2011. július 1., péntek

Batak földön

Reggel Andi órája, balinéz idő szerint fél háromkor ébresztet, a fél négy helyett és meglepetten láttam Zalánéknál a sötétséget. Át is zörögtem hozzájuk és tőlük tudtam meg a pontos időt, pedig csak rá kellett volna nézni a karórámra, na de hajnalban, kávé nélkül, ki gondol ilyesmire.
Visszafeküdtünk és az eső is rákezdett, aztán mázlinkra elállt 4 előtt pár perccel. Tök sötétben, fejlámpákkal a fejünkön, sétáltunk ki a főútra és vártuk Alit. Ő percre pontosan érkezett és kezdetét vette az egész napos száguldás. 8 felé értünk Bonjolba, itt húzódik az Egyenlítő, megmozgattuk elgémberedett testünket és lefotóztuk az emlékművet


na meg magunkat.



Bedobunk egy kávét és haladunk tovább, mellettünk sűrű dzsungelek, hangulatos falvak, rizsteraszok, útszéli étkezdék, és helyenként az aszfalt is elfogy. Ide persze leleményes emberek gumis műhelyeket építenek. Nem véletlen, ott az útszélén is cserélik a kereket a lerobbant buszon. Késő délután megállunk ebédelni, ahol már minden helyi nagyon izgatott az esti BL focidöntő (Barcelona-Manchester United) miatt. Ali barátunknak is tetszik a hely, főleg a hatalmas plazma TV.
- Hazafelé én is itt fogom nézni a meccset?
- Kiteszel minket és egyből jössz vissza?
- Naná.
- Huh, nem lesz ez kicsit erős, odafelé 15-16 óra, plusz még vissza is.
- A kocsi nem az enyém és holnap este 8-ig vissza kell érnem vele. Persze azért tartok pihenőt és szundikálok is néhány helyen.
Az ebéd vagy inkább már uzsonna, nagyon ízletes volt, de sajnos sört nem árultak és a többi kifőzdénél is csak langyosat találtunk. Beszálltunk a kocsiba és csőlátással figyeltük merre lehet sör, de mindhiába.
- Innen már csak 5 óra Parapat! – nyugtatott minket Ali.
- Hol tudunk sört venni? – kérdeztük egyszerre.
- Megoldjuk.
Ali barátunk talált a közeli nagyvárosban, hotelt, gyógyfürdővel és a csapos árult sört is. Hideg persze itt sincs, de van jég. Kértünk 4 zacskót, összetörettük a jeget, beleöntöttük a nylonba, rá a sört, szívószál bele és legumiz a vége. A lányok, amikor meglátták szakadtak a röhögéstől.


Na ha bulizunk, akkor keressünk hozzá némi talpalávalót is, az MP3 lejátszómat rádugtam Ali hiper-szuper szivargyújtóba dugható ketyeréjére és már szólt is. Persze nem abban a sorrendben, ahogy én szerettem volna, de minden nem lehet tökéletes. Hamarosan a Toba-tó is feltűnt jobbról és mi pedig örömittasan élveztük a látványt. Este 8-ra értünk a kikötőbe, a személyszállító komp már nem jár, de az autós még igen és 9-kor indul. Addig ettünk-ittunk és bandáztunk néhány egyetemistával, akik még a kompjegyünket is kifizették és felajánlották, hogy elvisznek Tuk-tukba. Mi mutogattuk a csomagjaink mennyiségét, de szerintük beférünk. Ők öten voltak, mi négyen + pakkok. Nyilván nem fértünk be az 5 személyes autóba. A komp időben indult és jó háromnegyed óra alatt ért a Samosir-szigetre, itt találkoztunk először a gonosz törpével. Már a kompon is minket figyelt egész idő alatt azokkal a mélyen ülő, gonosz szemeivel, de akkor még nem is sejthettük, hogy többször fogunk vele találkozni. Közben megérkeztünk Tomokba, itt persze késő este révén, mindenki fejőstehénnek nézett minket és többszörös összegért akartak átvinni a 4-5 km-re lévő Tuk-Tukba. A törpe pedig követett minket, amikor találtunk volna olcsó fuvart, azt elzavarta. Magunk elé engedtük, de ő akkor sem ment útjára, hanem lopva elbújt az egyik kocsi mögött. Na jó azért nem okozott álmatlan éjszakát és nyilván találtunk sofőrt is, de nem túl szimpi kezdet. Elsőként a Bagus Bayt néztük meg, de az ösztönöm azt súgta, nézzünk meg mást is és nem csalódtunk. Mr. Moonnál telepedtünk le, a Liberta Homestayben, ő egyből vendégváró gyümölcslével fogadott és megmutatta a kétszintes batak házunkat. Zalánék a tóra, mi pedig a recepció melletti kertre néztünk,


fejenként mindössze 600 Ft-ért. Van zuhanyzó és pottyantós WC is, a földszinti rész a nappali, a hálóba pedig létra visz, pont mintha a szénapadlásra másznál fel. Zseniális.
Frissiben kértünk két motort holnapra és lepihentünk.

Reggelire, több mint bőséges a szendvics, omlett és palacsinta választék és még a kávé is hibátlan. Mindent befaltunk és már a mocik is csak ránk vártak. Enyhén szólva viharvert őskori darabok, ami nem gond csak menjenek. Na, de hol is vagyunk, mit is keresünk errefelé?

A Toba-tó, Délkelet Ázsia legnagyobb tava, területre közel kétszer akkora, mint a Balaton, 1000 méterrel a tengerszintje felett helyezkedik el és naná, hogy ez is vulkánkráterben van.


A világot ért 10 legnagyobb vulkánkitörésből, az egyik itt volt, és akkorát szólt, hogy földünk klímája 10 fokkal csökkent, világszerte elfagytak a vetések és az égből hamu hullott. Mára már megnyugodott és az ősvulkán helyén tó van, termőterületekkel, kókuszpálmákkal és maréknyi turistával. Na meg itt élnek a Batakok, ők egy keresztény népcsoport, akik ebédkor asztali áldást mondanak, vasárnap templomba járnak, de azért még esznek kutyát. Mindenesetre nagyon kedves, őszinte emberek.

Felnyergeltünk a mocira és elindultunk a környék felderítésére,


a tó és a környezete csodálatos, de pechünkre nem jutottunk túl messze, mert rákezdett az eső. Ezért evős-ivós-punnyadós napot tartottunk.


Mindenesetre a motorok sincsenek toppon erő ügyileg, ezért holnap tuti lecseréljük őket. Eső után még elmerészkedtünk a közeli Ambaritába, ahol több törzsiházat is meg lehet nézni.


Ide szednek belépőt és a gyerkőcök örömmel invitálnak be a házukba,


aztán persze jön a végén a lejmolás. Ha kicsit tovább haladsz rengeteg hagyományos épületet találhatsz, bármelyik faluban és ahol nincs belépő, ott turista sincs és a helyiek se kérnek pénzt vagy tollat. Kimotoroztunk a faluból és nagy sokadalomra figyeltünk fel, amint jönnek le a dombról, ünnepi ruhában.
Biztos temetés, majd visszafelé megnézzük.
Zsuzsiék nem nagyon repestek az örömtől, ezért ők inkább visszafordultak. A temetést már mi se láttuk, de néhány érdekes régi épületet,


és kertben szorgoskodó nebulót


azért igen, illetve hibátlan angolságú kislány kalauzolt végig a családja portáján. Neki még 2 éve van és, ha befejezi a sulit, akkor a turizmusban akar elhelyezkedni az egyik közeli panzióban. Mivel későre járt, ezért búcsút vettünk tőle és visszamentünk Ambaritába, ahol épp focimeccs volt és kit láttam meg a nézők között az egyik fát támasztani, hát a gonosz kis törpét, aki most is csúnyán nézett ránk. Hazafelé vesszük az irányt, de az egyik vendéglátóegység teraszáról pompás a kilátás a felhők alól kibukkanó napocskára.


Este szerzünk motort és a tulaj megkérdezi hol lakunk, be is mondjuk falból neki a szomszéd panzió nevét, mivel nem szeretnénk megsérteni Mr. Moont és a családját. Reggel kilencben állapodunk meg, ki is fizetjük az egyik mocit, ehhez képest már jóval korábban megjelenik a tag és büszkén adja a kezembe a motor kulcsot. Én meg majd elsüllyedek szégyenemben, félre hívom és próbálom rávezetni, miért mondhattunk rossz szállásnevet és szoba számot, de ő nem érti. Mindegy, Mr. Moonék nem haragszanak, na meg azért fogyasztunk is. A motorok nagyon pöpecek, a nap is süt, így hát neki vágunk a kb. 80 km-re lévő kilátónak. A legelső teremtmény, akivel találkozunk a falu bejáratánál a gonosz törpe, megállunk mellette és megörökítjük az utókor számára. 


Még egy jót röhögünk és indulunk tovább, az út nagy örömünkre, szinte végig a tóparton halad,





sokat fotózunk és Pangururan városánál dobunk egy jobbost, át a hídon aztán balra. Tere még jó 20 km innen, eleinte követjük a tavat,


majd a hegyek felé fordulunk


és már látjuk a szemközti oldalon felfelé kígyózó utat. Az aszfalt megszűnik és murvára vált, szerencsére nem végig csak 1-2 km-es szakaszon. Felfelé már hibátlan aszfalton rójuk a kilométereket. Tereből szenzációs a kilátás,


a képeslapok is itt készülnek. Felmászunk a toronyba és élvezzük az életet.

video

Lefelé csapatjuk keményen a mocival, visszatérünk a szigetre, de a térképen felfedeztem a Sidihoni-tavat és pillanatokon belül rábeszélek mindenkit a felkeresésére. Az aszfalt minősége már eleinte is hagyott némi kívánnivalót maga után, de bíztam a javulásában, sajna csak rosszabb lett. A tó inkább pocsolya,


de gondoltam most már ne forduljunk vissza, majd a hegyen valahol levágjuk az utat és leereszkedünk a főútra. Így is lett, de közel 2 órás projektbe vágtuk a fejszénket. Úttalan-utakon és álomszép tájakon zötyögtünk


a szerencsétlen robogókkal. Többször kértem útbaigazítást a helyiektől, de mindig visszafelé mutogattak, de én nem akartam feladni. Már nagyon sokat jöttünk, amikor teherautót pillantottunk meg, ő is az ellenkező irányba mutogatott. Megkérdeztem pár falusit, ők rámutattak mellettem egy sípálya meredekségű, néhol ködarabokkal bevont útra.
- Ez levisz a tópartra. Sok sikert.
- Hát akkor próba szerencse.
Andi pattogott hátul én meg néha anyáztam és szidtam azt, aki kikövezte az utat. A nap meg persze végig szemből sütött és mindannyian kellemesen odakozmáltunk a mocira. Hátra nézni nem mertem, mert Zalán legszívesebben megfojtott volna. A szerencse mellénk ált és megúsztuk defekt nélkül. Helyenként alpesi legelőn motoroztunk,


máskor meg rizsteraszok mellett,


de végül leértünk az első komolyabb faluba. Innen még mindig makadámút vezetett lefelé, aztán feltűnt az első autó és nagy sokára a főút. Látván Zalán arcát tudtam, sört kell szerezni, bármi áron. Több útszéli kricsmiben is próbálkoztunk, de csak meleg sör van és nincs jég. Aztán amikor rájöttem hol vagyunk, akkor már úgy éreztem, nekem is sör kell és kicsit ráléptem a gázra. Nem, hogy levágtunk volna a távból, hanem innen még 10 km a híd, meg onnan vagy 50 hazáig. Végülis lett sör és még világosban hazaértünk, a vacsoránál pedig jókat röhögtünk a kalandon.

Zalánék ismét a pihenést választották, mi pedig a sziget másik felével akartunk megismerkedni. Tomokba Zalánék is velünk tartottak és felkerestük Sidabutar király sírját. Bent, mint a cirkuszban, nézőtér és mesélő fogadja a nagyérdeműt, na ezt már nem, köszönjük, inkább a múzeum felé vesszük az irányt. Átverekedtük magunkat az árusok során, akiknél a világ összes gagyija megtalálható, de rám való póló az nincs, ha meg van, akkor arany árban. A múzeum igen látványos, hagyományos fából készült batak épület,


a külső homlokzatán gekkó figurákkal és őrző démon szobrokkal.


Felmegyünk a bejárati lépcsőn, lehajtjuk a fejünket és belépünk az épületbe. Itt már ki lehet egyenesedni, sőt a belmagasság legalább 5 méter, különféle halászati és mezőgazdasági eszközök, illetve ünnepi viseletek fogadnak minket. Átlépek az oldalsó terembe, na itt már shop van temérdek szépen faragott figurával.


Visszasétálunk a motorhoz, gázt adok és dél felé indulunk, elsőként az útszéli törzsi falunál fékezünk. A hegy lábánál kávé földek közé ékelve élnek itt a batakok. A falu nincs benne az útikönyvben, de megéri a látogatást, először idős nénit látok kávét válogatni,


majd ablakban ollóval hadonászó kislányt,


aztán meglepett lurkókat,


némelyik ház előtt meg épp a rizst szárítják


Kifelé menet a faluból, rongyos külsejű fiú szólít meg, hibátlan angolsággal. Persze őt is a szokásos kérdések érdeklik: honnan jöttünk, hová tartunk, hogy tetszik itt, stb.
Kicsit beszélgetek vele és kiderül, itt is van cibetmacska és ők is készítenek Kopi Luwakot, de most még nincs teljesen feldolgozva, de ha erre járunk pár hét múlva, akkor biztos lesz. Elbúcsúzunk és Parmonangan felé vesszük az irányt. Eleinte csapnivaló az út és csak kerülgetem a kátyúkat, de felérünk a hegytetőre.
- Na ez már nem rossz. – mutatok a kilátásra.
- Nekem tetszik, és akár kávézhatnánk is. - feleli Andi.
- Felőlem.
Kávé bármikor jöhet, ilyen kilátásban meg pláne.


Innen már az út is aszfaltra vált és jó 15-20 kilométeren keresztül szavunk se lehet rá, na meg a tájra se, de aztán jön a fekete leves. Hatalmas kövek, kevés aszfalt, óriási kátyúk és persze egyenest ne is keressünk. Kellőképp megéhezve érünk be, valami faluba, ahol épp piac nap van.



Na ez kapóra jött.
Pikk-pakk kiszúrom a lacikonyhát és kókusztejes makarónit kérek sült banánnal.



Ez a mai menü,  természetesen csípős és ízletes, mint minden indonéz étel.
Ja meg hát, az ára 100 Ft.
Az egyik hölgy beszéli az angolt és jön is hozzánk segédkezni, de aztán látja, hogy én is bírom az indonézet és így kevert nyelven kommunikálunk.
- Milyen messze van innen az aszfaltút? – kérdem én bizakodóan.
- Ez is az. – feleli ő.
- Mármint a kátyú nélküli, autók számára is használható út.
- Ja, az még 14 km.
Andival összenézünk és jót röhögünk.
Ő meg egyből idézi a tegnapi aranyköpésemet:
- Bassza meg, aki kikövezte ezt az utat.
- Hát bassza meg.
14 km szívás, öklömnyi nagyságú, fehér murva kövek és persze néhol hiányosan lerakva, vagy épp felhasználva a szomszéd házban. Végig zötykölődünk a távon, így legalább akad időnk a város ill. falunézésre és pacsizni a mellettünk szaladó lurkókkal. A táj továbbra is varázslatos


és végre leérünk a hegyről és megint a vízparton motorozunk, ami jó jel az aszfaltosodás felé.
És igen, van aszfalt, ennek örömére fékpróbát teszünk és kérek inni sört. Jég is akad és a kislány beleönti a rózsaszín kancsóba, mi pedig örömittasan helyezzük a szájnyílásunkba a habzó nedűt. Persze mint kiderül, mindjárt elfogy az út, mert itt csak a közeli híd miatt volt aszfalt és még kilométereket roboghatunk a makadámúton, de végül Mogang előtt elérjük a várva várt ASZFALTOT. Számításaink szerint a szigetkör 130-140 km lehet, de semmi esetre sem szabad kihagyni! Hazafelé benézünk az egyik faluba, ahol épp szövik a takarókat,



video

majd a piacon talicskából veszünk 1,5 kg avokadót 100 Ft-ért és mangót valami hasonlóan vicces áron.


Otthon összepakolunk és már az orángutánok járnak a fejünkben.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése