Teaültetvények és gibbon majmok közt

Banglades kapcsán van egy érdekesség, amiről eddig megfeledkeztem. Ha ránéztek a térképre világosan látszik, hogy szinte minden oldalról India veszi körbe, viszont fél óra az időeltolódás. 

Indiában Magyarországhoz képest 4:30 perccel van több, Bangladesben 5 órával Myanmarban 5:30-al, pedig a nyugati részei Banglades alatt vannak. 3ország egymás alatt és 3 időzóna én még ilyennel sehol sem találkoztam.

Hajnali fél 5-re értünk Dakkába, a buszunk több helyen is megállt mire magamhoz tértem. Mint kiderült már korábban le kellett volna szállnom. A sofőrünk fékezett én meg leugrottam a mozgó buszról. A tuk tukok kihasználván a hajnali időpontot nagyon leakartak húzni, de jőtt egy angolul jól beszélő ürge és ő azt javasolta, hogy menjek át a másik oldalra és szinte minden busz elvisz a Sayedabad állomásra.

Így is lett.

Ötre már találtam is olyan busztársaságot, akik indítanak buszt Srimongalba. Az irodában megismerkedtek az egyik járat sofőrjével és a kalauzzal. Mivel igen hideg a reggel, ezért ők meghívtak teázni. A tejes tea nagy találmány, be is vágtam belőle két csészével, amíg ittuk addig beszélgettünk majd körbekérdezték a többi busztársaságot is. Végül találtak olcsóbb buszjegyet is. Erre az előző cég irodistája nem kezdett el poharakat csapkodni a fejemhez, hanem később ő is meghívott teázni. Kis késéssel (ez itt nem jellemző) indult a buszom, de tuti behozta, mert négy órán keresztül folyamatos előzésben voltunk.  Srimongalban jól belakomáztam és kinéztem a közeli teaültetvényekhez. 

Folytattam tovább a sétát, amikor tea levelet rágcsáló bocira lettem figyelmes. 

Elmentem mellette, de nagyon nem foglalkozott velem és negyed óra múlva megérkeztem a teaüzemhez. Persze zárva.

A Lonely Planet szerint decembertől februárig tartó időszak a legjobb az ültetvényeknél.

Csak tudnám miért?

Az összes üzem zárva tart és nem dolgozik senki az ültetvényeken sem. Mindenesetre érdekes volt látni az ültetvényeket körbevevő falvakat.

Mintha újabb időutazáson vettem volna részt.

A gyerekek a fejükön cipelték a terhet, 

a nénike sárral tapasztotta a háza falát, 

a szomszédban rizst rostáltak, 

de láttam még itt csont és bőr anyókát, 

utcán játszó fiúkat. 

és lányokat is.

Ezek az emberek az ültetvényeken dolgoznak, ott kapnak néhány maréknyi pénzt, viszont vannak ingyenes iskolák és rendelőintézetek is.

Sajna az üzem zárva, de azért jól esne néhány csésze tea. Elbúcsúztam a gyerekektől és folytattam utam az ültevények között. Jobbról száradó ruhák, 

 balról díszes ruhába öltözött lány tűnt fel. 

Aztán hamarosan megérkeztem a Nilkantha Tea Cabin nevű teázóhoz, amit szinte minden oldalról teaültetvény vesz körbe és mégsem látsz egy tövet sem.

Itt ismerkedhettem meg az 5 és 7 rétegű teával is. 

Külsőre nagyon látványos, ez a több komponensű, különböző színű tea koktél, ízre, olyan mint a citromos gyömbéres tea sok cukorral. A napocska kellemesen sütött, kortyolgattam a teát és átadtam magam az olvasás örömének. Hazafelé még megálltam a sárkányt eregető gyerkőcöknél 

és hosszasan figyeltem őket.

Estére visszatértem a városba és megterveztem a másnapi dzsungeltúrát, ahol ha szerencsém van gibbonokkal is találkozhatok.

A tuk tukos hosszas alku után beleegyezett az általam felajánlott 100 Takás árba, begyújtotta a motort és már indultunk is a Lawacherra Nemzeti Parkhoz. A bejáratnál kifizettem a 350 Takás belépőt és besétáltam az információs központhoz. Túl sok infót nem vártam és nem is kaptam, de volt náluk bengáli nyelvű fényképes könyvecske. Szerencsére akad benne több térkép is angol nyelvű koordinátákkal. Mint kiderült 3 túra van:30 perces (teljesen kiépített tanösvény), 2 órás és 3 órás (ez most le van zárva). A 2 órás túrára csak vezetővel lehet menni (elvileg).

Ez nagyon nem zavart.

Átmentem a vasútsíneken, ez egyben a park határa is és követtem a jól kiépített ösvényt. 

Pár perc séta után megláttam a nemzeti parkos táblát, ami a környező madárvilágot mutatta be. Na itt fordultam jobbra, pár perc séta után zörgésre figyeltem fel a fák tetején. Bevetettem magam az erdőbe és hamarosan megpillantottam a magasban játszó langurokat.

Beálltam az egyik fa alá és legalább 20 percig figyeltem a majomcsaládot, amint fáról fára ugrálnak vagy éppen leveleket eszegetnek. 

Aztán végül eltűntek és én is visszatértem a főcsapásra. Az ösvénnyel nem volt nehéz dolgom (eleinte), szélességét tekintve akár egy traktor is elférne rajta. Miután kiértem az erdőből a teaültetvényhez, úgy döntöttem, hogy nem követem tovább ezt az ösvényt, hanem benézek az erdő sűrűjébe. Ez már jóval keskenyebb, de azért még mindig kényelmesen járható út, hosszasan a hegygerincen meneteltem, 

majd elágazáshoz értem, ott balra fordultam és ismét a teaültetvényen találtam magam.

Visszafordultam és akkor vettem észre, hogy vastagon homokkal le van szórva az ösvény, visszagondoltam a széles útra ott is ez volt a szitu.

Itt nincs turistajelzés, hanem a homokkal leszórt út a tuti. 

Vizem van, előbb utóbb csak kiérek, nem olyan nagy ez a dzsungel. Addig is, ha már itt vagyok élvezem a természetet. Figyeltem a lepkéket, 

a csodálatos virágokat, 

az érdekes terméseket 

és az erdő zaját. Jó órás csatangolás után favágás zajára lettem figyelmes, viszont ahogy közeledtem a zaj megszűnt. Ugye ez nemzeti park, ami szigorúan védett terület a világ minden pontján, tehát csakis illegális fakivágásról lehet szó. Átláthatatlan növényzeten keresztül néztem befelé az erdőbe és helloztam.

Semmi.

Próbálkoztam angolul is, hogy ne ijesszem el a csori kis embert. Fákat láttam mozogni, de a pasas álcája tökéletes volt, pedig jól jött volna az infó, hogy merre kell mennem a következő faluig. Rövid tanakodás után a jobb oldali ösvényt választottam 

és mennyire jól tettem, mert hamarosan beértem a faluba. Gibbonokat sajnos nem láttam, de azért így is élmény volt itt csatangolni. A faluba érve a gyerekek már messziről üvöltöztek és integettek, elhaladtam egy rizsterasz mellett és az ott dolgozó bácsitól kértem útbaigazítást, 

pár perc múlva 5 fős diákcsapat csapódott hozzám 

és ők mutatták az irányt a buszhoz. Délután visszatértem még a Nilkantha teázóba és kiélveztem a nyugalmat. Ki kell használni, mert holnap megyek vissza Dakkába.

A buszunk most se ment lassabban, sőt talán még jobban tempózott, mintha mozijegye lenne a sofőrnek. Dakkába érve benéztem az egyik legfelkapottabb piacra, a New Marketre.

http://vimeo.com/35236133
Itt aztán minden van: töménytelen márkás ruhanemű, hihetetlen farmer választék, órák, ékszerek, illatszerek, de legfőképp embertömeg. 

Miután besokalltam a tömegtől elindultam a város legidősebb épülete felé. Nem tűnt egyszerű vállalkozásnak, ugyanis senki nem tudta hol van, vagy horror áron vittek volna el. Végül riksával közelítettem meg a Bara Katrát, először az egyetemváros mellett haladtunk el. Ez egész normális rész, itt több park is van és széles utcák, de aztán beértünk a sűrűjébe. Elhaladtunk a börtön mellett és hamarosan feltűnt a Chowk Bazar Shahid mecset, a vörös tégla minaretjével. Ide is már csak csiga tempóban jöttünk, 

ezért inkább kiszálltam. Innen már csak 100 méter a Bara Katra.

Na ő az, 

1644-ben épült és napjainkra ennyi maradt belőle. Most már nem palotaként, hanem átjáróként funkcionál. Mi van még látnivaló?

Pár per séta a Chota Katra, 1663-ban épült karavánszeráj, sajnos ő még rozzantabb állapotban van. Elindultam kifelé a folyó felé, de az sem egyszerű errefelé, mivel eszelős milyen tömeg van itt. Ember ember hátán, 

itt mindenki mozgásban van, vagy árul valamit vagy szállít. Megállni nem lehet, csak sodródsz a tömeggel. Azért tettem rá néhány kísérletet, hogy legalább fotók készüljenek az utókor számára. Elsőként a mogyoróárusnál álltam meg, 

utána a tésztásnál, 

majd a keramikusnál, 

aztán nagy sokára kiértem a folyóhoz. 

Megdöbbentem néztem a hajók és a szemét mennyiségét, 

majd riksával hazamentem.

Másnap tuk tukkal kivitettem magam a reptérre és délután már a kedvenc bangkoki kajáldámban falatozgattam és ittam a jól megérdemelt Chang sörömet.

Nagyon klassz hely Banglades, de annak örüljünk, hogy nem oda rakott le a gólya.