a buszállomás felé. Szerencsére nem kellett sokat gyalogolnom, mert már jártak a mikrobuszok. Viszont a távolság jóval több volt, mint tippeltem. Ha ők nincsenek nincs nem biztos, hogy elértem volna a buszt. Így viszont még kávézni is maradt időm.

5:20.

Elérkezett a felszállás ideje. Elsőként a csomagodat mérik le, 20 kilóig ingyen van, ha több fizetsz. Ezután beteszik az utánfutóba és tesznek rá csomagjegyet, amit meg kell őrizned. Felszállás előtt az utaskísérő lecsekkolja a jegyed és aláírod a papírját, ha ezekkel megvagy, már fel is szállhatsz. A busz nagyon fullos, tiszta Amerika.

Viszont ha erre jársz, akkor ne Pretoriából utazz tovább, hanem Joburgból. A mi buszunk is megállt több mint egy órára Joburgban, a Park station megállónál és csak 7:30 indult tovább. Ha ezt tudom bőven elég lett volna hatkor felkelnem, mert a vonat végállomása a Park Station és 20 perc alatt odaértem volna. Joburgig 5 sávos autópálya volt, de aztán összeszűkült kettőre majd végül egyre. Aztán jött a véget nem érő sivatag. Helyenként megálltunk és a népek tolták magukba a pipi húst sült krumplival, aztán uzsgyi. Upingtonba másfél óra késéssel értünk, de ez senkit sem zavart, kivéve engem. Aztán amikor láttam az előttünk vesztegelő buszt kezdtem oldódni. A Namíbiába tartó utasok ismervén a járást nem aggódtak sőt teljesen lazán vették az átszállást míg engem vert a víz, hogy már fent ülhessek. Természetesen a busz mindenkit megvárt és bőven volt időnk átcuccolni. Mázlimra két széken terpeszkedhettem. Másfél órás utazás után értünk a határra, ott mindenkit kitessékeltek. Megkaptunk a stemplit visszaültünk és mentünk vagy 50 métert. A busz befarolt egy műhelynek látszó helyre, ahol mindenkivel kivetették a zsákját. A vámos hevesen gesztikulált és üvöltözött aztán gumikesztyűs kézzel várta az új delikvenseket.

- Ez mi?

- Fejlámpa.

- Hogy működik? Kapcsold be?

Atomjaimra szedtek az alsógatyától kezdve a törölközőig, de végül semmi kivetni valót nem találtak és kiengedtek az országból. Kicsit mókás volt, hogy miért ők szívatnak és nem a túloldal, de mivel ráértem csak röhögtem rajtunk. Jó húsz percet zötyögtünk a senki földjén mire elértük a túloldalt. A namib rész se volt gyorsabb, de legalább kevésbé volt megalázó. Beütötték a pecsétet, átnéztek néhány gyanúsnak látszó csomagot és robogtunk tovább Windhoekbe, ahol új kalandok vártak rám.